7óra7

Ahogy kifutunk az időből
7óra7: (7/10)
Közösség: (7/10)

Ahogy kifutunk az időből

Eugène Ionesco: Makbett / Kultúrbrigád, Átrium Film-Színház

2015. 10. 06. | TörökÁkos

A Makbett színpadi világában az alvilág helyére az altest, a hatalom őseredeti akarása helyére a mindent akarás embrionális, narancsszínű akarata lép.

Shakespeare Macbethje a hatalomért folyó versengés drámai tragédiája emberszörnyekkel és némi kénes, alvilági hangulattal. 350 évvel később Ionesco Macbettjében már híre-pora sincsen a nagyságnak: a román és francia származású szerző 1972-ben Shakespeare-t újraolvasva csapnivaló, gyáva és hataloméhes közemberek abszurdján ironizál. Az egykori súlyosság helyén már csak a Nagy Verkli jár üzembiztosan: a csúcsra felkapaszkodott senkiházit megölik azok, akik odasegítették, közülük végül – miután megölte riválisait – csak egy marad a csúcson, aki ebben a pozícióban ismét csak segítségre szorul, és a többi és a többi. Ami korábban istenek és ördögök reszortja volt, és hatalmasságok végezték el, a hetvenes évekre szimpla társadalomtudományi képlet lett szigorú konstansokkal és pehelysúlyú változókkal. Ezt a verklit már nem kell tekerni – az teker minket.

makbett_hasz.JPGBányai Kelemen Barna, Szatory Dávid, Hevér Gábor, Kerekes Éva, Parti Nóra, Orosz Ákos (fotó: Mészáros Csaba)

Úgy tűnik, negyvenegynéhány év alatt sok minden nem változott. Hacsak annyi nem, hogy ami Ionescónál gúnyos nevetés, az Alföldi Makbettjében már hahota. Alföldinél minden víztiszta, elrajzolt és röhejes, és minden 2015, Magyarország. A méteres vastagságú, mégis üresen kongó várfalak, a mindent elborító narancsszín, ami még a cipők talpán is ott rikít (a látvány Alföldi Róbert és Tihanyi Ildikó munkája), éppen úgy itt és most, ahogy a kerítésépítésre, a jól teljesítő gazdaságra és a még jobban teljesítő vezérre vonatkozó kiszólások. Amíg a vígszínházbeli Julius Caesarban még emberi drámákon keresztül mutatkozott meg a hatalom természete, a Makbettben már csak az übü-i degeneráltság és a lecsupaszított gondolatok szellemessége marad. Az előadás a fejünket akarja megrázni, és ez sikerül is neki. Az igazi kérdés az, hogy a fejünkkel együtt vajon bármi más részünk is megmozdul-e.

Az előadás végén a kezeink mindenesetre igen: a bemutató estéjén az illendő minimumnál jelentősen hosszabb taps és egy-egy lelkes mormogás üdvözölte a produkciót. Mindez messze volt a közönségsikertől, és ezen felül volt a dolognak egyfajta ellenzéki piknik hangulata is: mintha tenyereink összecsapásával elégedetlenkedtünk volna mindazzal szemben, amiben kénytelenek vagyunk élni. Pedig az előadás – minden konkrét utalása ellenére – messze nem a Monnyon le! politikai közhelyét szajkózza. Igaz, Alföldinek ez a rendezése egyértelműen ironizál a jelenlegi kormányon és annak kormányosán is, ám a kép, amit fest, valójában nem narancssárga, hanem (vér)vörös és sötétszürke. Az is kérdés, hogy ezt a tágra nyíló és mélyebbre látó szemszöget az előadásban mennyire takarja el a magyar narancs rikító élénksége.

makbett_3_all_kis.JPGA középkor drámairodalma kapcsán gyakran felmerül, hogy a kor – többek között az üdvtörténet fekete-fehérje miatt – nem volt alkalmas a tragédiára. A második világháborúval születő abszurd szerint a legeslegújabb kor esetén már a drámai komolyság jogossága is kérdéses. Már Ionesco is elszorítja a nyakát, Alföldi pedig szinte teljes egészében elveti a drámát: Makbettje egyszerűen kiröhögi azt, amiben élünk. Csakhogy éppen a dráma az, ami megindítja a nézőt – nevezzük katarzisnak, megérintettségnek vagy gyomorszájon vágó gondolatnak. A puszta ítélet a korról, legyen bármennyire is meggyőző, nem elég a színházhoz. Ennyi kérdés után eljött a válaszok ideje: a Makbett nem áll meg a fej megrázásánál. Alföldi rendezése működik – és a szó eredeti, propaganda előtti értelmében működik.

A muníció egy jelentős részét a remekbeszabott, megsokszorozott színészi alakítások adják (tizenegy színész játszik nagyjából negyven szerepet). A festett arcmaszkok uniformisát olyan figurák viselik, amelyek sokféleképpen elrajzoltak és egyként nevetségesek, miközben a mögöttük lévő ember éppen annyira látszik ki belőlük, hogy valódivá tegye ezeket a mozgó portrékat. Duncant, aki a nulladik pillanat uralkodója, Hevér Gábor a gyávaság és a nemtörődömség mentén karikírozza egy hatalmába csimpaszkodó pojácává. Kerekes Éva többszörös stílusbravúrral formázza meg feleségét – mind szexfüggő, agyhalottan konspiráló nagyasszonyként, mind népviseletben és tájszólásban dodonai jóslatokat szóró öregasszonyként.

A többiek nevének – Parti Nóra, Szatory Dávid, Fábián Szabolcs, Bercsényi Péter, Fehér Balázs Benő, Krum Ádám és Gelányi Bence – megjegyzésre ajánlása mellett külön kiemelést érdemel Orosz Ákos és Bányai Kelemen Barna játéka. Önmagában is élményszámba megy, ahogy utóbbi, Duncan kezdetekben elvhű, megmagyarázhatatlanul – mégis önazonos módon – és folyamatosan indulatos egyik fővezérét kiteszi a színre. Sokkal nehezebb feladatot kap és old meg Orosz Ákos, miközben egy kezdetektől ambivalens és teljesen hülye fővezér uralomra jutásának lelki stációin kell végigrobognia. Külön élmény a két különböző színházi miliőből érkező színész játéka közötti eltérés abban a kettős jelenetben, amikor a két fővezér egymás után, betűhíven ugyanúgy meséli el a hadi történéseket. Amíg a Marosvásárhelyről érkezett Bányai Kelemen Barna belülről megtámogatott mozdulatokkal, gesztusokkal és hanghordozásokkal építi fel Bancót, addig a Maladypében formálódott Orosz Ákos ugyanezt teljes fizikumán át és robbanáshoz közeli belső energiákon keresztül teszi meg Makbett-tel.

makbett_2_hasz.JPGFehér Balázs Benő, Fábián Szabolcs, Szatory Dávid, Orosz Ákos, Gelányi Bence (fotó: Mészáros Csaba)

Egy-két, Orosz Ákosnak jutó drámai csenden kívül az előadás a kinevettetés távolabbra toló hatását választja. Ehhez megvannak azok a színészek, akik elérik, hogy a mosolyunk ne csak másokon való nevetés legyen, és voltaképpen a kellő mennyiségű humorpatron is rendelkezésre áll. Voltaképpen, mert noha frenetikus erejű Kerekes Éva és Parti Nóra tájnyelvi gegje jósasszonyokként – legalábbis kétszer, de harmadszor már sok. Voltaképpen, mert a vaskos poénok elcsattannak, ám közöttük néha leül az előadás. És voltaképpen, mert a szavazásra jogosult magyar lakosság jelenleg körülbelül 32 százaléka szinte bizonyosan nem sokat fog nevetni az előadáson. Ha nem is mindig azonos lendülettel, de a szamárfül mutatásának ereje végigér az előadáson – a maga komolyan vett röhejességével együtt.

Ezt nézd meg! – mondja az előadás, és van mit nézni azon, amit mutat. Ebben a színpadi világban az alvilág helyére az altest, a hétköznapi semmilyenség helyére a baszdmegoló tahóság, a hatalom őseredeti akarása helyére a mindent akarás embrionális akarata lép. Itt már nem a vicces cigi a kurrens áru, hanem az almalé, amely állítólag segít legyőzni az egyre cudarabb hatalomtól való félelmet. A zárójelenetben – amikor a koronás fők után megérkezik a jelen idő kizárólag számokban gondolkodó, ifjú menedzsere, Macol – a kettő összeér. Miután az új uralkodó keresetlen nyugalommal elmondja, hogy ő minden eddigi vezetőnél kapzsibb és élvhajhászabb lesz, végül megkattantan ordibáló picsa-faszozásban villantja meg belső origóját. Az X, Y és Z után, úgy tűnik, lassan elfogynak a generációk. Marad a nyugtalanító tudat, hogy ők éppen a mi gyerekeink. És a félelem elleni almalé.

(2015. szeptember 24.)

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr407897106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.