7óra7

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

2013. 07. 07. | 7óra7

Neudold Júlia

► Nemrég jöttél haza Berlinből, és ma (június 5-én – a szerk.) volt a diplomavédésed a Színművészeti Egyetemen. Hogyan zajlik ez? Egyáltalán: kiktől kellett megvédened a szakdolgozatodat?

*Neudold Júlia (NJ):* A szakdolgozatom a színházpedagógiáról szól. Arról, hogy mit csináltam Berlinben, mit tanultam az ELTE gyógypedagógiai karán és a Színművészetin ezzel kapcsolatban. Arról írtam, hogy milyen lehetőségek rejlenek a színházpedagógiában, és hogy miért remélem, hogy egyre több színház felismeri azt, hogy erre szüksége van. Ez egy olyan színházi feladat, amivel a színészet mellett foglalkozni szeretnék. A bizottság elnöke Huszti Péter volt, Upor László volt az opponens, Bálint András pedig a külső tag. Bent volt még Novák Eszter, a témavezetőm, illetve Máté Gábor, Dömötör András – és lehet, hogy még mások is. A védés furcsán hangzik, már elképzeltem, hogy ők mind rám támadnak, de nagy örömömre ehelyett a dolgozat beszélgetést indított el egy aktuális témáról. Két kérdést kaptam, az egyik az volt, hogy milyen németországi módszereket lehetne a legkönnyebben itthon adaptálni, a másik pedig az, hogy milyen rendszerben és intézményben lehetne színházpedagógus-képzést szervezni.

► Ez az egyetem számára is égető és fontos kérdés.

*NJ:* Igen, ezért örültem, hogy nem védekezni kellett, hanem egy aktuális témáról beszélgettünk.

► A tanév elején Berlinbe mentél, ott töltötted az ötödik évet. Mit csináltál, csinálsz kint?

*NJ:* Szeptember végén mentem ki Erasmus-ösztöndíjjal. Mindig foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet színházi művészként valóban hasznos munkát végezni, hogyan lehet úgy dolgozni, hogy az valós, pozitív és jelentékeny hatással legyen az emberekre. Ez az érdeklődés vezetett el a színházpedagógiához, és ezért is kezdtem el a Bárczin gyógypedagógiát tanulni. Itt és Berlinben sokféle hasznos módszerrel megismerkedtem.

Keine Ahnung (performansz)

Berlinben a színházpedagógia mellett nagy öröm volt, hogy játszhattam is két színházi akcióban, amikben főleg Berlinben tartózkodó magyarok vettek részt, Néder Panni szervezésében. Három napja volt a Keine Ahnung című performansz bemutatója, amit nagyon élveztem, igazi kihívás volt németül játszani.

► Miért éppen a Bárczi?

*NJ:* Abszolút színházi érdeklődésből. A pszichopedagógia szak érdekelt – mellé a logopédiát is felvettem –: azt gondoltam, hogy ez valamilyen szempontból kapcsolódik ahhoz, amit csinálok. És valóban így van, például drámapedagógiát is tanítanak. Azt gondolom, hogy a terápiás és pedagógiai módszereket, amiket ott megtanulok, használni tudom majd színházi területen is.

► Szakdolgozat-írás, egyéves külföldi ösztöndíj Berlinben, és levelezőn végzed a gyógypedagógiát... Húzós időszak lehetett ez neked.

*NJ:* A Bárczin halasztottam is ezt az évet. Ami érdekes volt kint, hogy szinte minden színházhoz hozzátartozik a színházpedagógiai tevékenység. Abba nyertem bepillantást, hogyan működik ez a rendszer, hogy micsoda jelentősége van a résztvevők közti folyamatos párbeszédnek, a konferenciáknak, az együttműködéseknek, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a színházpedagógusok, illetve hogy ebben hogyan vesz részt a közönség. A színházpedagógia célközönségéhez minden korosztály hozzátartozik, én leginkább a fiatal korosztály, azon belül is a kamaszok iránt érdeklődtem, nagyon izgalmas, ahogyan zajlanak velük a foglalkozások.

|{background:#ddd}. "Ha a színház meg tudja szólítani ezt a fiatal korosztályt, és adni tud nekik valamit, akkor az nagy lehetőség, hiszen ebben az esetben intenzíven tud hatni, mert nyitott, formálódó elméket és pszichéket ér az élmény. Megváltoztathatja gondolkodásukat, életüket, és hosszabb távon igényt támaszthat a színházra, a kultúrára. A színház rugalmassága, tabumentessége, impulzivitása és toleranciája miatt kiválóan alkalmas erre a felelősségteljes feladatra." (Részlet a szakdolgozatból) |

Neudold Júlia Berlinben szinte minden színháznak van egy részlege, ami csak ezzel a feladattal foglalkozik. Ez nem drámapedagógia és nem is színházi nevelés – természetesen ezek rokon területek –, hanem kifejezetten a színházakhoz kötött, a műsortervvel, műsorpolitikával kapcsolatos foglalkozások. Például az előadásokhoz készítenek előkészítő és feldolgozó foglalkozásokat, aztán majdnem minden színháznak van ifjúsági klubja, ahol produkciókat is létre hoznak, szerveznek szünidei táborokat – ilyenben is részt vettem – és közönségbeszélgetéseket. Ezek gyakran jóval összetettebbek egy sima beszélgetésnél vagy közönségtalálkozónál, mert sokkal többet adnak ezeknél. A Maxim Gorki Theaterben egy ilyen, majdnem félnapos, jól felépített programsorozatot nézőakadémiának hívnak, ez nagyon tetszett. Érdekes a nyitott színpadnak nevezett program is, ami azt jelenti, hogy egy fesztivál keretében – vagy csak egy produkcióhoz kapcsolódóan – különböző csoportoknak professzionális körülményeket biztosítanak ahhoz, hogy a saját alkotásukat megmutassák a színház színpadán. Ennek sokszor van témamegjelölése is, ami általában összhangban van a színházi évaddal. Előfordul az is, hogy amatőrökkel készül profi rendező által vezetett produkció, fiatalokkal és nyugdíjasokkal, és ez a repertoár része lesz. Van színház, ahol vagy kétszáz fiatal tagja az ifjúsági klubnak, és januártól kéthavonta tartanak bemutatókat.

A különlegessége ennek a rendszernek, hogy a koncepciótervekkel szintén fiatalok pályáznak, és ők is vezetik az ő területüket választó csoport munkáját. A koncepció kidolgozásában és a próbafolyamat különböző állomásain segít csak a színházpedagógus, a munka legnagyobb része önálló. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a diákok a saját mondanivalójukat fogalmazzák meg színházi eszközökkel, és hogy erre teret és lehetőséget kapnak. Úgy látom, hogy ez párbeszédet indít el a színház és a társadalom között. Olyan logikus dolog... Ha a színháznak feladata, hogy reflektáljon a világra, akkor az egy evidens lépés, hogy a körülötte lévő világot beengedi a színházba.

Neudold Júlia A HAU-ban (Hebbel am Ufer – a szerk.) nagyon tetszett, hogy mielőtt egy rendező nekilátna a munkájának, előtte kötelező egy hónapig az ifjúsági klubot vezetnie. Havonta négy új iskolai osztály vesz részt a foglalkozásokon, akik heti egy napot töltenek a színházban. Ugyanazon a témán dolgoznak, de más aspektusból közelítik meg, más eszközöket használnak. Így a HAU-ban minden munkafolyamathoz készül a színházpedagógiai foglalkozások révén egy előtanulmány, és négy különböző ifjúsági produkció születik egyazon témára. Ami érdekes még – bár nem tudom, itthon hogy zajlanak a közönségtalálkozók –, hogy Berlinben ennek kultúrája van, nem kell nógatni az embereket, hogy ez működjön. Egy színházpedagógus munkájához az is hozzátartozik, hogy művészi szinten kérdezzen, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, ami beindítja a gondolkodást. Az ilyesmihez jó moderátornak kell lenni, ami szinte egy külön szakma.

► Ez így elég komplex dolognak tűnik. Magyarán a színház nem csak előadást ad, hanem ad hozzá eseményeket és információkat is, sőt, még kapcsolódó tevékenységeket is létrehoz. Nem előadás-gyártás történik, hanem egy kulturális közösségi tér-szerűség születik.

*NJ:* A fő célját talán úgy lehet megfogni, hogy aktivizálja a közönséget, ami egyrészről vitákra, véleményformálásra és gondolkodásra ösztönöz, másrészt alkotásra is. Például a workshopokon jeleneteket is csinálnak a résztvevők – a nyitott színpad esetében és az ifjúsági klubokban is produkciók születnek. Így az emberek nem csak művészetértővé és −élvezővé válnak, hanem aktív alkotóvá is. A színház így egy közösséget teremt maga köré, amit aktív részvételre, párbeszédre, gondolkodásra buzdít. Azáltal, hogy igényt támaszt az aktív részvételre, az élet alakítására gyümölcsözőbbé teheti a kulturális, a magán− és a közéletet.

|{background:#ddd}. "Egy színház pedagógiája ezek szerint főként nem oktat és nevel, hanem ösztönöz, és alkotásra késztet. Nemcsak értékközvetítő, hanem értékteremtő tevékenység is: közösségi művészet." (Részlet a szakdolgozatból) |

► Bár vannak kivételek, de mifelénk ettől jellemzően nagyon igyekeznek távol tartani magukat a színházak.

*NJ:* Remélem, hogy ez nem így van. A Katonában már jó ideje folyamatos jelleggel működik ifjúsági program, foglalkozásokkal, táborokkal, és előadások is születtek már. Több partneriskolával együttműködnek. Erre itthon is van igény. Nyilván anyagi kérdést is, hogy mennyire engedheti ezt meg magának egy színház. Ha egy színházpedagógus fizetését sikerül előteremteni, akkor már ez valamennyire tud működni. Kint is vannak olyan színházak, ahol csak egy színházpedagógus fizetését tudják biztosítani, aztán bevonnak szakmai gyakorlaton lévő fiatalokat és a színház dolgozóit is. Kevés pénzből is megoldható, csak a szándék kell hozzá.

|{background:#ddd}. "Külön érdekessége az olyan fesztiváloknak vagy versenyeknek, ahol iskolás osztályok, vagy különböző önként összeállt csoportok önéletrajzi anyagra vagy saját mondanivalóra, témára épülő munkákkal indulnak, hogy a különböző perspektívákból, problémákból, beszédstílusból, zenei stílusokból, esztétikai elképzelésekből, élményekből, tapasztalatokból és véleményekből a színpadon egy szociológiai körkép rajzolódik ki. A jelen összetett valóságával szembesülünk." (Részlet a szakdolgozatból) |

► Ez most így azért túlmutat az itthoni színész-fogalmon. De nálad már korábban is lehetett tapasztalni ezt a sokféleséget, hiszen nem is egy előadás esetében te tervezted a jelmezeket. Úgy tűnik, téged a színház több oldalról is érdekel.

Pengeél - Neudold Júlia

*NJ:* Ez így van. A jövőmet úgy képzelem el, hogy színészként is dolgozom. De ennél többet akarok. A jelmezekbe úgy folytam bele, hogy a színmű előtt végeztem a Budapesti Műszaki Főiskolán, ruhatervező szakon, ahol diplomamunkaként jelmezeket terveztem egy gyermekelőadáshoz. Ebben az időben jártam a Főnix Drámastúdióba, ahol később a társulatban is játszottam, és itt is terveztem jelmezeket és díszleteket. Az biztos, hogy a színház komplexen érdekel.

► Hogy indult ez? A Főnixnél?

*NJ:* Úgy kezdődött, hogy az érettségi után nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni. Először fotózni és rajzolni tanultam egy művészeti iskolában, utána elmentem egy évre Berlinbe, ahol a némettanulás mellett fotózgattam, rajzolgattam, és modellkedtem. De úgy igazából nem csináltam semmit, – ez a céltalanság fontos élmény volt, egy idő után rémesnek bizonyult. És így amikor hazajöttem, belefogtam eltökélten és kitartóan természetesen több dologba is. Azóta is úgy vagyok, hogy szeretem a kihívásokat és keményen dolgozni. Talán a legfontosabb, amit a Színművészetin megtanultunk, az a munkaszeretet – ami lehet, hogy már inkább munkamánia. Visszatérve: amikor hazajöttem, akkor kezdtem el járni a Műszaki Főiskola ruhatervező szakára és a Főnix Drámastúdióba...

► De miért? Érdekelt a színészet?

*NJ:* Természetesen, azért mentem oda. Sokszor megfordult a fejemben, hogy szeretném ezt csinálni, de nem volt bennem gyerekkorom óta folyamatosan, hogy én színész akarok lenni. Legalább húsz foglalkozás volt, ami megtetszett, és végül ez tudott hosszú távon lelkesíteni. Úgy emlékszem, a Pesti Estben kerestem helyeket, hogy hol lehet ilyesmivel foglalkozni, aztán hamar rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű történet – ha az ember ezt választja, az az egész életét meghatározza. Sokat gondolkodtam azon, hogy tényleg akarom-e ezt, így a Színművészetire már nem naivan kerültem be, hanem tisztában voltam azzal, hogy ez mivel jár. Azt hiszem, hogy a Főnixben szerettem meg a színházat, ott szembesültem először azzal, hogy mire képes, mi a célja, milyen hatást tud gyakorolni az emberekre.

Ágytörténetek - Neudold Júlia, Kovács Gergely

► De érhetett valami erőteljesebb hatás, amiért elmentél felvételizni.

*NJ:* Az úgy jött, hogy közben volt egy zalaszentgróti tábor, ahová elkeveredtem. Ott Máté Gábor csoportjába kerültem, ami nagyon meghatározó volt, nagyon jól sikerült hét volt. A gyerekkorral foglalkoztunk, jeleneteket csináltunk, a saját életünket és a fantáziánkat felhasználva. Valahogy olyan intenzív, örömteli munka alakult ki, és olyan kedvvel és lelkesedéssel csinálta mindenki, hogy azóta is úgy emlékszünk vissza rá mindannyian, hogy egy igazán jó dologban voltunk benne. Azt hiszem, ez egy olyan élmény volt, amitől rájöttem, hogy ezt hosszú távon szeretném csinálni.

► Azt mondod, hogy amikor odakerültél, már tisztában voltál azzal, hogy ez mivel jár. Ez mit jelent?

*NJ:* Hatalmas kötöttséget jelent, ha az ember egy színháznál dolgozik. Fiatalkoromban mindig voltak olyan elképzeléseim, hogy utazni fogok és csavarogni, sőt csellengeni. Azt hiszem, a szabadság, ami meghatározó ebben. Később rájöttem arra, hogy akkor is szabad lehet az ember, ha dolgozik, ha a saját választása az, amit csinál. Ehhez a munkához erős elkötelezettség és alázat kell. Ahhoz, hogy az ember meghozza ezt a döntést, látnia és tudnia kell ennek a jó és rossz oldalait is. Ezeket azért elnézegettem egy darabig, amíg rászántam magam a döntésre.

|{background:#ddd}. "Az a társadalom, amely nem talál többé a kemény munkában örömöt, halálra van ítélve, és annak az embernek nehéz az élete, aki nem tud a koncentrált tevékenységekben örömöt találni. Éppen ezért a pedagógia elemi célja kell legyen, hogy kialakítsa a fiatalokban a tevékenységekben való koncentrált elmélyülés képességét. Ennek módja, a modern életre egyre jellemzőbb általánosan szétszórt szórakoztatás és lötyögés helyett, olyan tevékenységi lehetőségek biztosítása, melyek a közömbös passzív állapotból aktívvá, cselekvővé teszi a kamaszokat." (Részlet a szakdolgozatból) |

► Könnyű volt bekerülni?

Neudold Júlia *NJ:* Nem voltam különösebben rágörcsölve, mert már ezzel foglalkoztam. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Kétszer felvételiztem, de az első alkalommal inkább csak kíváncsi voltam, hogy milyen – Gálffi Lászlónál voltam felvételizni. Utána Máté Gáborral álmodtam, és álmomban azt mondta nekem, hogy azt szeretné, hogy az ő osztályába járjak – úgyhogy meg is nyugodtam. A harmadrostán már úgy voltam vele hogy annál durvább, hogy nem vesznek föl csak az lesz ha fölvesznek. Megváltozott az életem alaposan, de nem bántam meg. Hosszú ez az öt év, de tele van jó élményekkel.

► Mi az, ami nagyon jó?

*NJ:* A munka. Nagyon intenzív volt és rengeteg feladatot kaptunk. Mindig jött valami új, amitől valahogy felszabadult a kreativitásunk. Megerősödött bennünk az a szándék, hogy jót és fontosat akarunk csinálni. A másik, ami jó, hogy megtanultunk gondolkodni. Máté Gábor és Dömötör András jó pedagógusként olyan módszereket használtak, hogy kénytelenek voltunk saját magunk rájönni arra, hogy mi működik és mi nem; állandóan véleményformálásra, reflexióra ösztönöztek minket. Megtanultunk önállóan célokat kitűzni magunk elé, és azért küzdeni.

► Melyik munka a legemlékezetesebb?

*NJ:* Mindegyikből tanultam valamit, emlékszem az összesre. Különösen tetszett, amikor nem kész drámai anyaggal foglalkoztunk, hanem nekünk kellett az anyagot is megtalálni. Például amikor életjeleneteket készítettünk, és a saját életünket dolgoztuk fel. A romák ellen elkövetett támadássorozat kapcsán is csináltunk afféle dokumentarista színházat. A negyedik évben pedig Bálint Andrással volt egy kurzusunk, ahol tizenöt perces egyéni „esteket” állítottunk össze. Egy bohóccal ismerkedtem meg a Zsilip utcában. Pogi bohóc elmesélte nekem az életét, és ezt a történetet összefűztem a sajátommal és Karinthy A cirkusz című novellájával – élvezetes munka volt. Az összes vizsga emlékezetes nekem. Gálffi László művészibeszéd-órái is. Szeretek nehéz szövegekkel kínlódni. Nagyon szerettem Zsótér Sándor Félelem és macskajaj... próbáit. Ott is olyan szöveggel találkoztam, amivel okosan kellett birkózni. Az ilyet különösen szeretem.

Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Radnai Márk, Neudold Júlia

► Mondtad, hogy ennek vannak nem jó oldalai. Mik ezek? Ért valami felkészületlenül?

*NJ:* Nem lepődtem meg. Sejtettem, hogy három évig csak ez az iskola lesz az életemben, és szinte semmi más. Tényleg így lett, de ez hozzátartozik. Nehéz csapatban dolgozni. Ha három főnél több főnek kell dűlőre jutni, az már nagyon sok konfliktust eredményez, és minél többen vagyunk, ez annál jobban igaz. De valahol megéri a kínlódás, mert fejlődhet az ember kommunikációs készsége: megtanulhat uralkodni magán és meghallani, elfogadni a többieket, az ő nézőpontjukat és gondolkodásukat. Megtanulhat mindent alárendelni a munkának és az eredménynek. Jó megtapasztalni, hogy a feladat vagy a tanulás érdekében az ember megtanul kommunikálni. Valamelyest. Hasznos dolog befogadni a másik véleményét és akaratát, és talán még hasznosabb, hogy a viták, beszélgetések közben az embernek meg kell tanulnia önmagát is kifejezni, a saját akaratát is érvényre juttatni, és jó igyekezni, hogy ezek az akciók konstruktívak legyenek. Jó élmény az is, hogy az ember többedmagával általában többre viszi, mint egyedül.

|{background:#ddd}. "Az intenzív hároméves munka hozzásegített minket ahhoz, hogy értő élvezői és művelői lettünk a színházművészetnek. Használtuk kreativitásunk, kíváncsibbak lettünk a világra és gazdagodott a személyiségünk. Megtanultuk szeretni a kihívásokat, jobban tudjuk uralni pszichikus energiáinkat. Fejlődött a kommunikációs és konfliktuskezelő képességünk, empátiát és toleranciát gyakoroltunk. A színházpedagógiai működésnek is többé-kevésbé ezek a céljai. A színészoktatás egyes mozzanatai egyeznek a színházak által végezhető, aktivitásra ösztönző színházpedagógiai tevékenységekkel. Ha nem is teljesen ugyanaz a cél vezérli ezeket a tevékenységeket, de a színház, a színészoktatás és a színházpedagógia közös vonása az ember és az emberi természet megfigyelése. A kutatás módszereiben és a felfedezések megfogalmazásában sok hasonlóság fedezhető fel." (Részlet a szakdolgozatból) |

Pengeél - Neudold Júlia, Rétfalvi Tamás

► De te úgy döntöttél, az ötödik évet nem itt töltöd. Miért mentél olyan helyre, amit már tulajdonképpen ismertél?

*NJ:* Berlin színházi szempontból teljesen ismeretlen volt számomra. Azért mentem ki, hogy megismerjem a színházpedagógiát, mert már itthon nagyon érdekelt a dolog. Nem tudtam, hogy hogyan működik ez ott a gyakorlatban.

► Nem volt ilyen kurzus a Színműn?

*NJ:* Nem volt, de remélem, hogy lesz. Szerintem ennek hozzá kellene kapcsolódnia az oktatáshoz – nemcsak a színészekéhez, hanem a rendezőkéhez is és főleg a dramaturgokéhoz. Azért is lenne jó, mert a frissen végzettek már egy olyan szemlélettel kerülnének ki, hogy ez hozzátartozik a színház működéséhez. Azért döntöttem úgy, hogy elmegyek egy évre, mert nem láttam magam előtt olyan új feladatot, ami lelkesítene. Úgy gondoltam, hogy még tanuló vagyok ebben az évben, ki kell használni a lehetőséget, hogy új dolgokat tanulhassak. Szerintem jól döntöttem. Remélem, fogom tudni használni.

► Berlinben több színháznál dolgoztál?

*NJ:* Igen. Először a Deutsches Theaterben voltam, ahol anyagilag nagyon támogatják a színházpedagógiát, emiatt sokféle tevékenységet folytatnak. Utána pedig a Maxim Gorki Theaterbe kerültem, ahol viszont szűkösebbek az anyagi lehetőségek, mégis fantasztikus munkát végeznek.

► Miben vettél részt, milyen munkakörben? A színházpedagógia sokféle megközelítést, összetett képességeket igényel.

*NJ:* Szerencsére azt éreztem, hogy a színészi tanulmányaim és amit pedagógiából tanultam, az összeadott valami olyat, aminek a segítségével a nem tökéletes nyelvtudásom ellenére is aktívan részt tudtam venni a munkában. Eleinte asszisztensként dolgoztam egy szünidei akadémián, ami egy kéthetes tábor volt, és aminek a végén csináltunk egy performansz-előadást is. Aztán részt vettem egy osztályterem-színházi produkció próbáin, most pedig a Gorkiban – ahol leginkább workshopokat csinálnak előadásokhoz – benne voltam az új foglalkozások koncepciójának kidolgozásában, a feladatok kitalálásában. Sőt most már tudok úgy németül, hogy vezetem is ezeket a foglalkozásokat. Szóval nem csak nézem, hanem aktívan részt is veszek benne.

McDonagh-gyakorlatok - Tasnádi Bence, Neudold Júlia

► Utána mik a terveid?

*NJ:* Most még megyek vissza, aztán szeptembertől itthon leszek. A Bárczit folytatom levelezőn, így az nem fogja elvenni az összes időmet. Remélem, játszani is fogok – még nem tudom, hogy miben; majd kiderül. Így, hogy ebben az évben nem voltam Budapesten, akár aggódhatnék is, de most alaptalanul bizakodó vagyok, ha a jövőbe tekintek. Jó kedvem van. Szeretném, hogy minél több színházban foglalkozzanak színházpedagógiával, mert ezt szeretném itthon is csinálni.

► Ez nagyon fontos lenne, hiszen ez ki tudja nyitni a színházat fölfelé és lefelé is. Csak sokszor színház és gyerek viszonya nem mutat túl a nézőszámon.

*NJ:* Lehet, hogy optimista vagyok, de azt gondolom, hogy erre most már van igény. Sőt hagyománya is van ennek Magyarországon. Az alternatív társulatok közül is sok foglalkozik a témával. Vannak színházi nevelési társulatok is – ami nem egészen az, amivel én foglalkozom, de köze van hozzá. A két terület, a színház és a pedagógia megtermékenyíti egymást. Nem olyan ördöngösség ezt megszervezni, a szándék és a terület ismerete, ami elsősorban kell hozzá. Természetesen némi pénzre is szükség van, mert kell valaki, aki ezt irányítja és szervezi. Fontos az is, hogy a színházban dolgozók tudják, hogy mi ez, és akarják csinálni. Németországban – persze ott sem tökéletes minden – ez csapatmunka, valódi együttműködés színészek, dramaturgok, rendezők és az igazgató között. Van ilyen irányú képzésük is, ahol a gyakorlati oktatáson van a fő hangsúly. Hiszem, hogy ezt itt is meg lehetne csinálni! Az itteni színművészetis hallgatóknak is lehetne akár egy ilyen kurzusa, és fontos lenne, hogy részt vegyenek ebben a tevékenységben. A jövőben megpróbálok azon lenni, hogy így legyen.

|{background:#ddd}. "A jó színházpedagógus kérdései nyomán történetek születnek. Mesélni kezdenek az emberek megtörtént, vagy elképzelt dolgokról. És ettől gazdagabb lesz hallgató és mesélő egyaránt. Történetek által értelmezzük a körülöttünk lévő világot és önmagunkat is. Történetekben öröklődnek hagyományaink, és történetek által alkotunk képet a jövőről is. A történetmesélés az emberi lét egyedi sajátossága és feltétele. Ha egy földönkívülivel öt perc alatt kellene megszerettetnem a Föld nevű bolygót, vennék neki egy krémest, és mesélnék neki egy történetet. Remélem, hogy a jövőben kérdéseket és történeteket segíthetek a világra." (Részlet a szakdolgozatból) |

***

*A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:*

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság 9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr448000437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása