7óra7

Csoda született
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Csoda született

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony / Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Inkubátorház

2015. 10. 29. | Hajnal Márton

Az előadás nagyon-nagyon mélyre nyúl azért, hogy ezzel végül felszabadítson – más szóval azt teszi, amiért leginkább érdemes színházba járni.

Őszintén meglepődnék, ha születne az idei évadban az Egyasszonynál erősebb egyszemélyes előadás Magyarországon. És ez korántsem a hányattatott sorsú magyar színházi élet lekezelése (mindig lesznek jó monodrámák és belőlük előadások), pusztán vannak élmények, amiket már lehetetlen fokozni. Közelíthetünk a tabudöntögető, fogyatékossággal kapcsolatos téma felől, megvizsgálhatjuk Tenki Réka elképesztő színészi teljesítményét vagy hatásvadász módon leírhatjuk, hogy a közönségből kinek hányszor lábadt könnybe a szeme – a lényegen nem változtat: az elmúlt időszak egyik legkiválóbb alkotásával van dolgunk.

takacs_ati_2_kis.JPGTenki Réka (fotók: Takács Attila)

Tenki Réka szinte majdnem végig jelen időben, egyetlen szövegfolyamként mondja el a körülbelül nyolc év eseményeit. Péterfy-Novák Éva előbb blogként, majd regényként megírt történetének az elején egy fiatal, terhes nőt látunk, aki izgatottan várja az első szülését. A nyolcvanas években járunk, a férj éppen kötelező katonaságát tölti, a szülők távolabb élnek, így hősnőnk már ekkor is némileg magára hagyatott. Pedig Tenki megformálásában itt még egy nagyon is támaszt kereső, naiv kislánnyal van dolgunk, aki kicsit butuskán és kiszolgáltatottan áll szemben a világgal. A rá váró megpróbáltatások teszik majd erőssé: a fogyatékos gyermek gondozása, a lekezelő orvosi közeg és az egyre romló házasság.

A történet sok motívuma ismerős lehet, ezek az alapvető félelmek ott dolgoznak a kultúránk felszíne alatt, és időről-időre előbukkannak egy-egy alkotásban (hasonló témában számomra Az ötödik gyermek volt meghatározó Doris Lessingtől). A betegen születő gyermek, a családon belüli erőszak, a gépies és erőszakos rendszer szembenállása a (kultúránkban valószínűleg túlmisztifikált) anya-gyermek kapcsolattal napjaink általános, elfojtott rémképei közé tartoznak. Hősünk pedig az újabb és újabb megpróbáltatásokat, amelyek a létező legszerencsétlenebb forgatókönyv szerint követik egymást, kezdve onnan, hogy az újszülött nyaka köré csavarodik a köldökzsinór, odáig, hogy a gyermek újra és újra megbetegszik, a saját hibájaként fogja fel. Az ember magára ismer ebben az önostorozásban, és erőt merít a hősnő talpra állásából – ez teszi teljesen átélhetővé és szívbemarkolóvá a cselekményt azok számára is, akik még nem éltek át szüléssel vagy gyermekneveléssel kapcsolatos megpróbáltatásokat.

takacs_ati_all_kis.JPGTermészetesen mindez nem lenne elég egy ilyen elementáris erejű produkcióhoz. Tenki Réka lendületes alakítása az elmondott események érzelmi telitettségéhez képest szinte végig visszafogott. Nem játszik rá, helyet hagy a szövegnek, ezáltal a feszültség végig rejtve marad, hagyja, hogy dolgozzon a közönség képzelete. A néző már rég ordibálna, zokogna, csapkodná a fejét a falba – miközben a színésznő számára még mindig van tér a fokozáshoz. A finom hangulati változások, a szereplő lassú fejlődésének ábrázolása lenyűgöző: szinte észrevétlenül lesz a kiszolgáltatott lányból önálló, felnőtt nő.

Paczolay Béla rendezése jelzésértékű kellékekkel és mozdulatokkal erősíti fel az összhatást. Megoldásai konkrétumok helyett inkább hangulatokat adnak, egy-egy mozdulat vagy tárgy kapcsolata a cselekménnyel nem is mindig feltűnő, és félig-meddig észrevétlenül hat. Az orvosi váróteremre emlékeztető díszlet már önmagában sokatmondó a hideg színeivel és a felül vibráló neoncsövekkel (Kálmán Eszter). A benne mozgó, gyakran átöltöző Tenki, hol egy mappával teremti meg az orvosi közeget és annak leejtésével a katasztrófát, hol egy párnával vagy egy felgyulladó reflektorral a babát, hol pedig egy karácsonyfához hasonlóan feldíszített fogassal a gyerekbarát otthont.

Az Egyasszonyban a hősnő magára marad fogyatékos babájával: miközben hol vigyáz rá, hol szégyelli magát miatta, fájdalmát csak vele és a közönséggel tudja megosztani. Sem a baba, sem mi nem tudjuk bátorítani vagy megölelni. A különbség csupán annyi, hogy mi pontosan értjük a helyzetét, és belül zokogunk. Az előadás nagyon-nagyon mélyre nyúl azért, hogy ezzel végül felszabadítson – más szóval azt teszi, amiért leginkább érdemes színházba járni.

(2015. október 21.)

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138031012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.