Az év általunk legfontosabbnak tartott előadásait gyűjtöttük össze a bemutatók sorrendjében – ezúttal szerkesztőségen kívüli kritikusokat is bevonva a válogatásba.

A legfontosabb egy kicsit más, egy kicsit talán több, mint a legjobb. Mivel idén a szokottnál kevesebb vidéki és határon túli előadást tudtunk megnézni, ezért a szerkesztőség tagjain kívül (Dicsuk Dániel, Hajnal Márton, kiss csaba bé, Soós András, Szabó Zsuzsa, Turbuly Lilla és Török Ákos) néhány elismert, és a fővároson kívüli előadások terén is tájékozott szakíró is részt vett a lista összeállításában. Akiket meghívtunk a válogatáshoz: Csáki Judit, a Revizor főszerkesztője, Stuber Andrea kritikus  (stuberandrea.hu), Sándor L. István, az Ellenfény főszerkesztője és Urbán Balázs kritikus, színházi szakíró. 

A nyugalom (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, rendező: Radu Afrim)

Mindig üdítő, ha valaki kívülről néz ránk, és mást lát rajtunk vagy belőlünk, mint mi. Bartis Attila A nyugalom című regényének színpadi változatát a román színház egyik jeles alkotója, Radu Afrim vitte színre Marosvásárhelyen, valahogy úgy, mint egy elsüllyedt vagy sosem volt világot. A szuggesztív díszlet, a felfokozott vizualitás, a groteszk betétek, a humor, az irónia nem pusztán Bartis művét szolgálták, hanem a színészek különlegesen erőteljes játékát. Mindenekelőtt B. Fülöp Erzsébet alakítását, Veér Rebeka színésznő anya figuráját, aki viruló nőből a szemünk előtt öregedett halálba hanyatló asszonnyá.

            Nyugalom (fotó: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)

Gyermek (Dollár Papa Gyermekei, rendező: Ördög Tamás)

A Dollár Papa Gyermekei Család-trilógiájának utolsó részében Ibsen Nóráját dolgozta fel a maga szobaszínházi stílusában, kiválóan illusztrálva, hogyan lehet egy dráma velejét tisztán a konfliktusra redukálva megmutatni. A közöttünk zajló, keresetlen egyszerűségű játék teljesen élővé és maivá teszi a történetet, és elevenünkbe vágóan szól a nők kiszolgáltatottságának, a családon és a társadalmon belüli elnyomásának a mai Magyarországon különösen aktuális témájáról.

            Gyermek (fotó: Toldy Miklós)

A Bernhardi-ügy (Örkény Színház, rendező: Ascher Tamás)

A Bernhardi-ügy nem aktuálpolitikáról szól – az aktuálpolitika szól A Bernhardi-ügyről. Schhnitzer talán túlzottan is visszafogottan színpadra állított drámája mindvégig olyan kérdéseket boncolgat, mint a vallási és az orvosetikai szempontok összeférhetetlennek és kibékíthetetlennek tűnő ellentéte, valamint az elvek és a pragmatikusság közötti őrlődés – és bár ezt szinte kórháziasan sterilen teszi, a színészi játéknak (elsősorban a két főszerepben parádézó Mácsai Pálnak és Gálffi Lászlónak) köszönhetően mégis valós problémákat és emberi dilemmákat látunk. A főként az uralkodó fősodorral nem egyező világnézete miatt meghurcolt Bernhardi története önmagában is fontos lehetne, de Ascher Tamás precíz rendezésének és a sablonos karaktereket emberien ábrázoló társulatnak köszönhetően kiváló és tartalmas előadás születik.

            A Bernhardi-ügy (fotó: Gordon Eszter)

Médeia (Teleszterion Színházi Műhely, Pápa, rendező: Komáromi Sándor)

A pápai Teleszterion Színházi Műhely előadása a mitológiai történetet és a kortalan emberi szenvedélyeket hozza közel a középiskolás korosztályhoz, akiknek eredetileg játszották és mindenkihez, aki Médeia és a gyerekei szemszögéből is végiggondolná a történetet. Komáromi Sándor rendezése úgy hántja le a két és fél ezer éves távolságot Euripidész darabjáról, hogy közben megőrzi időtlenségét. Minőség, koncentráció, csapatmunka és a címszerepben Herczeg Diána kiváló alakítása indokolja, hogy az előadás idén több díjat is nyert a színjátszó fesztiválokon.

Médeia (fotó: Teleszterion Színházi Műhely)

Az éjszaka csodái – tánc, tüll, tablet (Tünet Együttes, koreográfus-rendező: Szabó Réka)

Biztosan sokan vannak, akiknek egy olyan technikai progresszió, mint a rajzolt alakok életre keltése, a táncosra élőben reagáló vizualitás, már önmagában elég érv az előadás mellett. A technikai truváj ebben az esetben álomszerűen burjánzó képi világgal, kedvesen ironizáló mozgásokkal és energikus rockzenével négyesülve egy olyan színpadi játékot hoz létre, ami minimum méltó partnere Weöres Sándor címadó versének. Csatádi Gábor mindezt kritikájában így fogalmazta meg: „Merthogy ebben az előadásban éppen az alkotók és a nézők eggyé válása a döntő. És ehhez nem kell semmi egyéb, csak tánc, tüll és tablet, amelyek velünk együtt az éj jótékony leple alatt egymásra találnak – mint a Te és az Én”.

Az éjszaka csodái (Toldy Miklós)

Ernelláék Farkaséknál (Maladype Színház, rendező: Hajdu Szabolcs)

„… működőképesnek tűnő túlélési alternatívát is mutat, egy olyan markáns életszemlélettel átitatva, ami talán segít kiszabadulni abból a Tarr Béla-filmből, amelyben úgy hisszük, élünk” – írtuk májusi kritikánkban az előadásról, s valóban, Hajdu Szabolcs rendezése egészen kiemelkedőnek mondható a közéleti témákkal foglalkozó előadások mezőnyében. A Maladype társulat tagjai (Szilágyi Ágota, Tankó Erika) és a Hajdu Szabolcs filmjeiben, korábbi színházi projektjeiben feltűnő színészek (Török – Illyés Orsolya, Gelányi Imre, Szabó Domokos) a Maladype bázis lakásszínházában nem eljátsszák, hanem életre keltik azokat a hétköznapi karaktereket, akikben könnyedén magunkra ismerhetünk. Bár ez a hétköznapiság egy-két dialógus túlbeszéltségében is megmutatkozik, az Ernelláék Farkaséknál összességében mindenképpen az évad kiemelkedő előadása.

Ernelláék Farkaséknál (fotó: Toldy Miklós)

Újvilág (Mentőcsónak Egység, Füge Produkció, rendező: Pass Andrea)

Az Újvilág a tantermi színház formájából kiindulva, de a hagyományos színház eszközeire jóval többet bízva, világosan és komplex módon, a didaxist kerülve beszél a közelmúlt és a jelen Magyarországának ideológiai-morális válságáról. Miközben tanúi lehetünk egy igen ismerős szélsőjobboldali mozgalom megszületésének, azt is láthatjuk, hogy egy átlagos liberális értelmiségi családban felnőtt, intelligens, normálisan gondolkodó, fiatal lány hogyan kerül - ha átmenetileg is - az embertelen gondolatok hatása alá. Ha a választott forma sajátosságaiból adódóan egy-két túlságosan váratlan fordulat és leegyszerűsítés elő is fordul az előadásban, a kiváló színészi alakításoknak köszönhetően a folyamat egésze rémisztően hitelesnek látszik.

Újvilág (fotó: Dömölky Dániel)

Faust I-II. (Katona József Színház, rendező: Schilling Árpád)

A Faust első és különösen a második részével nehéz mit kezdeni, ezt a kétrészes előadásról szóló kritikák is visszaigazolták: a koncepcióval a legtöbb recenzens nem nagyon tudott  azonosulni. Talán még nem értünk meg erre a színházi nyelvre, talán csak egy művészieskedő blöff az egész. Azonban a Kiss Csaba Bendegúz által felvillantott érdemek vitathatatlanok: „(…) és ha valami, hát ez tett, színházi tett: merni bevállalni, merni a közönséget kihívások elé állítani. Ez az, ami egyre inkább hiányzik a mai magyar színházból, ezért Schilling Faustja már önmagában is esemény.” Ahogyan esemény már az is, hogy Schilling a Katona József Színházban rendez, és ahogyan jövőre Pintér Béla produkciója is az lesz. Emiatt pedig mindenképpen helye van a Faustnak az idei év legfontosabb előadásainak a listáján.

Faust I. (fotó: Dudás Ernő)

Makrancos Kata (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendező: Alföldi Róbert)

Alföldi Róbert rendezése egyszerre remek komédia és végtelenül keserű, szomorúan aktuális előadás: Katából (Bánfalvi Eszter) az előadás végére megalázott, egyéniségét vesztett, beszélő játékbaba, robotba oltott guminő lesz, egy olyan, erőalapú világban, ahol a szabályokat a férfiak diktálják. Neki éppen az a Petruchio (Bányai Kelemen Barna), akinek ekkorra már egyetlen szerethető pillanata sincs, aki a Semmiért kéri az Egészet, mint a Szabó Lőrinc-versben, anélkül, hogy ezt a zsarnokságot lenne miért megbocsátani.

            Makrancos Kata (fotó: Toldy Miklós)

Kohlhaas (Szkéné, MASZK Egyesület, Zsámbéki Színházi Bázis, rendező: Hegymegi Máté)

A Hegymegi Máté rendezte Kohlhaas értelmet ad olyan szóösszetételeknek, mint a modern színház, vagy a kortársi színház, vagy éppenséggel a fizikai színház. Friss, intenzív, az alkotók koncentrált és összehangolt sokoldalúságát felmutató előadás. A színészcsapat rengeteg energiát mozgósít egy mai dráma tökéletesen érvényes megjelenítése érdekében. Kevés eszközt használnak – víz, fa, hangszerek -, pontosan, fegyelmezetten és hatásosan dolgoznak. Produkciójuk egyszerre politikus és esztétikus. Nagy Zsolt Kohlhaasának tragikus ámokfutása letaglózó, miközben felemelő is. Muszáj vele tartani.

Kohlhaas (fotó: Toldy Miklós)

Kapcsolódó

Az év negyven legfontosabb előadása - 1/4.