Mindannyiunk életben vannak nagy pillanatok, akár középszerű, akár extrém, akár alternatív (amatőr) viszonylatokban nézzük. Hogy melyik A Nagy Pillanat, azt általában egy folyamat részeként, retrospektív visszatekintve látjuk meg. Kivéve, amikor csillagok jelzik a születés óráját – de ez ugyancsak színház és mese. Például a szegény ember fiáról, aki szeretetével megváltotta a világot. Vagy a gazdag királyfiról, aki az alvó város ihletettségében fejtette meg szíve választottja, a kegyetlen hercegnő találós kérdésének titkát, vagy az Éj Királynőjéről, akiről kiderül, nem jóságos segítő, hanem a lányának rosszat akaró boszorkány. Vagy egy színházi asszisztensről, akinek kincs lakik a torkában, és amikor ezt megmutatja, mellészegődik a hírnév és a szerencse. Legalábbis jó esetben. Darvas Benedek, más Pintér Béla-előadások zeneszerzője reklamálta is a Tündöklő középszer ezzel ellentétes végkimenetelét, meséli a jubileumi 50. előadás utáni jubileumi, azaz a társulat 15. születésnapját Kritikus Óra-sorozattal is ünneplő beszélgetésen az író-rendező.

Pintér Béla a KO nyitányában tartja magát a kronológiához, és – amolyan bulvárosan válaszolva Sztrókay András kritikus bulvárosnak titulált felvezető kérdésére, miszerint kicsoda is az előadásbéli Pinczér Géza – A Nagy Pillanatról beszél, mint az előadások megszületésének kiinduló pontjáról. Susan Boyle-t említi, és azt a mágikus pillanatot, amikor a gyanútlan néző először hallotta meg a szociális munkásként a tehetségkutatóban világhírnévre szert tett nő énekét. Nem véletlen a párhuzam, érkezik is kicsit később a nézői kérdés, hogy mennyiben jelentett újat az opera mint új, ezúttal nem népzenei műfaj Pintér Béla munkásságában. Pintér végigfuttatja szemét a Szkéné kávézójának falát díszítő fényképes előadás-tablón, mely időrendben mutatja a születésnap alkalmából újrajátszott repertoárt, és máris sorolja a nagy operaslágerek best of-ját játékos elemként használó zenei világ előzményeit, a korábbi operás műfajú előadásokat (a Parasztoperát a Párhuzamos órát az Árva csillagot de a gondolatot nem fejti ki.

Az egész beszélgetés olyan egyébként, mint egy rövid lefolyású, de tartalmas rapid találkozó: előzékenyen és gyors váltásokkal adogatja egymásnak a szót a kritikus és a rendező, minden fontos dologról esik is szó, ám mintha advent utolsó vasárnap estéjén nem a ráérős, kifejtős, elemzős beszélgetések ideje lenne. Ha objektív szeretnék lenni, azt is mondhatnám, hogy a KO-n nem születik meg a nagy pillanat, közben meg nem akarok igazságtalan lenni a résztvevőkkel szemben, akik megtették, amit kell. Adtak jó néhány gondolatébresztő szikrát, ám mi nem kaptunk rá, akárhogy is igyekezett Sztrókay kedvesen kifele is adogatni a labdát. Mintha a karácsony előtti meghitt hangulatban nem kívántunk volna a mélyebb, lényegibb, személyesebb, adott esetben bennfentesebb vagy kellemetlenebb dolgokra rákérdezni.

Arra kérdésre tehát, hogy kicsoda is az előadásbéli író-rendező-társulatvezető Pinczér Géza, Pintér azt válaszolja, hogy „természetesen én, és természetesen nem én”. Ez önmagában is egy Esterházy-mondat „bulváros” esszenciája, ám mielőtt ezen a vakvágányon továbbmennénk, emlékeztessünk arra, hogy a nézők között és a KO-n egy másik híres író tette tiszteletét, éppen a „sztorizgatás” nagymestere, Závada Pál. Ha nem tudnánk, hogy Pintér mindig sokat reflektál az írói tevékenységére, azt gondolhatnánk, hogy a darab hibái miatti szabadkozása az íróvendég előtti tiszteletadásról szól. Azonban így is feltűnő, hogy a beszélgetés nagy részében a drámaíró Pintér Béla beszél a darab megszületéséről, a romhányis kín- vagy kecskerímekről, és arról, hogy a Tündöklő középszer című darab A Nagy Pillanat megszületésének jelenetétől indul igazán be. Bár az előadás valóban rétegzettebb színház a színházban történet, mint a korábbiak, hiszen a darab a darabban megszületését is tematizálja és a társulat a társulatban működésére is egyaránt reflektál, érdekes, hogy a közönséget is az írás mechanizmusa érdekli inkább. Megtudjuk például, hogy Pintér nem változtat, nem ír át lényegesen szövegeket, jeleneteket a bemutató után, akkor sem, ha úgy érzi, nem sikerült valami, és vagy leveszi a darabot a repertoárról, vagy a megoldatlan problémát a következő darab kihívásának tekinti. Arra a kérdésre, hogy írja-e fejben a következő darabot, a válasz egyértelmű nem. Ahogy azzal kapcsolatban viszont már óvatosabb, hogy elviseli-e a drámaíró Pintér Béla, ha a társulat a próbafolyamat során szembesíti azzal, hogy nem elég jó az aktuális darab: miközben azt mondja, nyitott a közös gondolkodásra, legfeljebb azt a stílust kifogásolná, ahogyan az a Tündöklő középszerben elhangzik, rendezőként önironikusan mégis diktátor-jelmezben szerepelteti magát, ami árnyalja ezt az önvallomást.

Mintha a kritikával kapcsolatban is ez lenne a legsérülékenyebb pont. Hogy miért éppen Csáki Judit került be egy jelenet erejéig az előadásba? Egyrészt mert kitartóan elmarasztalta a drámaíró Pintér munkásságát, másrészt mert ezt éveken át ugyanazokkal a „rögvalóból vett” szófordulatokkal tette, az alkotók számára kevéssé inspiráló módon. Újraolvasva a Tündöklő-kritikákat feltűnő, hogy alig volt kolléga, aki leírta Csáki nevét, miközben a jelenet nem a személyének a paródiája, sokkal inkább a kritika és az alkotók között húzódó ellentmondásos viszonynak adott fricska. Az a pillanat, amikor a céltábla visszalő, mondja Pintér Béla, aki arra szerette volna felhívni a nézők figyelmét, hogy a megmásíthatatlanul leírt mondatok viszonylagosak, adott esetben fikciók, melyeknek nem sok köze van a valósághoz, mégis determinálnak, beskatulyáznak. Pintér Sztrókay kérdésére bevallja, hogy hálás a kritikusoknak a sok figyelemért és díjért, amit az elmúlt 15 évben kaptak, mégis úgy érzi, volt egy időszak, amikor leírták őt. Bizonyításvágy volt benne, a visszatérés nagy pillanatát készítette elő, amely szerinte a Szutyoknál történt meg, ám azt a kritika utólag vette csak észre. Nem csoda, állítja, hiszen az adott évadban a Kritikus-díjra szavazók közül a bemutató évében csak nyolcan látták, így eleve nem sok esély volt a felfedezésre. (Pintér név szerint sorolja azokat a kollégákat, akik az előadás hírére egy évvel később nézték csak meg az előadást.)

Vissza-visszatérő eleme a beszélgetésnek a tabló nézegetése. Nem csoda, hiszen az ünneplés, az újratalálkozás időszaka zajlik. Pintér érezhetően büszke, és büszkék vagyunk mi is. Sokan és meghitten vagyunk együtt a Szkéné kávézójában, a retrospektív visszatekintés kompetenciája viszont egyértelműen Pintér reszortja. Már csak azért is, mert (ha jól néztem vissza) ő az egyetlen, aki minden előadásban részt vett íróként, rendezőként és szereplőként is. Kíváncsi lennék rá, hogyan éli meg az összegzés folyamatát és a 16 különböző kritikussal való találkozást. A Kritikus Céh történetének nagy pillanat ez, mely véleményem szerint megérne egy sorozatzáró blogot a meghívó fél részéről is. És várjuk azoknak a nézőknek a jelentkezését, akik a jubileumi sorozat minden előadását látták. A többi legyen a mi meglepetésünk.

_(2013. december 22.)_