A színházi nevelés létezéséről általában még a színházi szakemberek sem tudnak.
Sőt, gyakran, aki kamaszkorában részt vett egyen, azt se tudja, hogy egy színházi nevelési programon vett részt. Pedig biztos mindenki hallott már azokról a produkciókról, amelyekben az előadást itt-ott megszakítják, hogy a nézőknek alkalmuk legyen hozzászólni a történethez, illetve a felvetett problémákhoz, és ezáltal tudják fejleszteni szociális, analitikus, illetve egyéb készségeiket. Szembetűnő, hogy a kritikusok (egy-két embertől eltekintve) nem igazán írnak a színházi nevelésről. Ennek feltehetően négy oka van:
a) a nem pusztán esztétikai célokat kitűző műfaj bonyolult, interdiszciplináris megközelítést igényelne, amely távol esik a többségében bölcsész végzettségű kritikusok komfortzónájától,
b) az általános ismeretlenség miatt aligha lehetne ilyen témájú kritikákkal olvasókat nyerni (ezúton is köszönöm, ha a kedves Olvasó még velem tart),
c) ahogy a többi, fiatal korosztálynak vagy más speciális csoportnak szóló műfajnál, az (átlag) kritikus itt sem tartozik a célközönséghez, tehát a szokásos módon nem érezheti át és így nem is értékelheti a hatást,
d) és különben is szándékkal készült alkotást érdemes-e a többi színházi előadáshoz hasonlóan minősíteni, sőt pontozni?
Márton Gábor Csaba (fotó: Nyitott Kör)
A fenti problémák részletes kitárgyalására ezúttal nincs hely, így az első három állítás esetében meg kell elégednünk annyival, hogy minél több kritika születik, annál valószínűbb, hogy a gyakorlat megszüli a maga megoldásait. A d) pont esetében pedig azt mondhatjuk, hogy akár csak az alternatívok, musicalek és az egyéb formák esetében, itt is vannak jobb illetve rosszabb produkciók, amik közül a fizető nézőknek választania kell, az alkotók pedig visszajelzésre várnak, így a kritikának itt is helye és feladata van.
A sokaknak valószínűleg kevés, másoknak viszont túlságosan is egyszerűsített közhelyeket puffogtató felvezetés után nézzük meg a konkrét előadást. A Nyitott Kör Magam vagyok című produkciója 2013-tól fut (akkor még A virágnak megtiltani… címen) , de azóta gyökeresen átalakult, és jelenlegi, egyelőre végső formájában a tizedik előadásnál tartanak. Az alkotók alapvetően kilencediktől tizenegyedikig ajánlják a produkciót, amivel tökéletesen összepasszol a témaválasztás. Az ember a gimnázium végén kerül szembe az identitásválasztással kapcsolatos problémákkal, így az alkotók által kigondolt „önazonosság” mint kulcsfogalom helyes iránynak tűnik, még ha kicsit bizonytalan is a meghatározása.
Az előadásban az önazonosság kérdése a korosztályt szintén érintő párkapcsolati és a szexuális nehézségekből indul ki. Egy kilencedikes lány és egy tizedikes fiú öt hónap járás után azt tervezik, hogy a hétvégi házibuliban lefekszenek egymással. Az amúgy is nehézkes készülődést azonban tovább gátolja, hogy a hősnő legjobb barátjáról kiderül, hogy szintén szerelmes a fiúba, és megjelenik egy vadidegen kamasz is, aki a folytonos nyomulásával mindent megkavar. A négy figura mellett feltűnnek a műfajban kissé közhelyszámba menő, inkompetens tanárok is, akik ahelyett, hogy a diákoknak segíteni tudnának a szerelmi és szexuális kérdésekben, zavarba jönnek a témától. Kerüljenek szóba ezek a témák akár olyan, látszólag ártatlan módon is, mint egy Petőfi vers elemzése magyarórán.
Egy ráhangoló, székfoglalós játék után az első felvonás elsősorban a bonyodalmakkal teli történetet meséli el, a másodikban sokkal nagyobb szerep jut a diákoknak és az interakciónak. A fiatalok négyfelé válva kérdezgethetnek egy-egy diák-szerepben maradt színészt. Ezek után a négy csoport egymástól függetlenül adhat tanácsot a saját szereplőjének, hogy mit tegyen az események utáni napon, amit később azok el is játszanak.
Kroó Balázs, Bakonyvári Krisztina (fotó: Nyitott Kör)
A színészek (Bakonyvári Krisztina, Császár Réka, Kroó Balázs, Márton Gábor Csaba) és a hol színész, hol foglalkozásvezető szerepében megjelenő Meszlényi-Bodnár Zoltán rendező minimális eszközkészlettel játsszák körbe a teremben szétszórt székeken ülő diákokat, egyedül egy vetítőgépre, néhány hangfalra és pár, a terek elválasztását segítő reflektorra támaszkodhatnak a helyszínek atmoszférájának a megteremtésében. A történet és a foglalkozás is követhető és feszes, megmarad a fővonalnál, a kezdetben soknak ígérkező három óra még kevésnek is tűnik végül.
A téma maga azonban némileg problémásabb. Az önazonosság, amit Meszlényi-Bodnár csak meglehetősen ködösen definiál, van annyira tág, hogy a diákok sok mindent szóba hozhassanak és belevetíthessenek a foglalkozásba, ugyanakkor annyira megfoghatatlan is, hogy felnőtt fejjel már-már értelmetlen legyen róla beszélni. A foglalkozás alapján az önazonosság ellentéte annak, ha mások irányítanak minket. De mikor önazonos egy fiatal? Amikor a szülők által belévert sémákat követi vagy nem követi? Ha nem hallgat a médiára? Ha csak akkor fekszik le egy fiúval, ha szívből szerelmes?
Fotó: Nyitott Kör
Ez a már-már gumifogalom azért működhet mégis az előadás iránytűjeként, mert az alkotók példaértékű módon nyitottak a javaslatokra, illetve a kérdésekre, és még akkor sem jönnek zavarba, amikor az osztály egy fő kivételével egyhangúlag és őszintén állítja, hogy még soha nem volt szerelmes. Meszlényi-Bodnár együtt gondolkozik a diákokkal, segít feltenni a nehezen megfogalmazható és a provokatív kérdéseket, amelyekre a szerepben lévő színészek kreatívan és felkészülten válaszolnak. Ennek a nagyfokú rögtönzési hajlamnak és a diákokkal szembeni kíváncsiságnak megvan az eredménye: elképesztően jó volt hallgatni, ahogy a fiatalok még a szünetben is az előadásban felvetett alapproblémákról vitáztak.
Összességében valódi párbeszéd alakult ki köztük a párkapcsolatról és az őszinteségről úgy, ahogy arra máshol nincs igazán lehetőség. És persze álságos lenne azt írni, hogy csak a diákok esetében nincs.
(2016. január 27.)
Az előadás adatlapja itt található.