7óra7

Amiről nem beszélünk
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Amiről nem beszélünk

Mikó Csaba: Apátlanok / Örkény Színház, Budapest

2016. 01. 20. | SoósAndrás

Az előadás azt a szomorú tényt illusztrálja, hogy egy érintetlen témáról is lehet klisékben beszélni.

Épp, hogy csak feltettük a költői kérdést Horváth Csaba A te országod című előadásáról írt kritikánkban: hol voltak eddig a rendszerváltás sokáig elhallgatott problémakörét feldolgozó produkciók? Gáspár Ildikó ezúttal Mikó Csaba drámáját vitte az Örkény Színház színpadára, pont az említett témát körüljárva. Az előadás viszont a hiánypótlás helyett inkább azt a szomorú tényt illusztrálja, hogy egy érintetlen témáról is lehet klisékben beszélni.

apa_6_k.JPGTakács Nóra Diána, Nagy Zsolt, Tenki Réka (fotó: Toldy Miklós)

Mikó Csaba drámája már hatásos címében is a nagy elődökre (Nyomorultak, Boldogtalanok, Nincstelenek, stb.) rímelve jelzi a nagyszabású (társadalom-)lélektani boncolgatás igényét: az Apátlanok egy hatgyerekes, kvázi-csonka családot mutat be, ahol az apa makacs családfenntartó erkölcsétől vezérelve örökösen dolgozik, hiánya pedig természetesen az összes családtag jövőjének alakulását determinálja.

A felskiccelt karakterek mindegyike egy-egy erősen leegyszerűsített ’ típust ’ testesít meg. Így lett Tomi (Nagy Zsolt) a családért fiatalon dolgozni kezdő, munka-család – tengelyen mozgó, frusztrált melldöngető, a darab megfelelő pontján elszabaduló kapuzárási pánikjával; így lett Doda (Tenki Réka) a városi művészközegben önmagát és dúsgazdag párját megtaláló széplány, fiatalkori abortusszal és felnőttkori megkeseredéssel, és így lett Laci (Polgár Csaba) az örökké álmodozó, kifogásokat kereső tespedő, akinek a legnagyobb dobása kétszáz napszemüveg elsózása volt a napfogyatkozáskor. Ott van Josa, a balkézről született, folyamatosan beteg gyermek, aki az apukához hasonlóan sosem jelenik meg a színen, hiánya azonban természetesen az összes családtag jövőjének alakulását determinálja. Főképp persze az anyukáét (Kerekes Éva), akit olyannyira átitatott a „nekem már mindegy” – életérzés, hogy ebből a magaslatból nem sajnálja az egyik jól hangzó, világmagyarázó kijelentést tenni a másik után: Két pillanatban gondolja a férfi többnek a nőt önmagánál: először, amikor beleélvez, másodszor, amikor megszüli a gyerekét.Ott van még Feszter (Takács Nóra Diána), a forradalmár csúnyalány, aki mindenkin segíteni akar a kihaló jegesmedvéktől kezdve a belvárosi hajléktalanokig, viszont nagyon szeretné, ha cserébe rajta is segítenének. Végül pedig a legifjabb, titokzatos, szorgalmas-céltudatos Simon (Patkós Márton), aki a darab végén a sok félresiklott életű családtagba erkölcsbajnokként jól bele is törli a lábát, hogy világos legyen, ki-ki miért szégyellje magát.

apa_5_k.JPGTenki Réka, Polgár Csaba (fotó: Toldy Miklós)

A karakterekről maximum ennyi derül ki, sablonosságukból egyenesen következik egy erőteljesen parabolisztikus igényű történet, ami a karakterek (jellem)fejlődése helyett inkább a jól definiált, de újdonságnak nem igazán számító mondanivalókra fókuszál:

- a család összetartó ereje abban rejlik, hogy összeférhetetlen emberek összetartoznak, csak mert és kész,

- minden generáció a saját elhibázott életének megváltását reméli a saját gyerekének jobban alakuló jövőjétől, avagy „én azért dolgoztam, hogy nektek majd jó legyen”,

- az idő gyorsan elröppen, az ember meg arra eszmél, hogy „már ahhoz is öreg vagy, hogy az ellenkezőjéről meggyőzd önmagad”,

- mindig bűnbakot keresünk, a múltban szidott rendszer utólag aranykorrá nemesül,

- a múlt egészen addig nem hagy előbbre jutni minket, míg nem zárjuk le,

- nincsen egyetemes igazság, csak nézőpontok.

S bár láthatóan nagy újdonságokat nem tudunk meg, a mű végig így kezeli őket, némi társadalmi bűntudatkeltő – felhanggal. A darab legvégén a pökhendi, tuti-megmondó rezonőr szerepben visszatérő Simon sorra végigveszi sablon-testvéreit (valamelyikben valószínűleg magunkra ismerünk), hogy kielemezze, miért nem bízható rájuk a szebb jövő megvalósításának terhe, amit a szüleik rájuk sóztak. Hogy azért mindenki megkapja a magáét, Simont legvégül Lacit tanítja móresre: „Az ember vágyakozik, fél, küzd és hibázik, de neked csak terveid vannak.” A család végül szimbolikusan széthullik, morális értelemben mégse jutnak sehova: a mű cseppet sem biztató zárlata egy keserű ’nincs megoldásban’ sűrűsödik össze.

apa_2_k.JPGKerekes Éva, Nagy Zsolt, Patkós Márton, Tenki Réka, Polgár Csaba (fotó: Toldy Miklós)

Az előadás legnagyobb hibája kétségtelenül az, hogy az itt-ott elsütött poénok mögött végig véresen komolyan veszi önmagát. A szöveg tulajdonképpen belső monológok „dialógusaira” épül, a társadalmi-személyes változásokra különböző módon reagáló karakterek elhallgatott illetve kimondott véleményei képezik a konfliktus alapját; mint minden valamirevaló ember, ők is értelmezni akarják a körülöttük zajló eseményeket, ebből adódik a sok hangzatos, de sokszor eléggé hiteltelen megállapítás (pl. „Én vagyok a jelen, a ma, az én feladatom lezárni a múltat, hogy megszülethessen a jövő.). Halandó emberek bölcsességeit azonban sokkal kifizetődőbb lett volna értelmezni a feltétel nélküli komolyan vétel helyett, valahogy úgy, ahogy maga a szöveg csinál viccet saját magából: pl. „Egymás után kipottyant három gyereket”, vagy pedig ahogyan maguk a karakterek reflektálnak néha egymásra: „Eléggé teátrálisnak érzem a jelenetet, bár az abortusz dolog kissé megdöbbent.” Az ilyenfajta önértelmezés nélkül az eltúlzott kijelentések, az örökös megállapítások, bölcsességek, tragédiák sorozata előbb-utóbb komolyan vehetetlen sopánkodássá csökken, ami a drámai csúcspontokon se nemesül átérezhető tragédiává.

Nem csoda persze, hogy a kidolgozatlan karaktereket alakító színészek egyike sem tud csodát tenni: Nagy Zsolt rutinból hozza az esendő bunkót, ahogy Polgár Csaba sem izzad bele egy álmodozó eljátszásába. Kerekes Éva anyaként szintén kényelmes – üzemmódra kapcsol, de Tenki Réka, Takács Nóra Diána, és a fantasztikus orgánumú Patkós Márton sem feszül meg egy hitelesebb karakterábrázolásban. És mintha a rendező is igyekezett volna a kliséket „jól bevált”, ugyanakkor erősen megkérdőjelezhető funkciójú színházi trükkökkel megtámogatni: az elmaradhatatlan mikrofonba – beszéléstől egyenesen délutáni beszélgetős műsorrá fajul a szereplők sorstragédiája, a Patkós Márton fejére szerelt go pro-s élő videóbejátszásokról erős déja vu érzésünk támad, a biztonság kedvéért elhangzik pár dal is, amikor pedig (hogy senki ne maradjon le róla) egy mindenkire értendő kijelentés hangzik el, sajnos, fény gyúl a nézőtéren.

        Kerekes Éva (fotó: Toldy Miklós) / Galériánk a képre kattintva érhető el

Az előadás legerősebb eleme kétségkívül Boros Lőrinc díszlete: a doboz-elemekből összeálló, színezőszerű, rajzolt lakás, ahol ennek ellenére nyitható az ajtó, világít a sok led-kijelző, a porszívóba csövet lehet dugni, bekapcsolni és porszívózni, nemcsak díszlete, de szereplője is a darabnak: mikor az apuka egy hét kamionozásból hazajön, vetített árnyként jelenik meg a rajzolt díszletek között és így rogy le a fotelba, a darab végén pedig Simon vetített családi fotón, a darab kezdőképén rajzolja meg filctollal a családi érdek-köröket. A díszlet mindig tartogat valami újabb izgalmat, ami átlendít a darab holtpontjain, de ez sajnos, még nagyon kevés.

A rendszerváltás témája pedig egyenesen elveszik a karakterek lassú mélyrepülésében: az orosz katonák kivonulása, a bejátszott korabeli reklámok, képek, videók csak az előadás hátterét adják meg, témájául nem tud szolgálni: a színészek meghajolnak, mi kimegyünk a kabátunkért, és a dolog marad ugyanaz, ami eddig is volt. Valami, amiről nem beszélünk.

(2015. január 15.)

Az előadás adatlapja itt érhető el.

Kapcsolódó


A fidelio.hu interjúja Gáspár Ildikóval

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr588287744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.