► Éppen dolgozol valamiben?

„Nem szabad" címmel most csináltunk egy előadást a MÜSZI-ben, aminek a szövegét Ármin (Szabó-Székely Ármin) állította össze, és ami Csók Istvánnak és Vaszary Jánosnak a Képzőművészeti Főiskoláról való egykori eltávolítását dolgozta fel. Ennek a kultúrpolitikai retorikája borzasztóan hasonlít a mai retorikához. Tulajdonképpen semmit nem kellett csinálnunk a szöveggel: arcpirítóan megállt az idő.

► Szerinted a mai színháznak mennyire kell politikusnak lennie?

Erre nincsen pontos válaszom. Az biztos, hogy kell foglalkozni a mindennapi dolgainkkal, legyenek azok társadalmiak, vagy személyes, emberi kérdések. Azt gondolom, hogy ilyen extrém helyzetben, amit én most Magyarországon érzek, alkotóként talán elkerülhetetlen, hogy az ember állást foglaljon. Ami nem azt jelenti, hogy a politikus színház mellett tettem le a voksom, de szerepel azok között a témák között, amik foglalkoztatnak.

► Neked mikor jelent meg az életedben a színház?

Már gyerekkorom óta színházi közegben voltam, balettintézetbe jártam, klasszikus balett szakon, és akkoriban nagyon azt akartam, hogy balett táncos lehessek. Később ez a fajta színházi lét szűkös lett a számomra, elvesztettem a motivációmat. Elfáradtam a fizikai kihívásokban is, a magasságom miatt a súlyomat is csak folyamatos éhezéssel tudtam tartani. Az egyik nap felkeltem, és azt mondtam, hogy nem csinálom tovább. Nálam a nagy döntések mindig így születnek.

► Innen hogyan jutottál vissza a színházhoz?

Akkor úgy álltam a világban, mint egy kíváncsi gyerek, eltűntem négy évre Ázsiában. Három hónapon keresztül motoroztam Kambodzsától Laoszig, és egy ottani színházban elkezdtem tréningeket tartani táncosoknak. Nem éreztem jól magamat, mert hiszen ha éppen előtte hagytam ott ezt az egészet, akkor most minek is csinálom voltaképpen ugyanazt?! Így nagyon hamar ki is szálltam belőle, és nyitottam egy kocsmát ami majd két évig csináltam. A laoszi történet nem túl szépen ért véget, meggyűlt a bajom a helyi igazságszolgáltatással is, kitört egy verekedés a helyemen. A dzsungeli létforma után nagyon vágytam valami egészen másra, ezért Kínába mentem, és Sanghajban éltem két évet. Partikat szerveztem egy Bar Rouge-ban. Kultikus sanghaji hely. Ezután jöttem haza.

► De nem egyenesen az Színműre?

Mindig is inkább ösztönös ember voltam, mostanában kezdem látni mennyire fontos a tudatosság. Nyertem egy ösztöndíjat egy filmes iskolába, és utána három évig a tévénél dolgoztam, majd ezt követően adtam be a jelentkezésemet a Színműre Székely Gábor és Bodó Viktor osztályába. 27 éves voltam, amikor felvettek. Az esetemben pont ennyi idő kellett ahhoz, hogy aztán alázattal tudjak ülni újra a padban, és hogy semmi kaland ne csábítson már a színházon túl.

► Miért Székely Gábor?

Azt éreztem, hogy olyan embertől akarok tanulni, akit feltétel nélkül el tudok fogadni. Úgy gondoltam, hogy a Székely Gábor – Bodó Viktor felállás el tudja érni, hogy a fiatalságomból adódó ki ha én nem alapállásomat el tudjam engedni. És ezt el is érte.

Mi az, amit a színházi rendezéshez el lehet sajátítani az Egyetemen?

Azt gondolom, hogy szakmát lehet tanulni, és a rendezés is egy szakma. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az ember többé kevésbé képessé válik a vízióit egy koherens rendszerré alakítani. Ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amikor a tanárok megnézik azokat a jeleneteket, amiket csinálunk, rávilágítanak, hogy mi az, ami ebből nem érthető, vagy ami kívülről nézve nem azt jelenti, amit szeretnék, hogy jelentsen. Megtanítanak rálátni arra mit csinálsz, hogy távolabb tudj lépni a dologtól. Megtanulunk a dolgok mélyén keresgélni.

Olyan adottságok is szükségesek ehhez a szakmához, ami nem a művészi tehetséggel függ össze, hanem egyszerűen alkati kérdés, és nem tanulható.

► Milyen adottságokra gondolsz?

Például ahhoz, hogy ennyiféle embert egyben tudjunk tartani, egy nagy adag pedagógiai érzékre van szükség. Emellett bármennyire is demokratikus egy próbafolyamat, eljön az a pillanat, amikor képesnek kell lennem arra, hogy igeneket és nemeket mondjak. Hiába vannak valakinek irgalmatlanul jó víziói, ha ezt nem tudja átvinni a többiek felé, akkor hiába. Amíg egy festőnek csak egy vászonnal van dolga, nekünk embereket kell rávenni, hogy csinálják azt, amit gondolunk.

► Melyik tanáraid voltak meghatározóak a számodra?

A két osztályfőnököm mindenképpen. Viktor sokat volt külföldön, Székely Gábor viszont végigkísérte mindannyiunk öt évét. Hatalmas energiákkal van jelen mint tanár, és mint ember. Nagyon fontos találkozások voltak ezek - az osztály minden tagjának.

► Tudsz mondani olyan kurzust, helyzetet, pillanatot, ami a legkomolyabb töltetet adta az Egyetemen?

Volt sok meghatározó erejű kurzusunk, ám az igazi pofont a második napon kaptam. Miután felvettek a rendező szakra, volt egy megérkezés élményem, egy utolsó, gondtalan nyaram. Ám amikor bementem a második órára, és Székely Gábor elkezdte elemezni az Ivanovot, egy pillanat alatt kisujjnyira zsugorodtam, és csak hallgatni akartam, amit mond. Amikor megcsináltam egy hatperces Ivanov jelenetet, öt oldalt írt tele a legaprólékosabb megjegyzéseivel. Azt gondolom, ha ő nem lett volna, akkor nekem ez az egész most nincs.

Nagyon progresszív tanár volt, aki sosem bánta, ha a saját ízlését meghaladtuk. Hülyeséget mondok, de ha én neonsárgára festett kacsákkal képes lettem volna igazolni az Ivanov rendezésemet, akkor ő sosem mondta volna azt, hogy ezt színészeknek kellene játszania.

A Színmű tele van megszállottként gondolkodó elméleti tanárokkal. Földényi, Karsai, Kárpáti, Jákfalvi, Radnai és még sorolhatnám ezeket a mániákus embereket, akik egytől egyig inspirálóak voltak a maguk területén, és főleg abban, hogy megmutatták, micsoda energiákat igényel a tudás egy adott témában.

Az egyetemen az ember könnyen beleragad az Én kérdésébe, kutatásába. Székely egy ponton leült velem, és elmondta, hogy nagyon kedvel engem, érti, hogy valami egó tripben járok éppen, és ez normális is, de azért nem vagyok annyira érdekes, hogy ne kellene már lekattannom magamról. Hogy körbe kellene néznem a világban, és akkor több választ fogok kapni a kérdéseimre. Igaza volt. Rengetegszer rakott helyre emberileg is.

► Mindaz, amit elmondtál magadról, úgy tűnik, hogy a rendezéseidben is megjelenik. Mi az, ami a Petra von Kantban foglalkoztatott?

Sokáig azt gondoltam, csacsiság, ha egy alkotó a számára aktuális helyzeteket dolgozza fel: vannak olyan darabok, amiket az ember nagyra tart, és ezek közül választ. És mondjuk, a Hamlethez nem várja meg azt a pillanatot, amíg az anyját valaki megb…sza a családból. A Petrát ezzel szemben egy hatalmas csalódás után csináltam. A szöveg először Máté Gábornak jutott az eszébe, de végül az aktualitása miatt a próbák alatt egy kifejezetten személyes töltetű történetmesélés alakult ki belőle. Eleinte féltem is, hogy ha a dolog ennyire közel van hozzám, akkor vajon tudok-e mások számára is beszélni róla. Nem volt könnyű rávenni a színészeket arra, hogy ők is kezdjenek el kiszolgáltatottak lenni. Aztán végül mindenki megtalálta a maga dolgát, tanulságait ezekben az alakokban.

A másik nagy problémám az volt vele, hogy maga a dráma arra a hetvenes években bombasztikusnak számító állításra épül, hogy két nő szerelmes egymásba. És ehhez a dologhoz nem sokat ad hozzá. Rájöttem, hogy bármennyire is rosszul állunk a tolerancia tekintetében Magyarországon, ez a tény önmagában egy hazai színpadon is kevés. Az energiáim legnagyobb részét az kötötte le, hogy Pelsőczy Rékán keresztül a sorok közötti lukakat betömködjük egy olyan emberrel, aki egy identitáskrízisen megy keresztül, ami a mássága mellett abból is adódik, hogy sikeres nőként nem talál partnert magának. Ez szerintem, eredetileg nem volt benne Fassbinder fejében.

► A Petra von Kantot követően a Sárga hercegnőben ugyanúgy a kiszolgáltatottság jelenik meg.

Valószínűleg nálam az a helyzet, hogy amíg például az osztálytársaim bölcsész háttérrel érkeztek, vagy színjátszókból jutottak el a rendezéshez, addig nekem az élet különböző bugyrainak a megéléséből van sok. Onnantól kezdve, hogy eldobtam a spicc cipőt, az foglalkoztat, hogy a dolgok mélyére ássak és éljek, éljek, mindent megéljek. Néhány fontos ember elvesztésével is járt ez az út, de ma már azt gondolom, minden pontosan így jó, ahogy van. És nem tudok olyan anyagokkal foglalkozni, amitől nem szorul el a szívem.

► Mennyire kaptál szabad kezet az Asszony a fronton esetén?

Ott arra kértek fel, hogy Halász Juditnak találjunk egy olyan darabot, amelyikben ő a központi figura. Ez nem volt könnyű menet, mert nagyon kevés drámai mű foglalkozik hetvenéves nők problémáival. Én hoztam az Asszony a fronton című írást, de nagyon nem szerettem volna egy olyan monodrámát csinálni belőle, ahol a színésznő kiül, és másfél órán keresztül irgalmatlan részvétet akar kicsikarni. És ezt, azt gondolom, el is tudtuk kerülni.

Majd biztosan kinövöm ezt, de egyelőre nagyon élvezem, amikor nyomás alatt vagyok: a besűrűsödő feladatok kiélesítenek. Miközben ebben az évadban az is jó érzés volt, hogy több esetben is magam dönthettem el, hogy mit szeretnék csinálni és hogyan.

► És te mennyi szabad kezet adsz az alkotótársaidnak?

Nem az a fajta rendező vagyok, aki otthon kitalálja, hogy mi fog történni a próbákon, és azt keresztül is viszi az embereken. Általában van egy célom, amit nem vitatok meg a többiekkel. A legjobb barátom és vitapartnerem Szabó-Székely Ármin, akivel sokkal intenzívebb a kapcsolatunk, mint egy klasszikus rendező-dramaturg viszony, és ő az, akivel ki szoktuk gazolni az indító gondolataimat. Munka közben hagyom, hogy a színészek kipróbáljanak dolgokat, és olyan is van, hogy ők végül jobb megoldást találnak, mint amit én eredetileg kigondoltam. Máskor pedig lebeszélem őket olyan megoldásokról, amikről én nem gondolom azt, hogy annyira jó, mint ahogy azt ők hiszik. Nem tartom magamat diktatórikus rendezőnek, miközben tudom, hogy ők ezt másképpen gondolják. (nevet) Azt gondolom, hogy soha senkire nem kényszerítek rá olyat, amit nem ért, vagy amivel nem ért egyet.

► Az elkészült előadásokat meddig követed nyomon?

Minden előadáson ott vagyok, és mindig kipróbálunk új dolgokat is. Ebben van némi pedagógia is: amikor a színészek elkezdik biztonságban érezni magukat, akkor szeretek bedobni egy-egy apró, új feladatot, például egy poharat nem a megszokott helyre kell letenni, vagy valamelyik mondat alá más töltést találunk ki, ami a rutintól való eltérés miatt az egész színészi játékot élesebbé, koncentráltabbá teszi. Szerintem nagyon fontos gondozni egy előadást, különben kopni kezd.

► Amikor felkértek az Asszony a fronton megrendezésére a Vígszínházban, annak volt egy olyan üzenete is, hogy később esetleg le is szerződtetnek. Most pedig a Katona József Színházba szerződtél. Ez hogyan alakult így?

A történet ott kezdődött, hogy másodikban, amikor a Katona Stockholmba ment egy fesztiválra, minden színház vitt magával egy jelenetet, és nekem akkoriban éppen Zsámbékival volt kurzusom. Megkért, hogy ezt én csináljam meg. Emlékszem órákig csak bámultam magam elé, el sem hittem, hogy ez megtörténik. Innen indult az a folyamat, aminek a során elkezdtek kisebb-nagyobb feladatokkal terhelni. Én mindig is nagyon szerettem volna egy kőszínházi társulathoz tartozni, de manapság nem szokás kőszínházakba rendezőket szerződtetni. Eszenyi Enikő nagyon nyitottan állt hozzám és a munkámhoz is, a színészekkel pedig csodálatos volt a munka. Komolyan mondom, hogy kivételesen szép próbafolyamat volt. A dolog talán azért alakult végül így, és lettem a Katona tagja, mert itt már egy több éves együttműködés után kérdezte meg Máté Gábor, hogy mit szólnék a társulati léthez. Azt éreztem, hogy a Katonában eltöltött gyakorlati évek legalább annyira fontos részei a képzésemnek, mint az egyetem volt, és a társulattal kialakult bizalmi-baráti viszonyt sokra tartom, vigyázni akarok rá.

► A társaságon kívül miért akartál ennyire kőszínházban dolgozni?

Részben a kihívás miatt. Azt gondolom, hogy a kőszínházaknak szükségük van valamiféle tovább- vagy újragondolásra: hogy ezekben az épületekben mi tudhat még történni vagy másképp történni. Lehetséges-e a fiatalokat ma Magyarországon úgy megszólítani a színházzal, hogy ne öregedjen ki a kőszínházak nézőközönsége? Emellett nekem jót tesz, ha van egy szervezettség körülöttem, mert különben félek, hogy szétesek. Nem tudom, hogy alkatilag rendelkezem-e azzal az energiával, ami nélkül egy független színház nem létezhet nálunk. Ebben rengeteg olyan dolog van a súlyos adminisztrációs kényszerektől kezdve az alkalmazkodás különféle fajtájáig, amire nem tartom magamat képesnek. Miközben, amit most csináltunk Árminnal, ott például semmink sem volt, csak három lámpánk, és ezt iszonyatosan élveztem. Minden változik, ki tudja, mi lesz még.

Ami pedig a társulati létet illeti, azt is gondolom, hogy igazán hosszú távú fejlődést elérni és jó munkát végezni akkor tudsz, ha ugyanazokkal az emberekkel dolgozol. Elsősorban a bizalom miatt, amit szabadúszóként társulatról társulatra ugrálva újra meg újra meg kell szerezni. Ehhez képest az, hogy minden előadást megnézek, és a necces helyzeteknél, majd végül a büfében is ott vagyok, amikor ezeket megbeszéljük, az egy egészen más fajta bizalom. Szakmailag pedig tudsz kötődni emberekhez, velük együtt fejlődni, új dolgokat keresni. Ezért is hiszek abban, hogy a társulati forma a leginkább alkalmas arra, hogy eredményeket érjen el az ember.

► Mik a terveid a közeljövőben?

Hogy a Katonában mit fogok csinálni, az az évadzáróig még titok (közben kiderült, hogy Simon Stephens Harper Regan című darabját fogja rendezni a Kamrában ősszel – a szerk.).

Árminnal télen megyünk Stuttgartba, ahol szeretnénk összehozni egy Grimm meséken alapuló horror komédiát. Tavasszal Koppenhágában dolgozom, ahol valószínűleg egy másik Fassbindert rendezek, de semmiképpen nem akarnék nagyon eltűnni a Katonából. Elsősorban az idetartozásomat szeretném kialakítani.

A másik nagy dolog az életemben, hogy az SzFE-n Máté Gáborral tartottam egy kurzust. Miután elolvastam Máté Gábor könyvét, az Első lépéseket, félve mondtam neki, hogy egyszer nagyon szeretnék tanítani. Mondta, hogy pont most indul egy kurzusa az osztállyal, és ha tényleg érdekel, üljek be. Végül teljesen bevont a munkába, aminek leírhatatlanul örültem. Persze rettegtem is a dologtól, mert hatalmas felelősségnek tartom a fiatalok oktatását, és noha most nem nekem kellett vinni az egész oktatás súlyát, mégis nagyon pontosnak kell lennie egy tanárnak, mert a fiatalok valóban szivacsként szívnak magukba mindent, amit hallanak. Résen kell lenni, és átgondoltan kell vezetni őket. Nagyszerű két hónap volt. Rengeteget tanultam én magam is, és remélem, hogy lesz folytatása a dolognak.

► Az eddigi rendezéseid alapján úgy tűnik, hogy a nőiség, a női erő és a női gyengeség témája …

…. ennyire elkapott? Egyrészt igen, másrészt ebben nem szeretnék benne ragadni. Fontosnak tartom ezeket a női történeteket nőként újramesélni, mert lehetséges, hogy másképpen látom ezeket, mint ahogy férfiként látszanak. Nem hinném, hogy bármelyik is érvényesebb vagy kevésbé érvényes nézőpont, minden esetre más. Viszont mivel a drámatörténet az ilyen szövegek terén nagyon hamar kimerül, ezért akár tetszik, akár nem, ezt a dolgot nem fogom sokáig művelni. (nevet)

► Mondtad, hogy az egyetemen a második napon összementél nullára...

…és azóta még sokszor.

► Most mekkorának érzed magadat?

Most adtam le a szakdolgozatomat, ettől elég jól érzem magam. Van egy munkahelyem, és ott azt fogom csinálni, ami felé eddig tartottam. Annak idején az Operaházból kilépve, a balettet otthagyva elindultam, és most tizenévvel később itt vagyok, a Katonában. Hosszú ideig tartott nekem ez a két metrómegálló. (nevet)

(2015. június 1.)