Immár hagyományosan, az év általunk legfontosabbnak tartott negyven előadását gyűjtöttük össze – ezúttal szerkesztőségen kívüli kritikusokat is bevonva a válogatásba.

A legfontosabb egy kicsit más, egy kicsit talán több, mint a legjobb. Mivel idén a szokottnál kevesebb vidéki és határon túli előadást tudtunk megnézni, ezért a szerkesztőség tagjain kívül (Dicsuk Dániel, Hajnal Márton, kiss csaba bé, Soós András, Szabó Zsuzsa, Turbuly Lilla és Török Ákos) néhány elismert, és a fővároson kívüli előadások terén is tájékozott szakíró is részt vett a lista összeállításában. Akiket meghívtunk a válogatáshoz: Csáki Judit, a Revizor főszerkesztője, Stuber Andrea kritikus  (stuberandrea.hu), Sándor L. István, az Ellenfény főszerkesztője és Urbán Balázs kritikus, színházi szakíró. A megjelenés sorrendjét a bemutatók időpontja határozza meg.

A heilbronni Katica (Szputnyik Hajózási Társaság, rendező: Kovács D. Dániel)

A heilbronni Katica az idén anyagi okok miatt megszűnő Szputnyik Hajózási Társaság, az egyik leprogresszívebb magyar független társulat utolsó, és ezért kevésszer játszott darabja volt. Jelentőségét természetesen nem csak ez a tény adja, de mindenképp hozzátartozik. Az előadásban nem csak a fiatal, idén végzett rendező, Kovács D. Dániel, hanem az egész társulat koncentrált, profi munkát végzett. Ahogy Kiss Csaba Bendegúz írta kritikájában: „a Szputnyik talán minden korábbi produkciójánál jobban teljesít társulatként: a legjobb értelemben vett csapatmunkát látjuk […] minden alkotó beletett apait-anyait, [...] olyan összetartást és együttgondolkodást láthatunk, ami csak a legjobb társulatok sajátja.” Mindezen felül talán arra is kiváló példa a Katica, hogyan lehet klasszikus darabból izgalmas eszközökkel egy igazán alternatív, kortárs előadást létrehozni.

A heilbronni Katica (fotó: Gordon Eszter)

Csoportkép oroszlán nélkül (TÁP Színház, Trafó, Füge Produkció, rendező: Fekete Ádám)

Fiatal kora ellenére színészként már sokszorosan bizonyított, dramaturgként a neve egyet jelent a minőséggel, rendezőként azonban csak most tette le a névjegyét. Fekete Ádám egészen egyedi hangvételt ütött meg a Csoportképpel, nem csoda, hogy ezzel végletesen megosztotta a közönséget. Pofátlanul elnyújtott, ezáltal végtelenül abszurd jelenetei és szürreális történetvezetése teremtik meg azt a különleges hangulatot, amelyet Szabó Zsuzsa elemzésében a következőképpen méltat: „A jelenetek ilyen finoman, elegánsan fordulnak át egymásba. Ez az elegancia a már említett kitartással párosul, aminek valahogy az lesz az eredménye, hogy ez a világ nem élesen kegyetlen, hanem mocsárszerűen alattomos.”

Csoportkép oroszlán nélkül (fotó: Toldy Miklós)

Vitéz Mihály (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendező: Béres Attila)

Székely Csaba a kortárs erdélyi élet reménytelenségét bemutató Bányavidék-trilógia után a román-magyar közös történelem egyik izgalmas személyiségét, Vitéz Mihályt veszi górcső alá, de nem annyira a történelmi személyiséget, sokkal inkább a nagyravágyó, magasra jutó, majd hatalmasat bukó vezető időtlen alakját tárja elénk. Béres Attila rendezése minderre még rátesz egy lapáttal, és pimaszul, de fergeteges humorral aktualizálva teljesen kortárssá teszi ezt a 16. századi történetet. A remek alakítást nyújtó Bajomi Nagy György Vitéz Mihályában egyszerre elevenedik meg az egykori oláh vajda, korunk jakuzziban fürdő, bunkó vállalkozója és a bármely korban kitermelődő, kisstílűen gátlástalan politikus.

             Vitéz Mihály (fotó: Mészáros Zsolt)

Madárasszonyok (Duna Táncműhely, rendező-koreográfus: Horváth Zsófia)

Horváth Zsófia koreográfiája azokból a mesékből indul ki, amelyekben a madáralakban élő nők tollruhájuk elvesztésével egy férfi társává, egy kapcsolat, egy család részévé válnak, miközben folyamatosan vágyódnak vissza madáréletükhöz. Azon túl, hogy a táncelőadás az autentikus néptánc és a kortárs tánc izgalmas elegyítése, erre szokás azt mondani, hogy egyszerre szép, felemelő és szomorú. Valaki azt mondta az előadás után, hogy ez egy női darab a női lélekről - nőknek. Nem igaz. Erősen ajánlott férfiaknak is – már ha szeretnék megérteni tolla-fosztott kedvesüket.

Erdély – Tündérkert (Miskolci Nemzeti Színház, rendező: Keszég László)

Ari Nagy Barbara átiratában nem csak a magyar történelem válik élővé, hanem Móricz is. Az Erdély-trilógia első részének adaptációjában Keszég László rendező nem ragadt le az egyébként sokszor adódó aktuálpolitikai párhuzamoknál, hanem általános érvényűnek, kortalannak ábrázolta az Erdély-Tündérkertet – két mindig aktuális világnézet, két politikai attitűd csap össze benne. Az előadás egyik legnagyobb értéke a darab megszületése: Móricz Zsigmond dialógusai nagyon kevés változtatással kerültek át a szövegkönyvbe, úgy hangoznak el a színpadon, hogy minden mondatnak, szónak jelentősége van, és világos, hogy ezek a sorok nem csak Erdélyre vonatkoznak. Hab a tortán a három kisebb szerepben is kiemelkedő Görög László játéka.

Erdély - Tündérkert (fotó: Gálos Mihály Samu)

13 (Aradi Kamaraszínház, Tabán Táncegyüttes, Juhász zenekar, rendező: Tapasztó Ernő, Farkas Tamás)

Nem kell különösebben magyarkodónak lenni ahhoz, hogy a néptánc fontos ügye legyen valakinek. És ahhoz sem kell különösebb elvetemültség, hogy valaki a kortárs táncban lehetőséget lásson a néptánc továbbélésére. Rengeteg elvetélt és néhány biztató kísérlet mellett a 13 végre egy olyan kortárs táncelőadás, amelyben sem a néptánc nem puszta kultúrkellék, sem a kortárs mozgáselemek nem kínos adalékok. A néptánc itt valóban játszik - mégpedig egy darabot és nem kortárs táncot játszik. Ami egyben azt is jelenti, hogy az előadás a legkevésbé sem a táncról szól – az aradi vértanúk történetére néz rá egy olyan nézőpontból, amiből nem szokásunk ránézni. Ha már fontos ügyekről beszélünk. Innovatív, erős és gondolkodó előadás – megkerülhetetlen.

                  13 (fotó: Aradi Kamaraszínház)

Brand (Nemzeti Színház, rendező: Zsótér Sándor)

Mesteri előadás az elhivatottságról, kivételes alakításokkal megspékelve: Trill Zsolt, Törőcsik Mari és különösen Trokán Nóra. Zsótér Sándor ötletesen építi bele a Nemzeti Színház tetőtéri színpadának adottságait a komplex kérdéseket feszegető, eszközeiben pedig a fikció és a valóság határán mozgó produkcióba. Így írtunk róla: „A nép kitart mellette, amíg tudja követni, ám Brand sosem enged, így lassan mindenkit elcsábítanak a könnyebb életről szóló ígéretek. Mi hát a megoldás? Ibsen drámájának a végén egy titokzatos hang emlékezteti Brandot, hogy Isten a szeretet istene. Ezúttal a bármiféle bizonyosságot hirdető üzenet elmarad, nekünk kell dönteni, hogy van-e értelme az emberfeletti kitartásnak.”

             Brand (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Deja vu (TranzDanz, koreográfus: Kovács Gerzson Péter)

Kevés izgalmasabb esztétikai élmény van, mint amikor egy félelmetes dologba a nélkül nézhetünk bele , hogy magunk közvetlen veszélybe kerülnénk. Talán mert embervoltunk két, egymással összeegyeztethetetlen alapélményét, esendőségünket és sérthetetlenségünket egyszerre élhetjük át. A Deja vu egy világvégi karnevál, ahol négy bábszerűen mozgó alak táncolja el a világot. Ahogy kritikánkban írtuk: „A felfelé szegeződő pillantások, a görcsként megrántott mozdulatok, a pózoló emberkedések és hirtelen jött elnyeklések egy olyan világ képei, ahol mindenekelőtt a mozgatóval való kapcsolat hiányzik – nevezzük azt akár bábosnak, Istennek vagy embernek. A dolog iróniája, hogy mozogni viszont muszáj ebben a világban”. Nincsen veszély, csiga, nincsen veszély.

              Deja vu (fotó: Jókúti György)

Rükverc (Kassai Thália Színház, rendező: Czajlik József)

Kerékgyártó István maga is elkészítette kisregénnyé összeálló novella-ciklusának színpadi változatát (a Katonában Radnai Annamária adaptációját játszották). A szerző verzióját Kassán mutatták be (korábban csak felolvasó színházként játszották). Kerékgyártó most is az adott városhoz igazította a történetet (mint ahogy korábban Kaposváron is tette), de igazán kassaivá azáltal vált a darab, hogy Czajlik József rendező a fordulatokhoz kapcsolódóan a (cseh)szlovák politikai-társadalmi élet eseményeit is felidézte. És ahogy (a darab fordított időrendjét követve) haladunk vissza a hajléktalanként elpusztult főhős életében a reménytelibb ifjúság felé, úgy süllyedünk vissza a kommunizmus korszakába. Ezáltal nem csak az kérdőjeleződik meg, hogy a rendszerváltás valóban tágabb életlehetőségeket nyitott-e meg, hanem az is, hogy a politika bármikor is kecsegtetett-e ezzel. A kassai előadás főszerepét játszó Gál Tamás – meggyőző alakításával – egy olyan teljes életet rajzol elénk, amelyben összemérhetetlenül több a korlát, mint a szabadság. A társadalmi panoptikum figuráit a kassai társulat festi sokszínűvé.

            Rükverc (fotó: Kassai Thália Színház)

Közellenség (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, rendező: Sztarenki Pál)

A Vidéki Színházak Fesztiválján fődíjat nyert előadás - Tasnádi István Kleist-átirata alapján - a lovak szemszögéből mutatja meg Kohlhaas Mihály megszállott igazságkeresésének történetét. De ebben a lóságban, ahogy kritikánkban írtuk: „nagyon is emberi álláspontok és viszonyulások jelennek meg: a hatalomhoz való viszony, a kisemberi kiszolgáltatottsággal való együttélés vagy az ellene való lázadás”. A rendezés hol érzelmileg bevonja, hol eltávolítja, kizökkenti a nézőt – hogy így lásson rá a saját (kis)emberségére. A meggyőző eredménynek Gergye Krisztián koreográfiája, Máriás Zsolt zenéje és a jó formát mutató zalaegerszegi társulat összjátéka is elengedhetetlen alkotórésze.  

            Közellenség (fotó: Pezzetta Umberto)