7óra7

A fürdővízzel együtt a gyermeket

A fürdővízzel együtt a gyermeket

2016. 01. 14. | 7óra7

Nálunk sokan temetnék a kritikát, Erdélyben, úgy hírlik, várják az alkotók. Erről is beszélgettünk Zsigmond Andrea kolozsvári színházi szakíróval.

„Mi a közös Bogdán Zsoltban és Kovács Beában, Kolcsár Jocóban és Boros Kingában? / Hiányzik nekik a szakmai visszajelzés. / Jelentkezz kommentben, ha neked is hiányzik!” Zsigmond Andreának ebből a facebookos bejegyzéséből alakult ki az a vita, amelyben az alkotók a kritikákat hiányolták, a színházról írók – miközben ők is vágynak a visszajelzésre – elmondták, milyen okok miatt születik kevés írás az erdélyi előadásokról. Az itt elhangzott legfontosabb érv nálunk is ismerős: nincs pénz. Se honoráriumra, se arra, hogy a kritikus elutazzon megnézni egy előadást.

zsigmond_1_vag.JPGFotó: Apai Emese

Magyarországon is sokan hiányolják a szakmai visszajelzést, nagyobb nyilvánosságot viszont az utóbbi időben Vidnyánszky Attila álláspontja kapott, amely szerint kritikára egyáltalán nincs szükség, az nem is része a színházi szakmának. Erdélyben általánosnak tekinthető a kritikaéhség, vagy ott is vannak a kritika létjogosultságával kapcsolatos szkeptikus hangok?

Úgy érzékelem, minden egyes alkotó és kritikus örül Erdélyben (sejtésem szerint Magyarországon is) a józan kritikának, a szakmai figyelemnek – amennyiben az létezik. :) Ha vannak is zsörtölődő hangok, azok leginkább konkrét szövegek vagy szerzők kapcsán fogalmazódnak meg Erdélyben, és néha jogosak is – sajnos nem mindegyik írás elég jó. De hát más szakmákban is egyenetlenség tapasztalható, a színészek vagy rendezők sem egyformán tehetségesek.

A pénzhiányon kívül még milyen okok miatt kevés a kritika?

Nem is így fogalmaznék, hogy „pénzhiány”, hanem inkább úgy, hogy a kritikusi munkahelyek hiánya a fő probléma. (De hát ez máshol is így van.) Mindenki egy másik munkahely mellett ír kritikát, és ez hosszú távon nem tartható. Ha valaki mondjuk tanárként keresi a kenyerét (mint én), munkája egy adott városhoz köti, ezért nehezen tud amellett utazni, előadásokat nézni. Márpedig egy város egyetlen színháza – Erdélyben ez az általános helyzet – kevés egy kritikusnak; túlságosan hozzá lehet szokni az adott színház stílusához / alkotóihoz, és ez vagy túlzottan elfogadóvá, vagy túlzottan kritikussá tesz bennünket a lakóhelyünk színházával szemben. Egyik véglet sem jó. Ezért fontos utaznunk, néznünk, Erdélyben, de Magyarországon is – alig jutunk el más országba. Fontos lenne a magyarországi közegnek felismernie, hogy nem akadályoznia kéne a fesztiválokra való kijutásunkat (a politikai megosztottság ilyen következményekkel is jár akaratlanul), hanem megértenie, hogy fontos az erdélyi kritikusoknak és alkotóknak kimozdulniuk a hermetikusan zárt közegükből, azért, hogy visszatérve új szakmai impulzusokkal gazdagíthassuk azt. Tavaly a debreceni Deszka és a POSZT tette lehetővé az ottlétemet, hálás vagyok nekik ezért – habár az utóbbi fesztivált végül kihagytam, még az egyszerű részvételt sem vállaltam be, mert nagyon rosszkedvűvé tettek egyes megnyilvánulások. Az én esetemen túllépve, nehezteltem arra a nagynevű kritikus kollégámra, aki autoritásával is (vissza)élve nyomást gyakorolt a sepsiszentgyörgyi színházra, hogy lépjen vissza a POSZT-on (vagy legalább a versenyben) való részvételtől. Nem látott túl a saját szempontjain, nem ismerte fel, hogy a Magyarországtól több száz km-re működő színháznak, amelyet nem minden évben válogatnak be a POSZT-ra, vagy amelyiknek nem minden előadása jut el Budapestre, milyen ritka alkalom ez a megmutatkozásra, arra, hogy szakmai visszajelzésekhez jusson.

meggyes_2_barabas_zsolt.jpg                     Meggyeskert (fotó: Barabás Zsolt)

Visszatérve a kérdésre: Erdélyben két egyetemen van színháztudomány szak, amit mifelénk teatrológiának neveznek – Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Leginkább az itt tanuló diákok kezdenek el írogatni a színházról. De amint kinövik a diákstátust, és ráébrednek, hogy el kellene tartaniuk magukat, a legkönnyebb és legérdekesebb útnak az kínálkozik számukra, ha elszerződnek valamelyik színházhoz irodalmi titkárnak, dramaturgnak. Néhányan közülük később aligazgatók vagy igazgatók lesznek: Szatmárnémetiben, illetve Gyergyószentmiklóson teatrológus végzettségű fiatalember igazgatja a magyar színházat. Olyan, aki pályája elején kritikákat is írt.

Hogy látod, a magyarországi kritika mennyire foglalkozik a romániai magyar színházak előadásaival?

Szeretnénk, ha több kritika jelenne meg a magyarországi szakmai lapokban erdélyi előadásokról; ugyanakkor érthető, hogy számukra nem ez a prioritás. Az olvasóikat bizonyára jobban érdeklik azok az előadások, amiket megnézhetnek. De a figyelem minden jeléért hálásak vagyunk; még ha a túlérzékenységünk miatt legtöbbször a nyűgölődésünknek is adunk hangot. Nekem is nehéz megszoknom azt, hogy bizony két különböző közeg vagyunk; még csak most érlelődik bennem a gondolat. Úgy nőttem fel, hogy természetes volt számomra, hogy a magyarországi kortárs irodalmat olvasom, sokkal inkább, mint a románt, vagy hogy nagyon gyakran utazom Budapestre, míg Bukarestbe szinte soha. Nekem, ha a főváros szót hallom, Budapest jut eszembe. Természetesnek tekintem az odatartozásom. Ugyanannyira, mint ha szimplán „vidéken” élnék. Illetve mostanában próbálom erről lebeszélni magam; de keserves folyamat a leválás. Számomra.

Jó megoldásnak tartanád, ha a magyarországi színházi lapok erdélyi, az adott városban élő kritikust kérnének fel kritikaírásra?

Igen. A magyarországi kritikusok írásai is üdvözlendők, mert a kívülről jövő tekintet általában jól fog, de jó, ha erdélyi szerzőket is fel tudnak kérni az ottani lapok: előfordul, hogy különbözőképpen olvas le egy előadást egy-egy magyarországi kritikus, mint a román színházi hatásokhoz szokott erdélyi szerző, aki a közelségéből fakadóan ráadásul a folyamatokat is jobban követni tudja. Magam annak idején a Zsöllyébe írtam Lajos Sándor kérésére, vagy a Világszínháznak, Tompa Andrea ösztönzésére (nemrégiben a Színház főszerkesztőjeként is megkeresett). Üdvözlendő fejlemény, hogy a beszélgetésünk elején említett facebook-vitában Székely Csaba kérdésére Csáki Judit azt írta: a Revizor várja az erdélyi kritikusok jelentkezését. Hátha él majd valaki a lehetőséggel.

A magyarországi lapokban közlés az erdélyi kritikus otthoni imidzsét is megemeli: sajnos, még mindig fennáll az aszimmetria, Erdélyben gyakran azt hisszük, a sajátnál jobb, fontosabb, ami a fővárosból (valamelyikből) érkezik. Ezért a színházak is jobban elkényeztetik a (valamelyik) fővárosból érkező kritikusokat. Reménykedünk abban, hogy ez az aszimmetrikusság enyhülni fog; ehhez jól jön mind a magyarországi szakmai közeg, mind az erdélyi színházak segítsége. Persze az erdélyi színházkritikusoknak is bizonyítaniuk kell.

Mi a 7óra7-en vagy akkor tudunk írni egy határon túli előadásról, ha Budapesten vendégszerepel, vagy akkor, ha egy fesztiválon (többnyire Kisvárdán) látjuk. Mit gondolsz, ha a kisvárdai fesztiválra meghívott előadások száma a felére csökken, és a közönségbarát jelleg lesz a meghatározó a válogatásnál (ahogy ez Nyakó Béla legutóbbi nyilatkozatában olvasható), ez kihathat a határon túli színházak szakmai megítélésére?

zsigmond_all_ki.jpg

Bizonyára megvan az oka Nyakó Bélának arra, hogy így döntött. Ha viszont elsősorban a közönségbarát jellegű produkciókat hajlandó ez a fesztivál észrevenni abból, ami Erdélyben születik (márpedig az erdélyi kőszínházak értéke éppen abban áll, hogy sok bennük a kísérletező előadás), valóban gyengülhet a kapocs az erdélyi és a magyarországi szakmai közeg között. Nem tudom, megoldás-e erre, ha viszonzásképpen más fesztiválok, színházak jobban nyitnának a határon túli előadások felé. De ha a kisvárdai fesztiválnak van a leginkább lehetősége a határon túli előadások meghívása címén állami támogatásokat szereznie, nagy felelőssége van abban, hogy mit tesz ezekkel a véges forrásokkal, mit tesz a két (szakmai!) közeg találkoztatása vagy egymástól való eltávolítása érdekében.

(A fotót Szkárossy Zsuzsa készítette.) 

Látsz alapvető különbséget a magyarországi és a határon túli színházi kritikában – akár tartalmi, akár formai szempontból, akár a lapstruktúrát tekintve?

Fontos különbségnek tűnik a kritikák hangneme. Magyarországon durvább megfogalmazásokkal is találkozunk, mondjuk a sajtóban és a közösségi oldalakon is. Ennek a különbségnek bizonyára megvan az oka. A Játéktér főszerkesztőjével, Varga Anikóval sokat beszélgetünk erről... Ha jól sejtem, a politikai feszültségek miatt Magyarországon mindenki nagyon irritált, és gyakran zsigerből támad. Ebből viszont gyakran az következik, hogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntjük. Az erdélyi kritika, talán azért is, mivel zömmel pályakezdő szerzőink vannak, megengedőbb, puhább.

A magyarországi kritikák egyikébe-másikába beszivárogni látszik az aktuálpolitikai állásfoglalás kényszere, én legalábbis, lehet, hogy tévesen, de így olvasom őket – Erdélyben ez egyáltalán nincs jelen. Ha például olyan előadásról olvasok, amelyet a kritikussal más politikai oldalra sorolt rendező állított színpadra, ha nem láttam az előadást, nem tudom eldönteni, vajon tényleg annyira rossz volt-e, vagy az illető kritikus eleve egy sötét szemüvegen keresztül nézte. Sajnálom különben, hogy ezért nem tudok már mankónak használni minden kritikát – szeretném, ha újra bízhatnék bennük. Szerencsére az előbbi típus mellett szakmailag hitelesnek és árnyaltnak tűnő írások is nagy számban jelen vannak a magyarországi lapokban.

Különben az erdélyi kritikák iránt sem mindig viseltetek teljes bizalommal – szeretem magam eldönteni, majd, ha megnéztem, mit gondoljak egy előadás értékéről. Nem veszem át könnyen mások értékítéletét: leginkább saját tapasztalatra alapozok. Mi az, amit a saját bőrömön érzek: az vezet. Mindannyiunkat az vezet... Ezért is nehéz áthidalnunk mostanában a magyarországi és az erdélyi közeg különbségeit: más dolgokat érzünk itt és ott a bőrünkön, más frusztrációk formálnak minket, emiatt különböző reflexeink alakulnak ki.

Ahogy ezt a Mi kritika még? – Színek és ének című kötetedben is olvashatjuk, folyamatosan keresed azokat a nem hagyományos utakat, módokat, ahogy egy előadás, egy színházi jelenség vagy maga a színházi közeg leírható. Nem bízol eléggé a hagyományos kritikában?

konyv_all_kis.JPG

De, ma is olvastam egy egészen jó színikritikát. Az általam izgalmasnak ítélt társulatok előadásairól, ha nem tudok elutazni megnézni őket, szívesen olvasok leíró részeket is tartalmazó, érvelő, komplex kritikát. Viszont mivel magam nem hiszek az autoritásban, a kritika autoritásában sem, amikor tehettem, szerkesztőként törekedtem például arra, hogy több szerző megszólaljon egy előadásról: például a Kisvárdai Lapokban (melynek öt évig – 2009 és 2013 között – főszerkesztője voltam) egyes években a kritika melletti oldalhasábban „komment”- nek nevezett hozzászólásokat is közöltünk – ehhez hasonlónak gondolom a Színház c. lapba néhány hónapja bevezetett „többhangú kritika” műfaját. A többszólamúságra törekvés azért is volt fontos számomra az erdélyi fesztivállapok meg -blogok szerkesztésekor, mert sokszor diákokkal dolgoztunk együtt, és úgy éreztem, nem jó, ha egy alig másodéves teatrológus hallgató „teljes körűen” kiértékel egy előadást, miközben a felsőbb státusból megszólaló szövegéből néha kilóg a tapasztalatlanság lólába: hiszen ettől csak tovább nőhet a kritikusok iránt amúgy is táplált bizalmatlanság az alkotókban. Inkább azt próbáltuk ki, milyen az, ha az egyszerzős „megmondó” kritika helyett akár tízszerzős is lehet egy szöveg, vagyis mindenki csak azt mondja el, amiről halálbiztos véleménye van: a Bányavirágról például negyvenhat pici szösszenet született, abból áll össze az egy egésznek tekintett írás (a kérdésben említett kötetben is megtalálható).

A fiatalokra jellemző felforgató szellem, a fesztiváljaink otthonossága meg a kollektív munka(kedv) tette lehetővé azt is, hogy a humoros, játékos formákat kezdjük el alkalmazni. A kvíz, a színházi találós kérdés, a képregény, az alternatív színházi szótár és megannyi más forma arra jó, hogy a „kritika” és az olvasó között – aki egyre ritkábban olvas hosszú, száraz szöveget – hidat verjen. Ehhez hasonló törekvés a nachtkritik.de-n figyelhető meg, nagyon bírom a gemein&nutzlos c. rovatukat. Rövid, gyakran képes alkotásokat találunk ott a színházról, amelyek ugyanakkor problémafelvetők. Mi is erre törekedtünk. Az utóbbi időben a facebookos posztjaimon figyeltem meg hasonlót: a ready made mintájára egy-egy „talált mondatot” idézek csupán, de az gyakran a színházi közeg valamely fontos problémáját tematizálja.

Szívesebben nevezed magad színházi szakírónak, mint kritikusnak. Miért?

Mert sokan azt gondolják, kritikus az, aki előadáskritikát ír. Magam pedig bár régebben írtam ilyeneket, de aztán másféle műfajok és témák kezdtek el érdekelni. Az interjú mellett a tanulmány, a miniesszé, néha a vers vagy a kollázs is az általam gyakorolt műfajok közé tartozik, nem beszélve a szóbeli formákról (szeretek főpróbahéten néhány észrevétellel segíteni a rendezőnek). Témák tekintetében az előadásnál tágabb jelenségek érdekeltek mostanában, a színház társadalmi-gazdasági beágyazódása, diszkurzív megjelenítődése, a színház közegében tapasztalható aszimmetriák és hierarchikus rendek leleplezése, és lehetőleg felforgatása – vagyis aktivista is vagyok kicsit... Meg „textuális performer”. :D Meg művelődésszervező. Egyszóval kultúramunkás.

A facebookos vitában azt írtad, nem szeretnéd, ha a magyarországi politikai megosztottságon alapuló színházi megosztottság felé venné az irányt a beszélgetés. A POSzT-zsűritagsággal kapcsolatban mindezt a saját bőrödön is megtapasztaltad. Így, fél év távlatából hogy látod ezt a történetet, és milyen tanulságokat tudtál leszűrni ebből magadnak? Az is a tanulságok közé tartozik, hogy – több erdélyi kollégáddal együtt – felfüggesztetted tagságodat a Színházi Kritikusok Céhében?

zsigmond_all_2_ki.jpg

Még nem látok tisztán. Azt szűrtem le eddig a történetből, hogy nagy a „kontextuális különbség” köztünk, erdélyiek és magyarországiak között. Én ahhoz szoktam, hogy ha egy fesztivál szervezői meghívnak, akkor az szakmai alapon történik, megbíznak a tudásomban. Én is megbízok a döntésükben. Hosszú évekig így dolgoztam: működött. Ezt a felkérést is így kezeltem. Erre rájön a fent említett centrum—periféria frusztráció meg az öröm, hogy jé, úgy tűnik, ezek (a magyarországiak) most bevennének maguk közé. Ehhez képest arrafele teljesen más keretek az elsődlegesek, a bal—jobb őrület mindenkit beszippantott – bizonyára engem is beszippantana, ha ott élnék... E különbségek találkozása nem volt szerencsés.

(A fotót Biró Márton készítette.)

Igen, a kritikuscéhből való kilépésem mögött is a kontextusok különbségei húzódnak meg. (A másik két kilépő kolléga motivációi hasonlítottak az enyéimhez, bár különbség is volt a döntéseink okai között.) Először is amit fennebb említettem: azt tapasztaltam, hogy egyes kritikuskollégák számára – talán az egész közeg számára – a durva hangnem a szakma más művelőivel szemben elfogadhatónak tűnik. Másodsorban az erdélyi tagok kívüllevését is érzékeltem, vagyis hogy a céhben eltöltött hat év alatt nem találtam meg az eszközöket arra, hogy az erdélyi színházi alkotók munkáit (díjazások esetén), vagy a mi sajátos kritikusi problémáinkat tematizálni tudhassuk olyan mértékben, hogy azok ténylegesen elérjék a budapesti többségű céhtagtársak ingerküszöbét. Harmadik gondom meg a céh tevékenységének átpolitizálódása volt. Ismétlem: talán nekem is ez tűnne a legtermészetesebb folyománynak, ha abban a közegben élnék. Viszont Erdélyből, más szakmai problémák közegéből kényelmetlen volt, hogy gyakran nyilatkozik, követel, elhatárolódik stb. a céh (vezetősége) a nevemben (is) olyan kérdésekben, amiket nem látok át eléggé, amik számomra idegenek. Arra tudtam volna inkább rácsatlakozni, ha a színikritika kényes kérdéseivel foglalkozunk (az alkotókhoz való viszonnyal, az olvasókhoz való viszonnyal, a színházelmélethez való viszonnyal, a mediális változásokra adott válaszainkkal, a kritika átpolitizálódásának kérdésével, a vidék felzárkóztatásával).

Hogy értékeled azt a vitát, amit a facebookos bejegyzéseddel generáltál?

Először is jó, hogy ott láthatjuk listázva, miket tekintenek a megszólalók az erdélyi színikritika konkrét problémáinak, és azt is, hogy ezek közül ki-ki mit tekint reális vagy irreális elvárásnak. Egyik fél megtudhatta, miben áll a másik megszólalónak a horizontja (és ebbe, ha ügyes volt, új szempontokat csempészhetett be). A médiumról magáról kiderült, hogy – ha van egy szakmai ismeretségi kör – lehetővé teszi, hogy a szakma más-más rétegéhez tartozó egyének érvei egymás mellé kerülhessenek. Az érvek közül több is régóta dédelgetett sérelem volt, amit a felek eddig leginkább egymás háta mögött hajtogattak: előrelépésnek számít, hogy ezúttal felvállalták, ütköztették őket. Még ha szikrázott is néha a levegő. De a kisülések helyreraktak ezt-azt. Legközelebb talán már ugyanezek miatt nem lesz szikrázás. Hátha emellett legközelebb is sikerül elérnünk, hogy Kricsfalusi Beatrix újra azt írhassa majd, ha belép a vitába: „fene a jódógotokat, hogy színházszakmai kérdésekről beszélgettek itt okosan, kulturáltan”.

zsigmond_2.JPGFotó: Apai Emese

Az elvieken kívül konkrét hozadéka is volt a vitának, és itt nemcsak arra gondolok, amit már említettünk, hogy Csáki Judit felajánlotta az erdélyi kritikusoknak, hogy keressék fel bátran, ha írni szeretnének a Revizorra. Hanem a szintén Székely Csaba által kiprovokált eredményre: Boros Kinga – az az erdélyi kritikuskolléga, akivel, azt hiszem, leginkább hasonlít a gondolkodásmódunk –, úgy tűnik, magára vette, hogy Csaba a Stuber Andrea-féle naplót kérte számon az erdélyi kritikusokon, és azóta azzal kísérletezik, hogy facebook-oldalán minden egyes általa látott előadásról rövid problémafelvető beszámolót ír. Izgalmas műfaj van ezáltal kialakulóban.

Sokunkat izgat, hogy mi mindenre lehet használni a közösségi médiát azok közül a feladatok közül, amiket hagyományosan a színikritika lát(ott) el. És mi mindenre képes ez a médium még, azokon kívül? Az interjúban szó volt néhány lehetőségről. De a kút mélységes mély...

(Az interjú a Budapest - Kolozsvár távolság miatt e-mailen keresztül készült.)

Turbuly Lilla

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr228270840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.