7óra7

Hol a világ közepe?

Hol a világ közepe?

A SZEM Fesztivál 2. napjáról

2016. 02. 05. | TörökÁkos

Amelyben különös dolog történt: a szerző szeme tegnap kikerekedett, és azóta is úgy maradt.

A forradalom bukásánál, egy pocsék gyrosszal és masszívan szürke esőben hagytuk el a miskolci fesztivál első napját, szikrázó napsütéssel és halállal kezdődött a második. Nem könnyű kikerekíteni egy olyan ember szemét színházzal, aki minimum 10-15 előadást néz meg havonta - de most ez is megtörtént. Sőt, nem csak kikerekedett, de azóta is úgy maradt.

Már az Alszanak a halak? című előadás jól indította a napot. Szilágyi Bálint negyedéves bábszínházrendező szakos hallgató rendezése és Prohászka Fanni végzős színészhallgató játéka egy tízéves kislányról szól, aki hatéves kisöccse sírjánál mesél nekünk. A Színház- és Filmművészeti Egyetem fiataljai jó érzékkel találják el a hangot és a ritmust, amelynél ez a színpadra kitett gyermeki gyászmunka sem nem patetikus és lehangoló, sem nem bagatell. Prohászka Fanni a vele készített interjúban elmondta, hogy milyen nehézségei voltak ezzel az alakítással. Ezeket szemmel láthatóan megoldotta. Az előadás intenzitása változik, ám hogy több mint egy órán keresztül egymaga képes fenntartani, illetve órarendszerű elejtése után ismét megszerezni a figyelmet, az mindenképpen egy ötös az indexbe. Ahogy Szilágyi Bálint játékba hozott eszközei, a földdel félig teli akvárium, a szélforgó, a kártyák és a szuperhős pizzafutár, valamint a nézőtéri lelkek megfacsarásának és feloldásának ritmikája szintén jelest érdemel.

alszanak_a_halak.jpg         Alszanak a halak? (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Mivel már korábban, az Ódryn láttam az előadást, így nagy meglepetésre nem számítottam. Pedig már a Játékszín bejáratánál az fogadott: egy harmadikos osztály, szépen kettesével. Amikor megkérdeztem a kísérőtanártól, hogy milyen előkészítő vagy utófoglalkozás kapcsolódik az előadáshoz, már csak a témája miatt is, azt mondták, hogy majd utána fognak róla beszélgetni, és hogy noha ők nem egyházi iskola, a hittanoktatás bármelyik diák számára elérhető. Ezt elsőre nem is értettem, aztán eszembe jutott az a Kispál és a borz idézet, hogy „Az orvosok sem értik a halált.”. Hiába olvastam a színlapon, hogy tízéves kortól ajánlott, de mivel az Ódryn késő este egyetlen gyerek sem volt az előadáson, és a hangvétele éppen csak annyira gyerekhang, amennyire ezt egy tízéves nézőponttól el lehet várni, de a legkevésbé sem kölykösködő, valahogy nem esett le, hogy ez egy gyerekelőadás (is). Egy kicsit amúgy alá szokás lőni a szintet, amivel a gyermekeinket kapcsolatba hozzuk. „Elképzelem, ahogy az én Andrisom a testvérhalálról nézi ezt az előadást. Nem is tudna mit kezdeni vele!” Dehogynem!

A meglepetés az volt, ahogy ezek a gyerekek nézték, és ahogy reagáltak. Többször volt az az érzésem, hogy jobban csinálják, mint én: ahol belesajogtam a feldobott poénba, ők tudtak nevetni, ahol komolyság volt, ott ők is komolyak, koncentráltak voltak. Tény, hogy mindezt kb. 45 percig hozták. Ami sajnos nem volt meglepetés, hogy egy iskolai osztály ritkán tud színházban viselkedni. A gyerekek még általában hagyján (bár tudnék mesélni barbár kamaszinváziókról), legtöbbször a tanárok pisszegik túl a színészek hangerejét olyan előadásoknál, amik a fiatal nézők reakcióival kifejezetten számolnak, sőt, éppen hogy ezeknek a reakcióknak a lenullázásával nem nagyon tudnak mit kezdeni. Most az egyik legelső feloldó nevetés után kapott az osztály (és vele mi magunk is) egy hangos osztályfőnöki rovót. Így tényleg nehéz feldolgozni a halált.

szem2.jpgPlay House (fotó: Éder Vera)

Az első bonbon stílusosan Párizsból érkezett, egy látványszínház Play House címmel. Ha csak a szót magát meghallom, már szűkölök. Biztos sokszor voltam nem jó helyen, de patetikus, giccses és/vagy művészieskedő látványosságon kívül nem sok látványszínházi előadást láttam. (Például a Tünet Együttes Az éjszaka csodái című produkciója minden látnivalójával együtt volt kitűnő – mondjuk, az nem is látványszínháznak nevezi magát.) A bejáratnál egy papírt kaptam a kezembe, amit szokás szerint nem olvastam el. Hamar kiderült, hogy ez hiba volt, mert ezen volt az angol nyelvű előadás fordítása. A feliratozást a Kamaraszínház színpadán nyilván nem lehetett megoldani (a fordításokról és a feliratokról majd később ne felejtsek el mesélni!), noha akár előtte olvassuk a szöveget, akár utána, különös szaltó mortálét igényel az agytól összehozni a látottakkal.

Mindezekkel együtt a két fiatal francia munkája szikár, koncentrált látványvilágával egyértelműen pozitív csalódás volt. Mint az esti szakmai beszélgetésen kiderült, nekik semmi közük a színészethez, díszlettervezőknek tanulnak Párizsban, egy iparművészeti egyetemen. Míg pályatársaik általában egy makettet készítenek diplomamunkaként, ők addig-addig ötleteltek, míg végül beköltöztek saját díszletükbe. (Zárójelben, de nem utolsósorban, budapesti és kaposvári látványtervező szakos egyetemi hallgatók munkáiból egy jól strukturált és izgalmas kiállítás is látható a Miskolci Nemzeti Színház nézőtéri társalgójában, makettekkel, díszlet- és jelmeztervekkel.) A kicsinyke, absztrakt szobabelső első ránézésre is alkalmatlan arra, hogy két ember otthonává legyen. A fények, a zörejek, a szintén szikár szöveg szülőkről, gyerekről, féltékenységről, napi rutinról és a térből már-már ténylegesen kilógó, magas férfi látványa valamit nagyon pontosan eltalálnak az otthonteremtés lényegéről. A lehetetlenről, ami mégis megtörténik. „Mi van a kosárban? Egy csecsemő? Honnan szereztél egy csecsemőt?

edv_3908.jpgSzakmai beszélgetés a Play House és a GóG alkotóival (fotó: Éder Vera)

És most jön a neheze. Megpróbáltam én a munkámat végezni a GóG című előadás alatt is, de tényleg. Ahogy kell, jegyzetfüzettel, tollal, reflexív tudattal. A színlapot is elolvastam: mozgásszínház a Prágai Előadóművészeti Egyetem Színművészeti Karának két fiatal végzősétől, Giovanni Papini szatirikus regényéből kiindulva egy emberről, aki világ körüli útra indul az első világháború után, és beszól mindenkinek. „GóG vagyok” – mondja egy semmitmondó külsejű, tornaruhás fiú és egy hasonló kaliberű lány tört magyarsággal, amikor belépünk, és kezet ráznak mindenkivel. Akivel befelé nem tudnak lekezelni, azt a székéhez menve üdvözlik. Ennél azért jóval cifrábbakat is megéltem már, de azért kifelé kedvesen vigyorgok. De csak úgy fentről.

Már amikor elindítanak valami ritmusosan és dallamosan daráló zenét, és elkezdenek rá táncolni, érzem, hogy itt baj lesz. Addig még eljutok, hogy a lány jól mozog, de nem táncos, és hogy a fiú kifejezetten rossz mozgású, aztán az egyik pillanatról a másikra a dolog egyszer s mindenkorra elvarázsol. Azóta is mosolygok, és tudom, hogy ez még napokig így lesz. Egy pillanat alatt ledobtam magamról a színházi szakírót.

Az olasz szerző magukra gyúrt, a világot, a nézőket és önmagukat egyaránt bántó mondatait olyan természetes mosollyal mondják a szemünk közé, ami folyamatos katarzisban tart. Vagy nem tudom, miben, de nagyon jó. Lehet, hogy ez is előítélet, de így kimosolyogni az élet küzdelmesebb és árnyékosabb feléből csak a csehek tudnak. Két jelentéktelen, kételkedő ember, akik összekacsintanak más jelentéktelen emberekkel (merthogy a világgal való birkózásban mindannyian azok vagyunk), és onnan kezdve már nem is olyan nagy baj jelentéktelennek lenni. Ráadásul a kétely is kezd oszlani. „Úton vagyunk.” Találkoztunk.

szem1.jpg         GÓG (fotó: Éder Vera)

Nem emlékszem, pontosan mikor, talán tegnap, kibicként belehallgattam egy magánbeszélgetésbe, ami a művészet értelméről szólt. Felkészít a halálra? Vagy éppen az életre? Nem tudom, de ezt az előadást, ha orvos lennék, felírnám mindenkinek, akár élni készül, akár meghalni.

Az előadás előtt a miskolci Hősök terén bóklásztam. Egy emlékmű sötét tömbje, a télire leeresztett, üresen álló mesterséges tavak és patakok, a lezárt szökőkút között egy szigetszerű, teljesen üres, faburkolatú szigetre értem. Az átlói középen metszették egymást. Arra gondoltam, eljátszom, hogy ez a világ közepe, és beleállok. Előtte láttam a franciák előadását az otthonteremtésről, és utána a csehekét az úton létről. A GóG után még egyszer odamentem, és az egyik fa oldalán egy kis táblácska állt: Ostrava, Cseh Köztársaság, 380 kilométer. Persze, több fán is álltak hasonló feliratok, de én éppen ehhez mentem oda először. Ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy hiszek-e a jelekben, azt nagyon jelszerűnek érezném. Az is igaz, hogy ők prágaiak. De akkor is.

(Miskolc, 2016. február 5.)

Kapcsolódó

Szabadságharcaink - a miskolci SZEM első napja

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138362832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.