7óra7

Hogyan készül a disznósajt?

Hogyan készül a disznósajt?

A SZEM Fesztivál 3. napjáról

2016. 02. 06. | TörökÁkos

"Ha nálunk mutatnák be a darabot, vajon ki lenne Ionesco és kik lennének a fafejű kritikusok?" - tette fel a költői kérdést Béres Attila a marosvásárhelyiek előadása kapcsán.

A SZEM harmadik negyede után egyre inkább gyanús, hogy akár még tematikus koncepciója is van az egyes napoknak. Ami nem evidens, mert alapból inkább a praktikum tűnt a rendezőelvnek: két kaposvári az első nap, két külföldi és egy budapesti mono a másodikon, és most két marosvásárhelyi előadás. Mondjuk, az első napi tüntetést valószínű, nem írhatjuk Szabó Máté művészeti vezető számlájára, de utána a szabadság és annak ellentéte megáll, ahogy a második nap élet-halál kérdései is egy társaság. A két marosvásárhelyi produkciót pedig a színház témája köti össze. Persze, az is lehet, hogy nem volt előzetes elképzelés, vagy nem ez volt az, csak az emberi elme szinte bármit képes bármi mással összeolvasni. Ennél mélyebben nem is mennék bele a dologba. Senki ne akarja tudni, hogyan készül egy fesztivál vagy egy színházi előadás. Mint a disznósajt, ha ízlik, együk, ha nem, akkor köpjük ki.

4x1002.jpg4x100 (fotó: Gálos Mihály Samu)

Nem tudom, ki hogyan van vele, hiába jártam meg többször is csendesebbnél intimebb színházi dzsemborikat is, ha a fesztivál szót meghallom, akkor a tudatom alsó-belső szegletéből óhatatlanul is a Sziget Fesztivál kéredzkedik elő, és annak is az éjjeli verziója. Azoknak, akiknek hasonló kattja van: a SZEM nem olyan. Sem hömpölygő húgyszag, sem vonuló zombik, se nagyszínpad. Talán az egész fesztivált a maga nyolc előadásával nem látják annyian, mint mondjuk a Zorba, a görögöt egyetlen alkalommal. Főként, mert nagyjából ugyanazok a nézők mennek előadásról előadásra: néhány, esetenként jó néhány érdeklődő és a szakmabeliek, valamint – ameddig a városban vannak - a meghívott egyetemisták nézik egymás előadásait. És ezeknek a töredéke vesz részt a szakmai beszélgetéseken. És ez voltaképpen rendben is van. Ahogy egy improvizációs workshoppal megkínálja az érdeklődőket, úgy egymás megismerésének és a visszajelzéseknek a lehetőségét is felkínálja a fesztivál, amivel vannak, akik publikusan, és gondolom, vannak, akik a színházi büfében és a környező vendéglátóhelyeken élnek. Mások talán sehogyan sem.

Persze, hogy lehetne több program és több érdeklődő. Mint ahogy búvópatakként egy nagy volumenű fesztivál víziója is benne van a Miskolci Nemzeti Színház levegőjében. Több program: több pénz, több pénz: pályázatok, kapcsolatok, szakmaiság, érvek és ellenérvek, fejhús, bőrke, fül, nyelv, lép, máj, vese, főtt nyesedék félpuhára főzve, ledarálva, sok fokhagyma, só, bors, pirospaprika.

Visszatérve ahhoz, ami van, olyasmi fesztiválhelyzeten kívül nem nagyon esik meg valakivel, hogy éppen egy kollégájával vitatja meg az előző napi előadást (GóG), hogy neki mennyire igen, és a kollégának pedig nem igen, amikor a háta mögé ülnek le a GóG alkotói-előadói. Jó tett helyébe jót ne: a két fiatal cseh így tőlem nem látta a 4X100 című előadás nagyjából kétharmadát. Jászay Tamás felvetette az esti szakmai beszélgetésen (és mennyire igaza volt), hogy Egressy Zoltán darabja amolyan egylövetű dráma, amit megnézünk, akár még élvezünk is, de legközelebb, egy másik kiszerelésben már önszántunkból nem igen mozdulunk rá. A történet a nemzeti, női négyszerszázas futóváltó öltözőjében játszódik, egy sorsdöntő futás előtt és után - eltökéltségekkel, kétségekkel, féltékenységgel, titkokkal és leleplezésekkel.

4x100.jpg4x100 (fotó: Gálos Mihály Samu)

A szakmai beszélgetésen az ötödéves marosvásárhelyi hallgatók elmondták, hogy nem könnyű megfelelő darabot találni számukra, mivel sok lány jár az osztályba. A 4X100 ráadásul lehetőséget ad hétköznapi karakterek építésére, és ezekkel a lehetőséggel inkább jól, mint rosszul éltek a fiatalok. Szintén a szakmain hangzott el Béres Attila, a fesztivál házigazdájának a szájából, hogy néhol a kevesebb több lett volna. Ő maga is ebbe az iskolába járt, és ahogy huszonévvel ezelőtt maga is megkapta Magyarországon ezt a kritikát, most ugyanezt a túltolást érezte a színészi játékokban több helyen is. És igaza volt. Ezért jó és ugyanezért nem jó szakmai beszélgetésre járni a recenzensnek. Elveszik a kenyerét és ezzel adnak számára kenyeret. No, de ezzel már a következő előadásnál vagyunk.

Előtte viszont még tartozom azzal, hogy mindebben hol van a színház témája azon túl, hogy egy színházi előadás. A szakmai beszélgetésen (igen, ott!) azt is elmondták a színészek, hogy ehhez a történethez a sport világa és a színház világa, a sportöltöző és a színházi öltöző közötti párhuzamok miatt is nyúltak. Ráadásul Sebestyén Aba, a rendező meggyőződésük szerint úgy osztotta ki a szerepeket, hogy azokban mindannyian saját árnyoldalukkal találkozzanak. Színházi nevelés - ha a kifejezés nem is ezt jelenti.

Az a bizonyos következő előadás Ionesco: Alma improvizációk című darabjából készült, szintén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéveseivel, de a román tagozatról. (És ezt nem a szakmai beszélgetésből tudom.) Hát, nem könnyű. Nem könnyű a román nyelvű előadás a feliratozás miatt, ami a Kamarateremben olyan magasan van, és olyan sok szöveg hangzik el, hogy teljesen elpilled a fejünk a bólogatásban. Nem könnyű a drámaszöveg miatt sem, merthogy a befogadás a különféle fenomenológiai és pszeudotudományos okfejtésektől a benne rejlő irónián keresztül a humorhoz legalábbis nem egy egyenes vonalú egyenletes mozgás. Tele olyan okfejtésekkel, mint például, hogy ami színházias, az éppen azáltal színházias, hogy színháziatlan. De lehet, hogy fordítva. A slusszpoén, hogy ezeket a mondatokat valóban leírták jónevű filozófus kritikusok, kritikus filozófusok. Emellett az abszurd és a valóságos határán mozgó játékmód sem túl befogadóbarát. A kevéssé ismert darab egyébként azzal játszik el, hogyan mászik rá a dogmatikus kritika a művészetre - azon belül is a színházra, azon belül a drámaíróra, azon belül Ionescóra. Ami kritikusként szintén nem könnyű falat.

mvasarh.jpgAlma improvizációk (fotó: Gálos Mihály Samu)

A szakmai beszélgetésen Gabi Cadariu rendező elmondta, hogy ők nem abszurdként közelítették a drámát, hanem valós történésként, és azt is, hogy a darabválasztásnál az elsődleges szempont mindig az, hogy a hallgatókat kiszolgálják. Ebben az esetben ezzel a hagyományos realizmustól és az elemeltségtől egyaránt eltérő játékmóddal és szokatlan dramaturgiával. Az is elhangzott, hogy alapvetően ők maguk is úgy gondolják, hogy a kritika a maga előírásos hangvételével nem használ a színháznak. Ha belegondolok, hogy több helyről is az derül ki (például a Zsigmond Andreával készült interjúnkban is szó esik róla), hogy a határon túli kritika sokkal megengedőbb, mint a magyarországi hangnem, mit gondolnának akkor, ha tőlünk kapnák a merrehánymétert?!

Béres Attila a szakmai beszélgetésen (hol máshol?) azt is felvetette, hogy ha nálunk bemutatnák ezt a darabot, vajon ki lenne Ionesco, és kik lennének a fafejű (ő ezt sokkal szebben mondta, csak már nem emlékszem, hogyan) kritikusok. Vajon nem az történne, hogy mindenki a másik oldalra mutogatna, amikor az utóbbit, és saját környékére, amikor az előbbit kellene nevesítenie? Amiből megint nem ároktemetés, hanem árokrekonstrukció sülne ki. És ebben nem csak azért nincsen szerintem igaza, mert éppen azáltal lehetne igaza, hogy ha nem lenne igaza, márpedig mivel igazat mond, ezért nem lehet igaza. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy Magyarországon sem szakmai, sem esztétikai értelemben nincsen két oldal, de talán még politikai értelemben sincs. Vannak, akik bármit megtehetnek, és azok úgy tűnik, hogy bármit meg is tesznek, és vannak, akiknek most nem osztanak lapot. Ezek után, ki az a Ionesco? És hány éves a kapitány?

img_0947.jpg     Alma improvizációk

És ha már nálunk tartunk, azt is elmondta Béres Attila, hogy furcsa neki azzal köszönteni a marosvásárhelyieket, hogy Isten hozta nálunk. Merthogy számára ott is nálunk van. Miután a maga kritikus megjegyzését a túltolásról megfogalmazta, jelezte a fiatalok felé, hogy ezt a beszélgetést szívesen folytatná velük a színészbüfében. Valószínű, hogy ez is történt. A mi kritikus szemünk tehát eddig látott el, és azt hiszem, ez jól is van így.

(Miskolc, 2016. február 6.)

Kapcsolódó

Szabadságharcaink - a miskolci SZEM első napja
Hol a világ közepe? - a miskolci SZEM második napja

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr648365272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.