Az év általunk legfontosabbnak tartott előadásait gyűjtöttük össze a bemutatók sorrendjében – ezúttal szerkesztőségen kívüli kritikusokat is bevonva a válogatásba.

A legfontosabb egy kicsit más, egy kicsit talán több, mint a legjobb. Mivel idén a szokottnál kevesebb vidéki és határon túli előadást tudtunk megnézni, ezért a szerkesztőség tagjain kívül (Dicsuk Dániel, Hajnal Márton, kiss csaba bé, Soós András, Szabó Zsuzsa, Turbuly Lilla és Török Ákos) néhány elismert, és a fővároson kívüli előadások terén is tájékozott szakíró is részt vett a lista összeállításában. Akiket meghívtunk a válogatáshoz: Csáki Judit, a Revizor főszerkesztője, Stuber Andrea kritikus  (stuberandrea.hu), Sándor L. István, az Ellenfény főszerkesztője és Urbán Balázs kritikus, színházi szakíró. 

Vízkereszt, vagy amire vágytok (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Gyulai Várszínház, rendező: Bocsárdi László)

Shakespeare Vízkeresztje legtöbbször könnyed komédiaként kerül színre, hiszen van itt minden, ami egy jó vígjátékhoz kell: tévedések, szerepcserék, buggyant figurák és lóvátett udvarmester. De Bocsárdi László, miközben kiváló komédiát tesz színpadra, kibontja a dráma mélyén rejlő tragikumot is: a reménytelennek tűnő szerelmi vágyódás boldogtalanságát, a megtréfált szerelmes megalázottságát, a tőle idegen szerepekbe kényszerült ember gyötrődését. A sepsiszentgyörgyiek valódi társulatként működnek, Pálffy Tibor pedig ismét bebizonyítja, hogy korunk egyik legjobb színésze.

           Vízkereszt, vagy amire vágytok (fotó: Kiss Zoltán)

József és testvérei (Mesebolt Bábszínház, Szombathely, Kőszegi Várszínház, rendező: Jeles András)

Jeles András a Parasztbiblia nyomán haladva, de bibliai könyveket és Thomas Mann regényét is megidézve hozta létre szövegét, amely alapján 2003-ban – alapvetően az árnyjáték technikára épülő – filmet forgatott. Ugyanebből az anyagból most bábszínházi előadás készült – kifejezetten felnőttek számára. Jeles most is komplex hatásokra törekszik, előadása egyszerre jelent verbális, zenei és képzőművészeti élményt. A bonyolultan egymásba fonódó történeteket (és a belőlük fakadó asszociációkat) a társulat természetes játékossága teszi áttetszővé. Az előadás szépen illeszkedik a Mesebolt Bábszínház egyedülálló szakrális trilógiájához, amely hasonlóan magától értetődően vegyíti a szentet és a profánt, mint Jeles előadása. A Mesebolt már nem csak bábszínház, hanem egy különleges alternatív színház is.

József és testvérei (fotó: Trifusz Ádám)

Dömötör András (AlkalMáté Trupp, Orlai Produkció, Füge, rendező: Máté Gábor)

Az AlkalMáté idei előadása még az egyébként is színvonalas, nyári színházi eseményszámba menő sorozatból is kiemelkedik. A Dömötör Andrásról készült előadás úgy személyes, úgy adja egy öntörvényű, társhoz, kollégákhoz nem könnyen kapcsolódó, folyton a helyét kereső művész portréját, hogy a néző is könnyen rácsatlakozhat a hol a helyem a családomban, a kapcsolataimban, a szakmámban, az országomban, a világban vezérfonalra. Mindehhez számos emlékezetes, sírós-nevetős jelenet és a valamikori osztálytársak remek játéka és összjátéka társul.

            Dömötör András (fotó: Toldy Miklós)

Psyché (Nemzeti Színház, Gyulai Várszínház, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, rendező: Vidnyánszky Attila)

Vidnyánszky Attila ugyan nem szereti a kritikusokat, mi azonban azért néha szeretjük a rendezéseit. Weöres Sándor Psychéje otthonra lel költői színházában. Gyönyörű látomása a hősnő számtalan arcának szimultán megmutatásával lesz teljessé, amelyhez a Kaposvári Egyetem színészosztálya asszisztált példaértékűen. Kritikánkban is méltattuk az előadást: „El kell ismerni, hogy Psyché pikáns és kalandos élete, történetének erotikája már önmagában is beszippantja az embert. Ugyanakkor az előadás legjobb pillanataiban sikerül hitelesen éreztetni az élet bonyolultságát, a lángoló félelmet és vágyat, ami ott van mindenkiben. Nevezhetjük ezt éppenséggel nőiességnek, de nemtől függetlenül hozzátartozik az ember lényegéhez.”

Psyché (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Sirály (Színház- és Filmművészeti Egyetem, rendező: Zsótér Sándor)

A Sirály többé vagy kevésbé, de mindig a színházról szól – annyira azonban csak ritkán, mint amennyire a negyedéves színműs osztály vizsgaelőadásában, Zsótér Sándor rendezésében. Egy pillanatra sem felejtjük el, hogy hol vagyunk; az egyetem aulájában ülünk, körülöttünk ruhatár, lépcső, tantermek, és persze a Csehovot nem is akárhogy játszó színészosztály, akik pályakezdőként talán maguk is Trepljovok és Nyinák (az egyre erősebben fel-felbukkanó Fame-párhuzam is erre erősít rá), ugyanakkor remek Arkagyinák és Samrajevek is tudnak lenni. „Kiváló terep ez Zsótér stíluselemeket merészen vegyítő, a szövegeket a maguk sarkaiból kiforgató, mégis nagyon pontos interpretációt nyújtó rendezői módszeréhez”, írta kritikájában kiss csaba bé, hiszen Csehov világához remekül passzol a végig közöttünk, nézők között mozgó rendező stílustanulmány-szerű, egyben nagyon is komoly előadása.

            Sirály (fotó: Dévényi Zoltán)

Top Dogs (Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros, rendező: Sebestyén Aba)

A budapesti Katona Kamrájában már tizenharmadik éve fut Urs Widmer darabja, ami már csak azért sem meglepő, mert a konyhapszichológiában edzett énünk egyszerre képes megmosolyogni az énerősítő tréningek furcsa világát, miközben bele-bele is borzong ugyanebbe. Akármennyire távolinak is tűnik a kibukott és munka nélkül maradt csúcsmenedzserek lélektani újraépítkezésének a története, van vele dolgunk – még ha nem is mindig világos, hogy mi az a dolog. Sebestyén Aba játékosan ironizáló rendezése a mélyben és a komikumban egyaránt otthonosan mozog, az én elvesztéseinek egyéni történeteit többek között mozgásszínházi elemekkel önti friss formába. És noha a belepakolt poénok egyik-másika túlcsordul, az előadás élvezetes módon készteti a nézőit szembenézni olyan dolgokkal, amikkel nem szeretünk. A tavalyi Amphitryon után mindez azt is jelenti, hogy a dunaújvárosi műhely minden kétség nélkül egy figyelmet érdemlő színházzá vált.

Top Dogs (fotó: Eöri György)

Lear király (Radnóti Színház, Budapest, rendező: Alföldi Róbert)

Az évad elején gyors egymásutánban két Alföldi-rendezés követte egymást. A kiáltványszerűen politizáló Makbett után egy be- és kiszólásoktól mentes Lear került szinte szó szerint terítékre, hiszen Alföldi egy nagy családi asztalra és a köré helyezi Shakespeare sötét tragédiáját. Az előadás mesterien viszi végig a színpadi ötletet, a teríték és az asztal folyamatos szétesésén érzékeltetve az idő helyretolhatatlan kizökkenését. A Radnóti társulatát a fantasztikus Lear-alakítást nyújtó László Zsolttal kiegészülve rég láttuk ilyen jónak, olyan kiemelkedő színészi teljesítményekkel, mint Kováts Adélé, Csomós Marié vagy Pál Andrásé.

Lear király (fotó: Toldy Miklós)

Az új nagyi (Vaskakas Bábszínház, Győr, rendező: Kuthy Ágnes)

A magyar gyerekszínházakban is egyre gyakoribb, hogy nem időtlen meséket vagy távoli, egzotikus kalandokat dolgoznak fel, hanem itt és most, a mi világunkban játszódó történeteket, amelyekben a gyerekek magukra és a környezetükre ismerhetnek. A Vaskakas Bábszínházban egy osztrák író friss gyerekkönyvét állították színpadra. Három nemzedék három nőtagját látjuk, a gyerekét egyedül nevelő anyát, a mindenre nyitott kislányt és az életvidám nagymamát. Akiről egyszer csak kiderül, hogy nem távoli, egzotikus kalandok nyílnak meg előtte, amelyekről oly nagy képzelőerővel beszél az unokájának, hanem „irreverzibilis” folyamatok, amelyek az élettől való búcsúzást jelentik. A kislánynak ezzel az új nagyival kell szembenéznie, aki már nem fog róla gondoskodni, hanem maga is gondoskodást igényel. Bartal Kiss Rita átlátható terében, karakteres bábjaival zajlik a történet, Kuthy Ágnes érzékeny, gazdag képzettársításokat nyitó rendezésében, három remek bábszínésszel a főszerepben.

Az új nagyi (fotó: Orosz Sándor)

Száll a kakukk fészkére (Orlai Produkció, rendező: Znamenák István)

Kritikusunk, kiss csaba bé szerint „az inkább könnyedre színezett előadás a végén kap csak sötétebb tónusokat, amúgy jófajta kommerszként definiálja magát”. Emellett azonban érvényesen, átélhetően beszél hatalomról és kiszolgáltatottságról, lázadásról és megalkuvásról, ezért képes átütő produkcióvá válni; az apatikus orvos és a kiskirálykodó főnővér alakjai az egész egészségügy, de inkább az egész társadalom anomáliára világítanak rá. Ráadásul az önmagában is merész vállalás Szabó Kimmel Tamás magas fordulatszámon pörgő, lázadó McMurphy-je és Péterfy Bori végletekig beszabályozott, de a zártság mögött titkokat sejtető főnővér-alakítása miatt is emlékezetes.

Száll a kakukk fészkére (fotó: Toldy Miklós)

 Az Olaszliszkai  (Katona József Színház, rendező: Máté Gábor)

A jelen és a közelmúlt történéseire való színházi reflektálás két ponton szokott elcsúszni: vagy nyögvenyelős aktuálpolitizálás lesz, vagy elmarad a szembenézés. Máté Gábor rendező és Török Tamara dramaturg úgy teszi témává az olaszliszkai tragédiát Borbély Szilárd drámája nyomán, hogy egyszerre néz rá magára a történtekre és sokkal-sokkal mögé – ahol a történelmi és egyéni sorsok, traumák összeérnek. Az Olaszliszkai megrendítő erejű és vegytiszta színház, amely nem ítél és nézőit sem arra biztatja . Életről, halálról és felelősségről beszél, minden feloldó moralizálás és csiklandozó katarzis nélkül. Ahogy Hajnal Márton kritikájában megfogalmazta: „A Katona a legjobb hagyományaihoz híven ábrázolja az emberi létezés közös élményét, és ez az, amit nem szabad elfelejtenünk az előtérbe kilépve sem.”

Az Olaszliszkai (fotó: Toldy Miklós)

Kapcsolódó

Az év negyven legfontosabb előadása - 2/4.
Az év negyven legfontosabb előadása - 1/4.