Fájón hiányzik a mindennapjainkból, hogy egy közösség megbeszéljen egy közös ügyet.
Különös dolog történt november 4-én délután a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Egymástól eltérő élet- és művészetfelfogású, pártállású, világnézetű emberek beszélgettek egy ifjúsági előadásról, színházról, szülői és pedagógusi felelősségről. Mindez persze teljesen természetes kellene, hogy legyen, mégis meglepetésszámba megy, mert fájón hiányzik a mindennapjainkból: egy közösség megbeszélt egy közös ügyet.
Besenczi Árpád, a zalaegerszegi teátrum igazgatója a fórumon (fotó: Pánczél Petra)
Pedig a történet nem éppen a nyílt párbeszéd felől indult. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Kövek című, felső tagozatosoknak bérletben játszott előadás kapcsán az egyik szülő a polgármesterhez és a város országgyűlési képviselőjéhez fordult, mert gyermeke elmondásából arra a következtetésre jutott, hogy az előadással „mérgezik és szennyezik a kultúrára szomjazó gyerekeket”. De hasonló feljelentések helyi civil szervezetek részéről már a tavalyi évadban bemutatott Közellenség című előadás kapcsán is történtek. (Mindkét előadást Sztarenki Pál, a színház művészeti vezetője rendezte - vele készült interjúnk itt olvasható.)
A színház megszólítva érezte magát és válaszolt: nyílt fórumra hívta a szülőket és a pedagógusokat. Sokan éltek a lehetőséggel: még a padlón is ültek a délutáni előadáson, majd a próbatermet töltötték meg zsúfolásig az érdeklődők.
Besenczi Árpád igazgató köszöntője után Madák Zsuzsanna színész, dramaturg, a Tantermi Deszka program vezetője beszélt a színház ifjúsági és színházi nevelési előadásairól, a bérlet összeállításának szempontjairól.
Ezt követően a beszélgetést már Bethlenfalvy Ádám drámapedagógus moderálta, három fő témát jelölve ki:
- Mit kínáljon egy jó ifjúsági színházi előadás?
- A tanteremszínházi program.
- Mi a helye egy város életében a színháznak?
Novák János, a budapesti Kolibri igazgatója
Novák János, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója nem csak azt mondta el, hogy talált rá annak idején a Kövekre, ami nagyon hosszú szériát ért meg Budapesten, de azt is, hogy az ifjúsági színházakban a klasszikus mesejátékok kora Európa-szerte véget ért, egy-ügyű (vagyis egyetlen, a fiatalokat érintő témát tematizáló) darabokat játszanak, legyen szó családon belüli erőszakról, válásról, anorexiáról vagy – mint a Kövek esetében – bűnözésről. Maga is elismerte, hogy mindez első látásra felnőtt szemmel akár ijesztő is lehet, de a gyerekek ezekben az előadásokban magukra ismernek, a pedagógus pedig szövetségest talál a színházban.
(Aki nem ismerné a darabot: két kamasz kődobálásából közlekedési baleset és halálos tragédia lesz. Tudjuk, hogy nálunk is történt hasonló, sőt, ahogy a fórumon az egyik néző, aki civilben hivatásos pártfogó, elmondta, helyben is volt ilyen: ő maga pártfogolta azokat a fiatalokat, akik egy vonatot dobáltak meg, megvakítva az egyik utast.)
Ezen a ponton vetette fel a levélíró Pummerné Gróf Katalin és egy ötödikes osztályfőnök, Domján Zsuzsanna azt a két szempontot, ami körül aztán eltérő vélemények sorjáztak: az egyik a feldolgozás módja, és hogy ez egyáltalán kinek a feladata, a másik pedig a korhatár kérdése. A színház – a Kolibri Színház anyagának felhasználásával – készített egy feldolgozó kérdés- és játékcsomagot a pedagógusoknak, és egy szórólapot (szintén kérdésekkel) a gyerekeknek. Ezek az anyagok a premierre még nem készültek el, de most már rendelkezésre állnak, és kiderült az is, hogy a tanárok igénylik is ezt a segítséget. Felvetődött, hogy a tanár vagy a szülő honnan tájékozódhat, kinek milyen szerepe, felelőssége van az előadás előkészítésében és az utólagos megbeszélésben.
A fórum közönsége (fotó: Pánczél Petra)
Átlaggyerek, ugye, nem létezik, így aztán nem csoda, hogy a célkorosztály kérdésében igencsak eltértek a vélemények. Novák János elmondta, több évtizedes gyakorlattal is előfordul, hogy már a bemutató után jönnek rá, hogy alá- vagy éppen fölékalibrálták a korosztályos ajánlást, és módosítani kell rajta. Domján Zsuzsanna legszívesebben kihozta volna az ötödikeseit az előadásról, az utána készült, Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám drámapedagógusok által készített interjúkból (5-8. osztályosokat kérdeztek) viszont az derült ki, hogy a gyerekek úgy érezték, nem túl fiatalok az előadáshoz, értik és közel érzik magukhoz. Szó esett a Z generáció eltérő szocializációjáról is. Ezt egy ötödikes kisfiú mindjárt demonstrálta is, kijelentve, hogy ő mindent értett, ellenben az anyukájával, aki egyáltalán nem tudta, mi az a Mortal Kombat-paródia az előadásban, míg ő el nem magyarázta neki.
A helyi politikusok közül Velkey Péter, a Humánigazgatási Osztály vezetője inkább pedagógusként szólalt meg, és amellett, hogy ő hetedik osztálytól ajánlaná a darabot, arról beszélt, hogy mekkora csöndeket teremtett az előadás. (Tanúsíthatom: a gyerekek végig együtt lélegeztek a színpadi történésekkel és a két, igen koncentrált alakítást nyújtó színésszel, Barsi Mártonnal és Mihály Péterrel.) Dr. Gyimesi Endre, a város volt polgármestere és országgyűlési képviselője pedig egyenesen az egyenes (értsd: közvetlenül a színházhoz forduló) utat ajánlotta a szülőknek. Hozzátette, hogy az alapító, Ruszt József is boldog lenne, ha látná, hogy a színház ilyen kiemelten foglalkozik a fiatalokkal.
A fórum közönsége (fotó: Pánczél Petra)
Egyetlen ponton horgadtak fel az indulatok, de akkor sem a színház ellenében: amikor Bognár Ákos önkormányzati képviselő magát erősen konzervatív emberként jellemezve a „káromkodást” kérte számon az előadáson, mondván, hogy erre többen is panaszkodtak, és hogy a színháznak a 60.000 városlakót is ki kell szolgálni, ahogy a szakmát is ki kell szolgálni. Frappáns választ kapott azonban Kiss Katalintól, a keszthelyi Farkas Edit Római Katolikus Szakképző Iskola igazgatónőjétől, aki erre azt mondta, hogy tudatlanság ezt állítani, hiszen az előadásban egyetlen káromkodás sem hangzott el, Istent ugyanis senki nem káromolta. Csúnya szó volt néhány, de azt az ő diákjai pontosan tudják, és korábban, a Semmi című előadás után meg is fogalmazták, hogy a csúnya szavaknak az előadásban funkciójuk van, így pontosan a helyükön vannak. Egy másik tanárnő pedig úgy fogalmazott, hogy a nélkül a néhány csúnya szó nélkül hiteltelenek lettek volna a karakterek. Azt is megtudtuk, hogy a fordító, Békés Pál sokat finomított az angol eredetin, és annak idején a saját gyerekein tesztelte a szöveget.
Több pedagógus is jelezte, hogy szeretnének többet megtudni a bérletbe kerülő előadásokról, szívesen megnéznék előre, vagy részt vennének egy próbán, ha erre lehetőség van. A színház nyitott az ilyen igényekre, amit az is bizonyít, hogy már az évadterv kihirdetésekor előadtak egy-egy jelenetet a bemutatandó darabokból.
(Itt nem tudom megkerülni, hogy az egyik ifjúsági bérletes előadásnak, a tavasszal bemutatandó Nekünk nyolc?!-nak én vagyok a szerzője, így e kérdésben magamat is megszólítva érzem. A sok-sok hozzászólás miatt a fórumon nem volt alkalmam ezt elmondani, de ha a pedagógusok vagy a szülők szeretnének előzetesen többet tudni a darabról, örömmel veszek minden megkeresést.)
Verebes István rendező nem pedagógiai, hanem esztétikai szempontból közelítette meg az előadást. Szerinte nem a felelősségről, hanem a minőségről kellene beszélni. A színház hat, épít, egy uniformizált világban lassan az egyetlen hely, ahol individuális élményeket kaphatunk. Ezt az előadást pedig „rém pontosan játsszák”.
Vidovszky György
Vidovszky György rendező (aki éppen a Hullámot rendezi Egerszegen) is azt hangsúlyozta, hogy örülni kell annak, hogy „a színház nem ízléstelen szarral kínálja a gyerekeket”. És igaz, hogy a korosztályi besorolás fontos kérdés, de az a helyzet, hogy nem nagyon tudjuk, miben él ez a korosztály. Ő maga tizenhét év után azért hagyta abba a tanítást, mert úgy érezte, hogy már nem tudja követni ezt a generációt. Ezt már csak azért is meglepő volt hallani, hiszen Vidovszky Györgyöt a tizenéves korosztályt a legjobban értő és érző rendezők között tartjuk számon.
Ahogy az az eddigiekből talán kiderült, a fórum kétórás idejéből jóformán csak az első kérdéskörre futotta. De lesz folytatás. Abban a színházban, amit Cziboly Ádám így jellemzett: a Hevesi két dologban is egyedülálló ma Magyarországon. A Kolibrit leszámítva nincs még egy olyan színház, amelyik évente 85 tanteremszínházi előadást tartana. És olyan sem sok akad, amelyik nem szalad el a probléma elől, nem bezárkózik, hanem kinyitja a kapuit, hogy gyertek, beszéljük meg!
