7óra7

Szobor – Káva/ARS (A Résztvevő Színháza)

Szobor – Káva/ARS (A Résztvevő Színháza)

2015. 09. 21. | 7óra7


► Mesélj egy kicsit a Résztvevő Színházáról. Mit jelent számotokra ez a megnevezés?

*Takács Gábor (TG):* A mából nézve, ennyi év után viszonylag logikus, hogy valamit kitaláltunk magunknak. Amióta dolgozunk, mindig fontos volt számunkra, hogy hova helyezzük magunkat. Kerestük/keressük a helyünket. Voltak különböző időszakok, korszakok: volt, hogy inkább a nevelés felől határoztuk meg a munkánkat, volt, hogy a színház felől. Amikor egyetemre jártunk Gyombival (Gyombolai Gábor), és mindketten pedagógia szakosok voltunk, direkt arra törekedtünk, hogy az ott megszerzett tudást átemeljük a Kávába[^2^]. Ebben az időben, amikor megpróbáltuk a munkánkat kifelé megfogalmazni, felerősödött a nevelési, pedagógiai oldala. Fontos látni szerintem, hogy ezt a munkát akár a társadalomtudományok vagy éppen a közösségteremtés, közművelődés felől is meg lehet közelíteni. Hangsúlyok, kompetenciák kérdése mindez. Az utóbbi években azt vettük észre – ez a folyamat 3-4 éve tart –, hogy úgy gondolunk magunkra és úgy is kommunikálunk magunkról, hogy mi színház vagyunk, a magyar színházi kultúra részének tekintjük magunkat. Így azonban pontosítanunk kellett, hogy milyen is a mi színházunk. Egyszerűen elérkezett oda a belső útkeresés, hogy egy nap Romankovics Edit előállt egy névvel, A Résztvevő Színházával és egy elméleti háttérrel. Ezután egységesen szisszentünk fel, hogy „Na, ez az! Mi ezt keressük! Ezek vagyunk mi!” A Résztvevő Színházának a fogalmába jól belesűríthető az, amit gondolunk: annak a színháznak, amivel mi foglalkozunk a középpontjában a néző áll. Nem a színész, nem a rendező, nem a látványtervező; a legfontosabb az, akivel együtt akarunk játszani, akivel együtt akarunk gondolkodni. A Résztvevő Színháza kifejezés azért nagyon frappáns, mert azt írja le, ami a mi életünknek a középpontja, hogy a passzív nézői szerepből igyekszünk egy aktív résztvevői szerepet kreálni.

Takács Gábor

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A Káva új komplex színházi nevelési előadássorozatának, az Emlékezés drámáinak is feltett szándéka a résztvevők aktivitásra, együtt-gondolkodásra és cselekvésre való ösztönzése. A négy részből álló előadássorozat a 20-21. századi magyar történelem négy máig ható, erőteljesen jelenlévő eseményével foglalkozik: az Üres lap Trianonnal, a Kárpótlás a holokauszttal, a Jelentés az ügynökügyekkel, a Szobor pedig a cigányok elleni gyilkosságsorozattal. Négy olyan pontjával a múltunknak, amelyeket nem lehet feledni, nem lehet megváltoztatni. Mit tehetünk azért, hogy valahogy el tudjuk fogadni, együtt tudjunk élni velük? Megemlékezünk róluk. Múzeumokban, emlékművekkel, ünnepnapokon. Hivatalos megemlékezéseink mélyen átitatottak egyfelől keserűséggel, előítéletekkel és dühvel, másfelől pedig bárdolatlan pártpolitikával. Hogyan lehet, hogyan kell akkor emlékezni? Magánügy ez vagy közösségi ügy? Mindenki maga döntheti el, hogy miről és hogyan emlékezik meg, vagy nélkülünk és felettünk döntenek róla? |

► Mesélj egy kicsit az Emlékezés drámáinak a koncepciójáról. A négy rész külön-külön is megáll a lábán, de együtt is értelmezhetőek. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

*TG:* A vízió arról, hogy létrehozzunk egy ilyen projektet, az volt, hogy keressünk olyan történeteket, problémákat, amelyek a magyar történelem elmúlt 100 évének valamilyen traumatikus eseményéhez kapcsolódnak. Ezeket viszonylag könnyű volt megtalálni, beazonosítani, nehezebb kiválasztani. Az indulástól kezdve tiszta volt, hogy mi nem történelemórákat akarunk tartani, nem játékos formában akarjuk megtanítani a történelmi tényeket ezen események kapcsán, hanem azon szeretnénk gondolkodni, hogy a mai fiataloknak ezekhez a nagy témákhoz mi a valós viszonyuk. A történetek bármennyire is a múltat használják, mégiscsak a jelenben és a jelenről szólnak. Azt állítjuk, hogy ez a négy téma abszolút jelenlévő problémákat generál, amikkel nekünk együtt kell élnünk, ma kell velük valamit kezdenünk. Ha zsidózunk az utcán vagy az iskolában, vagy ha Nagy-Magyarország-pólót veszünk föl és büszkén hirdetünk valamiféle zavaros birodalmi mítoszt, akkor ez egy jelenlévő probléma. A négy játékot igazából az köti össze, hogy mindegyik kötődik egy-egy történelmi, régmúltbeli eseményhez, amelyek kapcsán mi magunk – dramaturgok segítségével – írtunk egy-egy olyan történetet, ami a jelenben játszódik, ahhoz kapcsolódik. Ennek általában egy fiatal a főhőse és arra keressük a választ, hogy a mai fiataloknak mi a viszonya ezekhez a problémákhoz és mindebből mi következik. Egyszerre próbálunk tehát az emlékezés fogalmához és a felvetett emberi problémákhoz is közelebb kerülni.

► Miért fogalmazódott meg bennetek, hogy fontos, hogy felnőtteknek/felnőttekkel is játsszátok ezeket az előadásokat?

Új néző - Szomolya *TG:* Szerintem az a fajta színház, amit mi csinálunk, az alapvetően gyerekekre és fiatalokra koncentrál, és nem hiszem, hogy a Káva életében ez radikálisan változni fog. Nem fogunk elszakadni a gyerekektől és a fiataloktól, de azt is gondolom, hogy van igény arra, hogy felnőttek is részt vehessenek olyan színházi akciókban, ahol van lehetőségük kifejezni a véleményüket. A kérdés inkább az, hogy ez vajon mekkora réteg lehet és mi meg tudjuk-e ezt a réteget találni, meg tudjuk-e szólítani. Ez a gondolat abból indul, hogy ha körbenézünk magunk körül, azt látjuk, hogy rengeteg dolog hat ma az ellen, hogy megélhessük az önállóságunkat, kreativitásunkat, döntőképességünket, azt, hogy autonóm személyiségek vagyunk. Sok minden hat ma ez ellen. Például az iskola világának az átalakítása is, ami szülőként érint bennünket vagy épp a jogállami formák, a demokratikus intézmények gyengítése. Közben pedig vannak olyan folyamatok, amelyek mindenféle szabályozás nélkül vagy épp belső szabályozással működnek, élnek (például: internet, civil kezdeményezések stb.) Azt remélem, hogy ezek kezdenek zsigeri szinten beépülni az emberekbe. Az a fajta részvételiség, amiben mi hiszünk, nem csak a színházban, hanem a többi művészeti ágban is jelen van – és természetesen messze nem csak a művészetek területeiről, hanem a tudományok, a politika, a civil világ területeiről beszélhetünk. Ma már senkinek nem furcsa olyan filmfesztivált hirdetni, ahol csak mobillal készített filmek versenyeznek, vagy olyan műveket létrehozni, amelyek csoportosan készülnek. Ma már talán nem olyan furcsa közösségi színházat sem csinálni. Nem mondom, hogy ez egy bejáratott és természetes forma Magyarországon, nem ez a fő irány, de mégiscsak van egy réteg, akinek ez nemcsak természetes szórakozás, hanem egyfajta igénye is, hogy úgy vehessen részt kulturális formákban, hogy hozzáteszi a saját gondolatait is. A gyerekeknél nagyon könnyű átlépni azt a határt, ahol a passzívból aktívvá válnak, szívesen és örömmel vesznek részt. Azt gondoljuk, hogy a felnőttek sem mások ilyen tekintetben, csak talán még kevesebb a lehetőségük arra, hogy olyan fórumokon találkozzanak, ami ezt lehetővé teszi. Ez az indoka annak, hogy kísérletezünk a felnőtt színházzal. Amikor három évvel ezelőtt megcsináltuk az Új néző programunkat Borsod megyében, két faluban; Ároktőn és Szomolyán ott az volt a tapasztalatunk, hogy az embereknek ez elemi igénye. Mindegy, hogy rutinos színházba járóról van szó, vagy arról, aki életében nem volt még színházban. Önmagában az, hogy egy társadalmi performanszba be tud kapcsolódni, részt tud benne venni, fontos, motiváló és emellett szórakoztató is. Ráadásul azt a pluszt is meg tudja adni, hogy valami értelmes dologban vettem részt a többiekkel együtt. A hangsúly, azt gondolom, a „többiekkel együtt”-ön van: látom azokat, akikkel együtt vagyok, hallom a véleményüket és ott helyben elgondolkodok rajta, hogy ez nekem mit jelent, az én véleményem hol van a többiekéhez képest.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. Öt évvel ezelőtt országunkban ártatlan felnőtteket és kisgyerekeket gyilkoltak vagy sebesítettek meg a származásuk miatt. Egyszerűen azért, mert cigányok voltak. A Szobor című előadásban egy szobrász emléket akar állíttatni a gyilkosságsorozat áldozatainak. Készít egy szobrot. Elküldi ezt egy kísérőlevél társaságában az egyik érintett falu polgármesterének. Mit cselekedhet ebben a helyzeten a falu vezetője? Vállalja-e vajon elsőként az emlékezés felelősségét? Vagy megpróbálja eltüntetni a szobrot, még mielőtt bárki tudomást vehetne róla? Felállíttatja a falu főterén vagy inkább elrejti egy pincében? |

Szobor

► Trianon, holokauszt és az ügynökügyek. De miért éppen a cigánygyilkosságok?

*TG:* A Szoborban szándékaink szerint témává teszünk valamit, amiről egyébként azt gondolom, hogy nem is tudunk és nem is nagyon akarunk beszélni: a romák elleni 2008-2009-es gyilkosságsorozatot. Én nem látom, hogy ez közbeszéd tárgya lenne Magyarországon. Pedig sokat tanulhatnánk egymástól abból, hogy ezt (is) kibeszéljük… Olvasom a híreket, látom, hogy lezárult a per, elítéltek négy embert, nyitva maradt néhány kérdés. Halljuk, hogy öt év elteltével talán most már tényleg megkapják az áldozatok hozzátartozói az állami kártérítést… de ennyi. Kijelenthetjük, hogy az ügyben társadalmi szinten semmi sem történt. Én mindenképpen úgy tekintek erre a gyilkosságsorozatra, mint az elmúlt 20 év egyik legkirívóbb esetére, nemcsak bűnügyi szempontból, hanem az emberség szempontjából is. Azt példázza, azt mutatja meg, hogy gyakorlatilag a magyar társadalom nem tekinti embernek a cigányokat. Ha nagyon lecsupaszítjuk ezt a dolgot, akkor szerintem erről van szó. A Szobor egyébként egy fikció, egy általunk írt történet, egy képzeletbeli falu képzeletbeli fiataljáról, akit megölnek, csak nagyon erős az áthallás ahhoz a gyilkosságsorozathoz, ami ténylegesen történt, de az összes karakter és a viszonyaik is a mi kreálmányunk[^3^].

► Milyen részvételi lehetőségeket kínáltok az előadásban a fiataloknak?

*TG:* A téma egy kicsit tágabb mint maga a gyilkosság: az maga a roma-nem roma, vagy a cigány-magyar együttélés. Ezt én többnyire nagyon rosszul tematizálva látom-hallom Magyarországon: nyílt vagy burkolt rasszizmus, bűnbakképzés, általános áldozati szerepkör… Ezek olyan keretek, amikben én nem szeretnék mozogni és azt szeretném, hogy a diákok, a gyerekek se ebben mozogjanak. Tudjuk, hogy ez a téma érdekli őket. Nem feltétlenül a gyilkosságsorozat, mert arról a fiatalok jó része nem is tudja, hogy volt (sic!). A cigány-magyar együttéléshez viszont van viszonyuk. Minden gyereknek vagy van tapasztalata, vagy minimum ismer egy embert, akinek van. Így nekik is lesz valamilyenfajta hozzáállásuk, viszonyulásuk. Ha ma erről valaki beszélni vagy beszéltetni akar, akkor biztos, hogy ehhez van a fiataloknak muníciója. A kérdés inkább az, hogy meg tudjuk-e találni azt a fórumot vagy azt a keretet, ahol mindez szóba hozható. Ez most kicsit szerénytelenségnek fog hangzani, de azt gondolom, hogy a Szobor esetében a nagy győzelem az, hogy találtunk egy olyan keretet, amin keresztül lehet beszélni erről. Úgy beszélünk a gyilkosságsorozatról és a cigány-magyar együttélésről, ahogy egyébként nem lehetne, nagyon nehéz lenne témává tenni. Leülsz harminc gyerekkel és azt mondod, hogy játsszunk egy nagyot a cigányok ellen elkövetett gyilkosságsorozatról, akkor biztos, hogy rögtön egy falat találsz magad előtt. Így, hogy itt van mögötte ez a történet, hogy egy olyan szoborról beszélünk, ami emléket próbálna állítani egy áldozatnak és ennek kapcsán beszélgetünk erről, szerintem ez nagy „truváj”.

Szobor

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A Szoborban a cigánygyilkosságokról és az emlékezésről való gondolkodás egy családtörténet kereteibe ágyazódik. A három szereplő, az apa és egyben polgármester, a lány (Anna) és fiúja (Marci) egyedi, személyes történetén keresztül jelennek meg a különböző nézőpontok, különböző viszonyulási módok a szobor felállításához (azaz a megemlékezéshez). Nemcsak a gyilkosságsorozatról van itt tehát szó. Az alkotók témává teszik a magányügy és közügy kérdéskörét is, és azt, hogy mi történik akkor, ha ez a két szempont összekuszálódik. |

► Mesélnél egy kicsit a három szereplő közötti viszonyrendszerről?

*TG:* Van ez a képzeletbeli falu, aminek van egy vezetője, ez a polgármester, akit a történetünk szerint már többedszer választanak meg. Ő szerintem se nem korruptabb, se nem rosszabb, mint egy átlag polgármester ma Magyarországon egy kis településen. Egyedül neveli a lányát, Annát, aki egyetemre készül. Van köztük egy erős érzelmi viszony, a lány nagyon kötődik az apjához mivel ő nevelte fel, de természetesen megvan benne a kamaszoknak a leválási kísérlete. Van egy szerelme, akivel akár össze is költözhetnének, elkezdhetnék az önálló életüket. Ő Marci, aki szintén ott lakik a faluban és a meggyilkolt cigányfiúnak, Bencének a barátja. (Bencét egyáltalán nem látjuk a játékban, csak hallunk és beszélünk róla.) Marci ismeri Anna apját, elkezdett már kialakulni köztük egyfajta após-vő viszony, nem idegenek egymás számára. A probléma (a szobor), ami bekerül a faluba és így mindhármuk életébe, kenyértöréshez vezet. Marci cselekedni akar, és úgy gondolja, hogy emlékezni nyíltan kell és ez közügy, mert nem csak Bence haláláról van szó, hanem ezen keresztül valami másról is beszélünk, valami nagyobb dologról. Azt az álláspontot, amit a szobrász megfogalmaz a levelében, Marci is magáévá teszi: az emlékmű az összes olyan áldozatnak szól, akit pusztán azért öltek meg, mert roma származású. A polgármester ennél sokkal óvatosabb ember, aki azt mondja, hogy neki gondolnia kell azokra is, akik itt élnek a faluban, hiszen itt nem csak olyanok laknak, akik ezzel az állásponttal tudnak azonosulni. Szerintem nem rossz ember a polgármester, de nagyon drasztikus és erős félelmek vannak benne amiatt, hogy mi lesz, ha nyílttá válik az ügy, mit húznak ezzel magukra.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A Szoborban színházi jelenetsorok és a résztvevőkkel való közös beszélgetések, játékok váltják egymást. A drámás munkaformák során a résztvevők sokféle szerepbe belehelyezkedhetnek. Elsőként a média képviselőiként egy sajtótájékoztatón kérdezhetik a polgármestert arról, hogyan fog cselekedni, ha megérkezik a szobor a faluba. Később gondolkodhatnak a három különböző helyzetben lévő szereplő fejével: lehetőségük van az egymástól eltérő nézőpontok megvizsgálására, a motivációk és az érvrendszerek megértésére. Ez a hármas tagoltság az előadás térhasználatában is megjelenik. A nézőtér három oldalról fogja közre a játékteret. A három szereplő térben is elhatárolódik egymástól, a három nézőtér-sziget között mindhármuknak van egy-egy saját kis játéktere.
Az előadás végén a résztvevők a falu lakosságának szerepéből szavazhatnak, arról, hogy felállítják-e a szobrot, vagy sem. A szavazócédulákat a három szereplő összesíti és eredményt hirdet. A szavazásnak, ha csak a színházteremben is, de érezhetően van tétje. Véleményt lehet mondani általa. Olyan véleményt, amellyel – ha csak a színházteremben is – de ténylegesen befolyásolni lehet egy folyamatot. |

Szobor

► Melyik karakterrel szoktak leginkább szimpatizálni a fiatalok?

*TG:*Változó, de az utóbbi előadások tapasztalata az, hogy úgy döntenek, Marcit tudják támogatni. Tulajdonképpen, amikor a játék végén szavaznak, akkor az formailag egy szavazás (apróság, de részünkről egyáltalán nem hangzik el, hogy mint a falu lakói szavazzanak, sokan mégis így élik meg a helyzetet), de igazából szerintem ott „csak” arról van szó, hogy azt mondják el, melyik az a szereplő, akinek az álláspontjával leginkább azonosulni tudnak. A fiatalok döntésében nyilván benne van az életkor és ebből fakadóan a lázadásra való hajlam, mindenféle autoritásnak az elutasítása. A mi szándékaink szerint Anna lenne az a közép, aki nem tud dönteni: fontosnak tartja az emlékezést, de inkább azt a szintjét, hogy emlékezzünk a családban, maradjon ez belül. Fontos dolog, de nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Amikor terveztük a játékot, akkor úgy fordítottuk le magunknak az ő figuráját, hogy ő a „nagy magyar átlag”. Valószínűleg azok vannak a legtöbben, akik fontosnak tartanak dolgokat, akikben benne rejlik az emberség, de lépni nem akarnak/tudnak érte, nem akarják felhívni a figyelmet, nem akarják vállalni a konfliktust, az ütközést. Anna őrlődik és a nagy többség is valószínűleg őrlődik, vagy azt mondja, hogy „nem tudom” vagy „nem akarok vele foglalkozni”. A fiatalok talán ezt még kevésbé húzzák magukra... A játékban nekik ez úgy hangzik, mint a polgármester és Marci szembenállása. Azért persze csoportja válogatja. Volt már olyan, hogy egy osztály úgy döntött, hogy nem kell felállítani ezt az emlékművet. Ez az alkalom magával hozott egy dramaturgiai változtatást: bekerült az előadás végére három monológ (mindhárom szereplő feleleveníti egy-egy emlékét a meggyilkolt Bencéről), hogy egy picit tompítsunk; ha egy csapat úgy dönt, hogy nem kell az emlékmű, akkor mégis legyen egyfajta emlékezés, amit mindenképpen elvisznek magukkal. Azt gondolom, hogy egy osztály dönthet úgy, hogy nem állítaná föl a képzeletbeli falu nevében ezt a szobrot, de akkor is szeretnénk, ha úgy menne el erről a játékról, hogy megadjuk a tisztességet annak a halottnak, aki amiatt halt meg, mert cigány.

Szobor

► Sokat formálgatjátok, alakítgatjátok ezt a négy előadást. Mik velük a jövőbeli terveitek? Hogyan tovább?

*TG:* Az én nagy álmom az Emlékezés drámáival az volt – és még nem is tettem le róla teljesen – hogy viszonylag könnyedén kitágíthatjuk minimum egy közép-európai projektté. Voltak is egyeztetéseink a nemzetközi partnerszervezeteinkkel. Miután nagyjából hasonló a történelmi múlt, amit megéltünk, viszonylag könnyű elképzelni, hogy egy külföldi színházi csoport, aki nyitott erre a fajta színházra, mint amit mi művelünk, képessé tehető lenne arra, hogy olyan játékot készítsen, ami az ő országának a történelmi eseményeihez kapcsolódik és a módszereinkben közel azonosan dolgozzunk. Annak, hogy ez létrejöhessen, most elsősorban pénzügyi akadályai vannak, de ha ez megoldódna, akkor ebbe az irányba fejlesztenénk tovább a projektet. Piciben vannak már előrelépések. Most a kormány kiírt egy holokauszt-pályázatot, amin mi is indultunk. A Kárpótlás című előadáshoz hozzáillesztettünk más jellegű játékokat; egy felvezető drámaórát és egy képzőművészeti workshopot. Ez így egy egység, amihez úgy néz ki, hogy kaptunk is támogatást. Az Üres lap című játék kapcsán – ami egy szlovákiai magyar fiúnak a történetét dolgozza fel – most elkezdtünk gondolkodni egy szlovákiai magyar független színházzal, mert ők szívesen átvennék ezt az előadást. Ha ez megtörténik, akkor csatolnánk hozzá egy képzési programot is, hogy színész-drámatanárként is tudjanak működni. Piciben történnek a dolgok, de én eredetileg azt szerettem volna, hogy az Emlékezés drámáinak a négy részét sokat játsszuk és kitágítsuk egy európai projektté. Ezzel még úgy látszik, hogy várni kell, de reméljük, hogy ami késik, nem múlik.

Jegyzetek

p{font-size:11px}. (1) ARS a latinban egyszerre jelent művészetet és mesterséget.
(2) Most, hogy remélhetőleg a következő tanévtől Gábor is, Edit is DLA hallgató lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi szűrődik be a munkánkba…
(3) A valóság adta az inspirációt: él egy német származású szobrászművész Budapesten, aki valóban készített egy emlékművet… és azt valóban semelyik érintett helyszínen nem lehetett felállítani.

10 pontban a Káváról

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *1. Fogalmazzátok meg röviden szakmai ars poeticátokat!*
A Káva, missziója szerint, olyan társadalom létrejöttében érdekelt, melynek tagjai önmagukért és másokért felelősséget vállalni tudó, nyitott, kérdezni akaró és tudó emberek. E cél megvalósulása érdekében végezzük színházi, színházi nevelési munkánkat, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy a néző/résztvevőt helyezzük a középpontba. Színházi játékaink során a befogadói nézői szerep átalakításán dolgozunk, hogy mindenki elérkezhessen az aktív résztvevői szerepkörbe. Bízunk benne, hogy ezzel hozzájárulhatunk az autonóm állampolgári attitűd és létezés kialakulásához és/vagy fenntartásához. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *2. Mit jelent számotokra függetlennek lenni?*
Távolságtartást jelent az aktuálpolitikától és a pártpolitikától, ugyanakkor közeledést jelent az általános szinten értelmezett politikus magatartáshoz, melynek legfőbb jellemzője az érdeklődés a bennünket körülvevő társadalom ügyei iránt.
Szellemi függetlenséget jelent abban az értelemben, hogy magunknak tartjuk fenn a jogot, hogy eldöntsük: miről készítünk színházi játékot. Egyaránt vonatkozik ez az ideológiai elvárások és a pályázati lehetőségek túlzott hatásának elkerülésére. (Nem dolgozunk közvetlenül például a NAT számára és nem a pályázati lehetőségek irányítják a szakmai munkát.)
Gazdasági értelemben azt jelenti számunkra a függetlenség, hogy több lábon igyekszünk állni, és egyáltalán nem várjuk azt, hogy a társulatot kizárólag az állami források működtessék. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *3. Működésetekben milyen szerepet tölt be a színházi nevelés? Foglalkoztok-e mellette más színházi műfajokkal is?*
A Káva szakmai működésének alapja a színházi nevelés, ezen belül a TiE (Theatre in Education) módszerének alkalmazása és fejlesztése. A mi érdeklődésünk középpontjában az a színház áll, melynek lényege az érdemi kapcsolatteremtés a nézővel. Ez közös gondolkodást, cselekvésen keresztüli értelmezést jelent elsősorban. A konkrét műfajok már talán kevésbé érdekelnek bennünket, sokkal inkább az itt is megfogalmazott elvek és célok a fontosak. Az eszközök (műfajok) váltogathatók, fejleszthetők számunkra. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *4. Milyen hazai és külföldi színházi előadások, alkotók és szakemberek vannak nagy hatással munkátokra?*
Ez valójában egy nagyon hosszú felsorolás lenne, hisz az, hogy tíz ember kit / kiket tart szellemi elődjének, milyen mintákat követ és fejleszt tovább, ez eléggé szerteágazó még akkor is, ha egy társulatban alkotnak.
Nagy valószínűséggel közösnek tekinthető a Kerekasztalos múlt és kapcsolódás, fontosak a „B” betűs színházi alkotók és elméleti szakemberek: pl. B. Brecht, A. Boal, P. Brook és az utóbbi időben E. Bond. Azt hiszem, sokat tanultunk a Krétakör és Schilling Árpád múltjából és jelenéből is, és könnyen kapcsolódunk szellemileg Grotowskihoz vagy Tadeusz Slobodzianekhez is. (Nyilván sokkal hosszabb a sor, ha arra próbálunk válaszolni, hogy a színházi világban kiket szeretünk, tisztelünk, akik így vagy úgy, de hatással vannak ránk. A nevek említése inkább csak a konkrét színházi nevelési munka fejlesztése kapcsán érdekes.) |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *5. Munkásságotokban milyen viszonyban áll egymással színház és nevelés?*
Kölcsönhatásban, folyamatos oda-vissza ható viszonyban állnak. Hogy „melyikük” áll előbb és melyikük követi, az többször is változott az elmúlt időszakokban. Most már pár éve úgy gondolunk magunkra, mint színházra, amelynek léte és működése elválaszthatatlan a neveléstől (és így a pedagógiától). Messzire igyekszünk elkerülni a didaktikus felvetéseket és technikákat, a nevelés számunkra a nyitottság, többszempontúság, kérdezni tudás, kételkedés, vizsgálódás, a másik ember meghallgatása és megérteni akarása fogalmaival rokon. A két terület folyamatosan inspirálja egymást, mely könnyen tetten érhető például egy-egy komplex színházi nevelési játék tervezési folyamatában. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *6. A színházi nevelés különböző műfajai közül melyek vannak jelen a repertoárotokon?*
Amit csinálunk, képviselünk, azt elneveztük A Résztvevő Színházának. (ARS = művészet, mesterség). Talán azért is, mert a sok-sok már meglévő és folyamatosan születő újabb és újabb műfajok közti skatulyázás kevéssé vonz bennünket, másrészt hiszünk a különböző műfajok kreatív kombinációiban. A pontos cél és a szakmai minőség sokkal fontosabb, mint a ragaszkodás egy-egy skatulyához. De: amit csinálunk, legközelebb mégis a TiE műfajához áll. Van olyan előadásunk, amit pontosabb részvételi színháznak hívni, és csinálunk most is olyan komplex programot, mely inkább a közösségi színház műfajához tartozik. Használunk elemeket a beavató programokból, a feldolgozó programokból és a Fórum Színházból is. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *7. Hogyan készülnek programjaitok? Van kialakult metodikája az alkotási folyamatnak? (Ha igen, pár mondatban ismertessétek. Ha nincs, mi ennek az oka?)*
Amire törekszünk, hogy az aktív színházcsinálási munka és közös gondolkodás nagyjából egyensúlyban legyen. Egy-egy komplex színházi játékot megtervezni csak egy adott pontig lehet…amikor először belép a célcsoport a gondolkodási és a fizikai térbe, ott sok minden megváltozik, és újbóli átgondolásra kerül. A színész-drámatanárok és a vendégművészek mellett a konkrét résztvevők a harmadik alkotó fél, akinek energiái, gondolatai, hozzáállása kihagyhatatlan a tervezési folyamatból és a fejlesztésből.
Nincs rögzített tervezési metódusunk, igyekszünk mindig az alapanyaghoz (központi probléma, irodalmi alapanyag) alakítani azt is, hogyan bontjuk ki a problémát, hogyan építjük fel a szerkezetet, konkrétan milyen interaktivitást kínálunk a résztvevőknek. A mostani időszak fő feladata a számunkra, hogy kicsit megpróbáljunk szabadulni a verbalitás túlsúlyától. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *8. Milyen korcsoportokat céloztok meg előadásaitokkal?*
Mostani repertoárunk nagyon széles. Ha a tevékenységünk teljes skáláját nézzük, akkor az óvodásoktól a nyugdíjasokig tart a célzott korcsoportok sora. Ezen belül a legnagyobb hangsúlyt az általános és középiskolák korosztályai kapják. De tudatosan nyitunk a felnőttek felé, próbálgatjuk a játékok átalakítását és a következő évadban készítünk kifejezetten a felnőtteket célzó és bevonó színházi előadást is. |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *9. A színházi nevelés mely határterületeivel foglalkoztok?*
Az idei évadban indítottunk egy gyerekszínjátszó és egy diákszínjátszó csoportot. Ezen kívül a MU Színház ROSETO elnevezésű projektjében veszünk részt, melynek keretében havonta találkozunk egy diákcsoporttal, egy kisgyereküket nevelő, a munkaerő piacra visszatérni készülő anyukákból álló csoporttal és egy nyugdíjasokból álló csoporttal. Ők párhuzamosan dolgoznak színházi formákon keresztül, majd évad végén egy közös előadást készítenek a XI. kerület lakói számára egy olyan problémáról, ami fontos lehet a helyiek számára.
Határterület lehet, hogy három múzeummal dolgozunk idén, ahol a múzeumpedagógia és a dráma összekötésével kísérletezünk (Néprajzi Múzeum, Nemzeti Múzeum, Művészet Malom). |

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. *10. Mit hiányoltok a színházi nevelési szakmából?*
A valódi szakmává válást kellene erősíteni. Fontosak lennének a különböző irányokat fejlesztő képzések, workshopok (és az ezek iránt megjelenő szakmai érdeklődés, igény). Talán ideje lenne egy szakmai fesztivál megrendezésének, ahol egymás mellett jelenhetne meg sok csoport játéka, ezek építő kritikája. Jó lenne több olyan szakember, akinek doktori fokozata van – így lendületet kaphatna talán a felsőfokú képzés is…Magyar nyelvű szakkönyvek és tanulmányok is hiányoznak…|

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr1007996579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.