7óra7

Feczesin Kristóf: „A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát.”

Feczesin Kristóf: „A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát.”

2016. 01. 26. | Szabó Zsuzsa

„Amikor felvételiztem, a Boci boci tarkát kérték tőlem. Borzalmas volt, de felvettek.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Legutóbb Feczesin Kristóffal beszélgettünk, akiben gyerekkora óta nem ingott meg a színészet iránti elhivatottság. Most Miskolcon tárt karokkal várják.

Két bemutatód is lett volna egyszerre, egy nap eltéréssel. Az egyik a Mindent a kertbe!, Zsótér- rendezés Miskolcon, a másik A köpenicki kapitány, Szilágyi Bálint vizsgarendezése az Ódryn.

Az elsőt sajnos végül vissza kellett mondanom. Zsótér tanár úr még nyáron elhívott erre a szerepre, akkor nagyon örültem, mert az osztályunknak nem volt lehetősége vele dolgozni. Pedig nagyon kíváncsiak voltunk rá. Ezért én nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy megismerhetem. De aztán megkeresett A köpenicki kapitány rendezője, Szilágyi Bálint a címszereppel. A Mindent a kertbe! előadásban csak egy dalt kellett volna elénekelnem. Ezért a tanár úr maga mondta, hogy a nagyobb feladatot vállaljam, amiből többet tanulok.

feczesin_eder_vera.JPGFotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Egyébként játszol Miskolcon (Miskolci Nemzeti Színház). Hogy bírod az ingázást Miskolc és Budapest között?

Annyira nem vészes, nekem ott csak egy bemutatóm volt, a Nagy Romulus, még az évad elején. Ezt havonta kétszer-háromszor adják, csak emiatt járok oda játszani. Idén még nem hívtak más előadásba, de az az egy szerep elég volt arra, hogy szerződést ajánljanak a jövő évre. Már most, januárban eldőlt, hogy oda fogok menni. Máshonnan nem kaptam ajánlatot, így ez nem is volt kérdéses. Örülök ennek a lehetőségnek. Ajánlottak jó szerepeket, engem pedig az motivál, hogy olyan feladatokat kapjak, olyan kihívásokat, amikkel meg kell birkózni.

Miskolc fontos hely olyan szempontból is, hogy figyel a fiatalokra, hív végzős színészeket.

Az osztályunkból Miskolcon játszik Somhegyi Gyuri és Prohászka Fanni is. Mielőtt elkezdtem ott próbálni, kicsit tartottam a vidékre szerződés gondolatától. De aztán nagyon pozitívan csalódtam a miskolci színházban. Elfogadóan álltak hozzám, valamiféle tisztelettel. Már nem úgy kezeltek, mint egy egyetemi hallgatót, hanem mint egy színészt. Ez tényleg imponáló. Van egy öltöző, ahova ki van írva bronzzal, hogy Feczesin Kristóf. Huszonkét évesen erre azt mondod, hogy húha. Bizalmat adnak neked, és ennek köszönhetően sokkal felszabadultabban, bátrabban tudsz próbálni. Igazából ez volt a legmeglepőbb. Az egyetemen sokszor még nagyon kiszolgáltatott az ember. Rengeteget kell dolgozni, rengeteg mindennek szeretnél megfelelni.

Pedig kiskorod óta tudod, hogy színész szeretnél lenni. Jártál versmondó versenyekre, színjátszóba, drámatagozatos iskolába...

Igen, ezt már hatéves koromban eldöntöttem. Hihetetlen, de tényleg egyszer sem ingott meg bennem ez az elhatározás. Mondjuk nagyon kiforrott elképzelésem nem lehetett arról, hogy milyen egy színész. Úgy kezdődött, hogy elküldtek egy versmondó versenyre, mert eléggé rossz gyerek voltam, nem nagyon maradtam nyugton, le kellett foglalni. Amikor kiálltam az emberek elé elmondani egy verset, mindenki rám figyelt. És azt éreztem: jó, akkor most mutatok nektek valamit.

nie_2.jpgNIEBELUNGbeszéd (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Hárman jöttetek a Vörösmarty Gimnáziumból, egy osztályból Prohászka Fannival és Kókai Tündével. Egyből fel is vettek benneteket. Ez egy ennyire jó iskola?

Az volt az ország első drámatagozatos iskolája. Egy nívós hely és ezzel együtt mégis nyitott, elfogadó gimnázium, megalapozta a következő éveket. Még hetedikes koromban ajánlotta Lukács Klára tanárnőm, nagyon hálás vagyok neki ezért. Vezetett egy színjátszó kört, ő volt az, aki igazából elindított a Vörösmarty, így a diákszínjátszás felé is. Ott Fannival és Tündével rengeteg minden megalapozódott, sokkal könnyebb is együtt gondolkodnunk egy jelenetről. Például tavaly játszottuk a Julie kisasszonyt, ami egy háromszereplős dráma. Mindannyian örültünk, hogy kilencévi ismeretségünket ebben a rendkívül összetett darabban kamatoztathatjuk.

Te is foglalkozol középiskolásokkal a PASZT-on (Parádfürdői Színjátszó Tábor), és most az Átrium Nézőképző programjában.

A táborban ez lesz az ötödik évem. Van egy nagyon jó barátom, Bárnai Péter, ő az előző Zsótér-osztályban végzett. Ő hívott oda, még első év végén, segítenék-e neki rendezni. Képtelenség szavakba önteni, mekkora lelki feltöltődést és kikapcsolódást jelent ez az egy hét. A tavalyi évben volt először, hogy egy csoportot egyedül rendeztem. Óriási kihívás volt, de sikerült megbirkózni vele, és nagy bizalom alakult ki közöttünk a játszókkal. Valamilyen szinten mindig is érdekelt a rendezés. De ez semmiképpen nem egy mostani álom, előbb, színészként szeretnék annyi tapasztalatot és magabiztosságot gyűjteni, hogy ki merjek ülni a másik oldalra. Az osztályban többekben van még ilyen ambíció. Lehetett tapasztalni, amikor együtt dolgoztunk, hogy ki volt az, aki kitalált valami izgalmasat, amivel akár az egész osztályt meg tudta mozgatni.

Az Átriumban én vagyok Csongor a Kerengők - Csongor és Tündében. Magács Lászlónak, az Átrium igazgatójának és a darab rendezőjének volt az az ötlete, hogy csináljuk meg az első felvonást ebből a modern átiratból (Szabó Borbála átiratából – a szerk.). Az első felvonás ugyanis Csongor, a második pedig Tünde szemszögét mutatja be. Az előadás után pedig Magács László beszélget a gimnazistákkal a történet mai áthallásairól. Eddig csak egyszer tudtam ottmaradni előadás után, szegény középiskolások nagyon meg voltak szeppenve. Meg is értem, egyszer csak leül velük szembe az összes szereplő, akit addig a színpadon láttak.

csongor_ki.jpgKerengők - Csongor és Tünde - Feczesin Kristóf, Prohászka Fanni (fotó: Dohy Balázs)

Azért az tényleg lehet ijesztő...

Igen, én is így voltam ezzel a színházi világgal, meg az egyetemmel, hogy az egy érinthetetlen csoda-birodalom, ahova csak a kiváltságosok juthatnak be. Az egész színház egy lehetetlen vállalkozásnak tűnt a gimnáziumban.

Ezek szerint nagyon kiváltságosnak érezted magad, amikor bekerültél.

Pontosan. Aztán rájössz, hogy a körülötted lévő tizenkét ember ugyanezt gondolja, és itt van tizenkét kiskirály. Ez a szituáció is szül feszültséget, kakaskodást, hierarchiát.

Ezen kívül mi volt még szerinted jellemző az egyetemi munkátokra?

Mindig megkaptuk, hogy a nagyobb létszámú jeleneteken, tanári felügyelet nélkül nem tudunk közösen dolgozni. Novák Eszter azt mondta, hogy marha jól érezzük magunkat együtt, és ezért nem tudunk együtt próbálni. Elszórakozzuk az időt. De félreértés ne essék, nem csak röhögcsélni jártunk éjszakánként az Uránia fekete termeibe (vagy ha már bezárt, a koli mosókonyhájába). Muszáj volt melózni. Hiszen ott volt az emberben a kirúgástól való félelem is. Mert az oké, hogy bekerültünk ide, de aztán kezdődik a tényleges munka és terhelés. Hétfőtől szombatig, a vizsgaidőszakban reggeltől estig, minden nap. De ki kell bírni. Szükséges a szakmához, hogy bírjuk ezt a terhelést. Igaz, amikor kikerül a pályára az ember, valamelyest több szabad ideje lesz. De könnyen adódhat olyan helyzet, hogy összecsúsznak dolgok. Most forgattam egy diplomafilmet, egy héten keresztül mindig éjjel, napnyugtától napkeltéig. És ez után is ugyanúgy be kell menni tízre próbálni, még ha reggel hétre értél is haza. Ezeket bírni kell fizikailag, szellemileg és idegrendszerileg is.

Van, aki erre is felkészít, hogy ezt bírnotok kell? Hogy hogy oldjátok ezt föl magatokban, vagy hogyan segítsetek magatokon?

Erre nem tanít senki. Szerintem nincs rá módszer, vagy egy könyv, amit fel lehet csapni.

bunda_2_k.jpgA bunda (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Te hogyan segítesz ilyenkor magadon?

Kitartás kell hozzá. Nekem az akaraterő mindig megvolt, legalább a színészetben, ha másban nem is. Hogyha nem vettek volna föl, vagy nem ezt csinálhatnám, akkor már hajléktalan lennék. Nem érdekelne semmi.

A színészet mellett nem érdekel más?

Tizenkét évig teniszeztem, de sajnos megszakadt ez a hobbim, amióta az egyetemre járok. Ezen kívül nagyon szeretek gitározni, most szereztem be az ötödik gitáromat. Egyetem alatt jött meg a kedvem ehhez, hogy minél többféle gitárt megismerjek. Sokan zenélnek egyébként az osztályban, és voltak közös zenélések is a vizsgáinkban. Meg foszlányötletek, hogy összehozhatnánk esetleg egy zenekart. De ebből sajnos nem lett semmi.

Mondtad, hogy félni kellett a kirúgástól. Volt rá valamilyen okod?

Volt. De nem is fenyegettek ilyesmivel azt osztályfőnökeim, inkább én éreztem ezt. A Színmű nem az a hely, ahová az ember azért jár, hogy jól érezze magát. Hanem dolgozni kell, együtt létezni, tolerálni egymást, mint egy társulatnál. Mindenkinek volt ilyen pillanata, csak mindenkinek máskor. Nekem például másodév első félévében volt a legdurvább mélypontom. Akkor nehéz volt az osztályban lenni, mert én Fannival együtt jártam még a gimnáziumban. Úgy vettek föl minket, hogy egy pár voltunk akkor már két éve. Aztán első év végén szakítottunk. Az osztályban csak tizenkét ember van rajtad kívül, így nincs esély elvegyülni, vagy elkerülni valakit. Látjuk egymást minden nap. Ez megnehezítette azt, hogy én egy jelenetbe teljes szívvel belevessem magam. Feszült voltam attól, hogy ott néz egy olyan ember, akivel egy szobában sem jó lenni, nemhogy még csináljak is egy jelenetet, amiben mély érzéseket kéne előbányászni magamból. Egyszerűen nem ment. Legalább jelenetválasztás terén el tudtuk kerülni egymást. Egy darabig. A tanárok ebbe szerencsére nem szóltak bele, hogy ki kivel akar dolgozni. Abban a félévben három hétig, azaz kilenc alkalommal nem mutattam egy jelenetet sem a legfontosabb tantárgyon, a színészmesterség órán. De egyszer sem figyelmeztettek, emlékszem. Ez akkor csak egyre mélyebbre húzott, táplálta az önsajnálatomat, de utólag már inkább annak tudom be, hogy látták, mi a helyzet. Inkább empátia lehetett a részükről. A slusszpoén az egészben, hogy egyetlen egyszer, éppen abban a félévben kaptam ötöst mesterségből. Abban az időben ráadásul mindenki maga alatt volt, Ingmar Bergman-félévünk volt, sötét jeleneteket játszottunk. Néhány tanárnak mégis ebből a vizsgából maradtam emlékezetes, pedig én akkor éreztem magam a legrosszabbul. Érdekes, hogy gyakran mennyire ellentmondásos ez a kettő. Hogy színészileg értékes pillanatokat hozol létre, közben meg érzelmileg egyszerűen nem vagy stabil.

nincs_2.jpgNincstelenek - a teljes osztály (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Az osztályfőnökeiteken más szituációban is érezted ezt a fajta empátiát?

Réka volt leginkább ilyen, tyúkanyóként viselkedett velünk. Külön figyelt ránk. Volt, hogy fölhívott, hogy mi újság, nem akarok-e beszélgetni. Akkor elmentünk egy kis kávézóba, és ki lehetett neki önteni a lelkünket.

Szakmailag erős kézzel vezettek titeket a tanáraitok?

Három nagyon erős nézetet kaptunk. Bagossy volt mindig a hűvös elemző. Eleinte kicsit ijesztően hatott, hogy van egy ember, aki csak néz és hallgat. Ő eredetileg egyébként költő, ő írta A sötétben látó tündért is. Nagyon fontosnak tartotta a történetmesélését, a történet átadását. Ha te, mint néző nem vagy 100%-ig tisztában azzal, hogy mi történik a színpadon, akkor én a csillagokat is lejátszhatom az égről, nem fog működni a jelenet. Rába Rolandtól azt tanultuk meg, hogy a szöveg mennyire fontos, mennyire lehet csak a szövegre, szövegmondásra támaszkodni. Vele csináltuk a Nibelung lakóparkot, egy nagyon nehéz szöveget, ami két éven keresztül végigkísérte a beszédvizsgáinkat. Mondani, mondani, mondani kell rengetegszer a szöveget – hallottuk tőle jópárszor. Bármi, ami szöveg, azt hangosan kell olvasni. Akár a tusfürdőn lévő használati útmutatót, összetevőket is lehet olvasni gyakorlásképpen. Néha szoktam. Réka mindig azt mondta, hogy ha van egy jelenet, nem lehet, hogy két színész csak áll, és beszélnek. Találjunk ki mindig valamit, mozgassuk meg a jelenetet, használjuk ki a tér nyújtotta lehetőségeket. Alapvetésként azt mondták elsőben az egyetemen, hogy olyan ez, mint egy vegyesbolt. Mindenki azt vesz el magának, amit szeretne. Hogyha te nyüstölsz egy tanárt, akkor nyilván előbb-utóbb felkelted az érdeklődését. De azt nem várhatod el, mint a gimnáziumban, hogy rád szóljon, ha nem csinálod meg a leckédet, vagy még ő idegeskedjen, mert nem figyelsz az órán.

Ilyen szempontból elégedett vagy magaddal?

Nem, egyáltalán nem. Valószínűleg azért, mert elsőre vettek föl, nem tudtam eléggé megbecsülni, hogy hol és kiktől tanulhattam. Utólag jobban kihasználnám, még többet készülnék az órákra. Meg például ilyen három hetet, amit mondtam, nem engednék meg magamnak.

Mi az a színházi vonal, ami a leginkább megfogott téged?

solaris.jpgAzt hiszem, még túl fiatal vagyok, hogy ezt meg tudjam ítélni. Szeretnék minél több mindenbe belekóstolni. Miskolcon is pont ez motivál engem. Van öt különböző színpada, az ötvenfőstől egészen hétszázig. Évi tizenhat bemutatójuk van, így ott is rengetegféle munkába bele lehet kóstolni. A kísérletező, alternatívabb előadásokon át az operettig mindenbe. Zenés előadásban például nem is játszottam még. Mondjuk az éneklés mindig is az Achilles inam volt. Amikor felvételiztem, a Boci boci tarkát kérték tőlem. Borzalmas volt, de felvettek. Az egyetemnek nagyon hálás vagyok, azt hiszem, zenei téren fejlődtem a legtöbbet, Márta Judit volt az énektanárnőm. (A fotó a Solaris című előadáson készült, ahol Feczesin Kristóf a Droidot alakítja.)

Nektek az Örkény Színház jó lehetőség volt, talán majdnem mindenki játszott ott.

A Katonában volt egyszer egy legendás Übü király. Akkor szintén egy színműs osztály játszotta az összes szerepet. Mácsai Pálnak az volt az ötlete, hogy csináljuk meg újra, a mi osztályunkkal. És persze amiatt is játszhattunk a színházban, mivel ott Bagossy, az egyik osztályfőnökünk a főrendező. Korrektek voltak, már a legelejétől mondták, hogy tizenkét színészt nem tudnak leszerződtetni egy ekkora színházhoz, maximum két-három embert.

Saját projektekben gondolkoztok? Akár osztályszinten, akár más társasággal?

Még első-másodikban viccelődtünk azzal, hogy az osztály társulatként megmarad. Erre most már nem igazán látok esélyt. Ugyanis nagyon hamar, már harmadévben elkezdünk szétszéledni. Negyedévben annyi munkánk volt, hogy már nem volt közös mesterségvizsgánk, amiben mindenki benne lett volna. Egyszerűen nem lehetett összeszervezni az embereket. Például tavaly tavasszal kezdtünk melózni Mundruczó Kornéllal, baromira imádtuk a Sweet Haiti-t. Két hónapon keresztül dolgoztunk vele, egy teljesen más nézőpontot hozott be az osztályba, egyfajta filmes színházat. Lent voltunk egy kis pincében a Színműn. A kicsi térnek köszönhetően nem kifele kellett játszani, mint a nagyobb színpadokon, hanem lehetett mikro dolgokkal kísérletezni, mint egy filmben. Egy oldalra pillantás is elég volt, hogy valamit kifejezzen. Az volt a legrosszabb, hogy végül nem láthatta senki ezt az előadást. Mikor leültünk egyeztetni, hogy mikor rakjuk össze az utolsó tíz percét a darabnak, rájöttünk, hogy nincs három olyan nap, amikor mindenki ráér. Nemhogy két hét, amennyire szükségünk lett volna.

Hiányzott nektek ez az együttlét? Nem ment az osztályközösség rovására, hogy szétszéledtetek?

Inkább jót tett neki, én azt érzem. Jólesett már kicsit külön lenni, nem voltunk annyira egymás szájában. Előtte hétfőtől szombatig minden pillanatban ott volt az a tizenkét ember. Velük melegítesz a mozgás órákon, aztán valami emberi gúla közben rád folyik az izzadságuk, aztán velük mész az énekórára, utána velük csinálod a jelenetet. Egy idő után rendkívül irritáló tud ez lenni. Csak a terembeosztáson rengeteget veszekedtünk, hogy kinek mikor van lehetősége a teremben próbálni. Általában az ilyen nüansznyi dolgokon robbant ki a bennünk lappangó feszültség. Mindenki nagyon szerette volna csinálni a maga dolgát. De nagyon nehéz helyzetben voltunk, mert kevés a terem, és már este tízkor bezárt az iskola, hogy spóroljon a villanyszámlán. Így, hogy ritkábban látjuk egymást, ők is, és ezek a közös megpróbáltatások is sokkal inkább hiányoznak nekem.

Kapcsolódó

Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Prohászka Fannival

 

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr268310712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.