► Tavaly ott hagytuk abba a beszélgetést hogy ráébredtetek: Hétrétország tisztán kulturális forrásokból nem tud működni, ezért valamilyen irányba lépnetek kell. Akkor a vidékfejlesztés volt az egyik lehetséges irány, ahonnan az utolsó pillanatban anyagi segítséget is kaptatok. Most hogyan állt össze a költségvetés és merre tovább?
*Sülyi Péter (SP):* Ez az irány most is helyesnek tűnik. Az NKA-tól idén 2 millió forintos - alapszintűnek mondható - támogatást kaptunk, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózattól a tavalyi 2 millió forintos támogatás ebben az évben is megérkezik. A Művészeti Akadémiától 1 millió forintot kapunk a fesztivál népművészeti műhelyeinek és kiállításainak költségeire. Jó néhány nyeretlen mellett ez a három nyertes pályázat egy elfogadhatóan szűkös alapot biztosít, amiből már lehet valamit alkotni.
► Fesztiválból köztivál lettetek. Milyen változás áll a változtatás mögött?
*SP:* Ez nem csak szlogen. Van egy szemléletváltás, ami részben szükségből, részben felismerésből fakad. Meglátogattam néhány - a miénkhez hasonló - vidéki fesztivált. Rájöttem, hogy bizonyos szempontból „egy húron pendülünk”, mi egy fesztiváltípust képviselünk, ami akár megérdemelné, hogy néven nevezzék. Ez a név lett a „köztivál”. Még a köztünk lévő nyilvánvaló különbségek is egy azonos szemléletből fakadnak: mindenhol a speciális helyi adottságokra és a helyi közösség alkotó részvételére építünk, amely jó esetben kiegészül a látogatók alkalmi közösségével. Ez volna a cél. Ebből a szemléletből sajátos megoldások fakadnak, amik első ránézésre korlátozásnak is tűnhetnek. Például a Kiscsőszi Pajtafesztiválon erősítés nélkül szólt a tradicionális népzene, a nézők az udvaron ültek deszkából ácsolt lócákon, vagy a fák árnyékába húzódtak. (A zenészek is furcsállták eleinte, mert már elszoktunk a natúr hangzástól, de a természetes környezetbe való visszatérés ezt igényelte, és vissza is igazolta.)
Hartyándi Jenőék az Ördögkatlan Fesztiválon kaptak egy rendezvényhelyszínt Kisharsányban, ahol Both Miklós csinált egy zenei műhelyt, roma és nem roma, képzett és amatőr zenészekkel. Végül egy fergeteges záró produkció lett belőle, ami a közönséget is megmozgatta. Miért ne lehetne folytatása? Akár úgy, hogy a produkció, amely egy köztiválon létrejön, folytatódik és tovább alakul a többi helyszínen? Sok lehetőséget rejt még az effajta együttműködés. Az egyszerűsítés és az aktív részvétel más területeken is jellemző az említett fesztiváltípusra: természetes környezethasználat, natúr körülmények, akár nomád elhelyezés és ellátás.
► Hétrétország azonban nem ilyen.
*SP:* Igaz, Hétrétország más, mert bár romok között indítottuk el, de egy olyan miliőt hoztunk létre, ahol a romokhoz esztétika és - amennyire lehet - kényelem is társult. Hétrétország világa ez, és nem is kell, hogy más legyen. De azt tapasztaltam, hogy az említett natúr kezdeményezésekbe sok életerő és energia szorult. A látogatók hozzák magukkal, és nem fáradt, unott emberek lézengenek ott, hanem az egésznek van egy sajátosan intenzív töltete. Ezeket az együttmozduló rétegeket szeretném hozzákapcsolni a meglévőhöz.
► Amit a köztivállá alakulásról írtál, mintha azt üzenné, hogy a szakrálisból a közösségi felé lépnétek el - vagy vissza?
*SP:* Hétrétország – a szerek és porták fesztiválja alapításakor nem hivatkozott szakrális gyökerekre. Éppenséggel az volt a célja, hogy a szakrális elem (amit nálunk jószerivel a pünkösdi Virágzás Napjai képvisel) összekapcsolódjon a profán, hétköznapi élettel. Legyen köztük egy élhető átmenet. Ez persze a helybeliek nélkül nem megy. Azt szeretnénk, hogy élőbb és gazdagabb legyen a helyi közösségi élettér. Ebben nekünk kell mozdulnunk. Tizenkét éve van Hétrétország, annyira barátkoztak meg vele a helybeliek, amennyire - ha mi nem mozdulunk, akkor ez nagyjából így marad. További lépéseket kell tennünk, hogy több „köz”-ük legyen. Közvetlenség, közösség – ezek köztiválos ismérvek. A kezdetektől meglévő Nyitott Porták mellett, most Hétrétországgal egy időben egy vizuális tehetséggondozási programot indítunk helyi, általános iskolás gyerekekkel. Ez a nulláról indított közönségnevelés. Ebben az irányban nyílik Hétrétország, mint köztivál.
A másik dolog (ami lehetséges, hogy a szakmán belül visszatetszést fog szülni), hogy a programkínálatban szeretnénk elkerülni a túlzásokat. Arra döbbentem rá, hogy nincs lényegi különbség egy kulturális túlkínálat és a szupermarketek túlkínálata között. Ugyanaz a mechanizmus működteti: elárasztanak olyan „termékekkel”, ami messze túl van a szükségleteden. Egyfajta önkorlátozást szeretnék a köztiválideológia részévé tenni: csak annyi programot viszünk bele a rendezvénybe (a minőségből, és nem a töltelékből!), amennyi egy ember számára még jószerivel befogadható. A Virágzás Napjainak az alapgondolata az volt, hogy ha valaki bekapcsolódik a rendezvénysorozatba pénteken, az hétfő délutánig együtt tudjon vele mozogni. Nem ütköznek a programok, a résztvevők együtt mennek az egyikről a másikra, megismerik közben egymást, és az alatt a négy nap alatt a látogatók közösségévé válnak. A közös befogadó mozdulat megtörténik. A Hétrétország kicsit lazábban teszi ugyanezt, mert itt mindenki maga dönti el, hogy a Nyitott Portákat mikor és hogyan látogatja meg, de aki akarja, itt is végiglátogathatja a porták mindegyikét, és emellett az összes esti, művészeti programon is részt vehet.
Valahogy úgy képzelem el, hogy ha lesznek partnerek, akikkel leülünk és beszélünk erről, akkor - a dogmafilmekhez hasonlóan - össze lehet állítani egy olyan ismérvrendszert, ami alapján azt mondhatja egy szervező, hogy ő fesztivál helyett köztivált csinál. Mondjuk, nem hangosítja túl a népzenét, ha lehet, akkor natúr helyszínt használ, nem törekszik arra, hogy nem látogatható és fel nem dolgozható mértékű túlkínálatot hozzon létre. Azt csináljuk, amit eddig is csináltunk, csak mostantól azt mondjuk, hogy ez egy stílus, egy típus, aminek van neve, és mi ebben egyek vagyunk.
_Kapcsolódó:_
>>> Köztivál a nyugati végeken – Hétrétország tizenkettedszer
