7óra7

Kókai Tünde: „A színház nekem még mindig valami luxust jelent”

Kókai Tünde: „A színház nekem még mindig valami luxust jelent”

2016. 02. 09. | SoósAndrás

„Amikor sor került a gimnáziumi felvételire, tudatosult bennem, hogy vannak drámatagozatos iskolák, ahol ezt lehet folytatni: a játékot.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Legutóbb Kókai Tündével beszélgettünk a játék és a munka viszonyáról, az őrült- és naivakarakterek kihívásairól, valamint arról, milyen élmény az Örkény Színházban játszani.

2016 van, végzős színészhallgató vagy, az Örkényben játszol – mennyire lenne elégedett ezzel a beszámolóval az a Kókai Tünde, akit éppen felvettek a Színház – és Filmművészeti Egyetemre?

Az biztos, hogy nem számítottam rá, hogy ennyi lehetőség adatik majd nekem ennyi idősen, de arra sem, hogy ennyi tartozásom lesz majd magam felé más területeken. Azt gondoltam, hogy az egyetemi feladatok mellett önszorgalomból megtanulok például játszani még néhány hangszeren, nyelvekkel ismerkedem, vagy, hogy csak szimplán nem hagyom az utolsó pillanatra a nyelvvizsgát, de hiú ábrándnak bizonyult mindez. Nyilván hatalmas öröm volt már harmadévesen az Örkényben játszani, de világossá vált számomra, hogy csak úgy lehet színházat csinálni, ha csak ezzel foglalkozom. Persze, ennek ellenére sok mindent szeretnék még kipróbálni: például a hegymászást, extrém sportokat; nem lehet mindig „kifele működni”, az ilyesmikkel nagyon jól lehet ellenpontozni, feltöltődni, élményekkel gazdagodni, amiket aztán vissza lehet forgatni a színházba.

kokai_por_kis_eder_vera.JPGFotó: Éder Vera / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Lehet tudni rólad, hogy viszonylag régóta céltudatosan a színház felé haladsz: csak drámatagozatos gimnáziumokba jelentkeztél, az érettségikor is kizárólag a Színműt jelölted meg – viszont azt is nyilatkoztad, csak a múlt évben döntötted el, hogy színésznő leszel. Hogy is van ez?

Nem tudom, azt hiszem, nem kifejezetten maga a "színésznői lét" vonzott, vagy legalábbis nem az, amennyire én el tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Szerettem játszani, jeleneteken gondolkozni, rendezni, szerepelni – ezért valamilyen szinten a színház mindig is jelen volt az életemben. Most, hogy hamarosan lesz egy diplomám, úgy érzem, ez még mindig nem jelenti azt, hogy egy életen keresztül csak ezt kéne csinálni, annak ellenére, hogy nem tudom másképp elképzelni az életemet. Mint mondtam, sok minden érdekel még, de azt hiszem, végül mindegyik terv oda kanyarodik majd vissza, hogy a színházban hasznosítani tudjam. Az ellentmondásos gondolataimat is csak annak tudom be, hogy még csak most, az egyetem után lesz valódi lehetőségem arra, hogy letisztuljon bennem, hogyan is kell ehhez az egész színházcsináláshoz felnőttként hozzáfogni.

De mikor kezdődött ez az érdeklődés a színház iránt?

Sokáig nem igazán voltam színházban: az óvodás bábszínházba-járásokról vannak halvány emlékeim. Sülysápon születtem, ez egy kicsi város Pest megyében, és azt szerettem csinálni, mint minden más gyerek: játszani, szerepjátékok során mások bőrébe bújni, általános iskolában már a kamerával szórakozni; csináltunk például egy soha be nem fejezett horrorfilmet a barátaimmal. Amikor sor került a gimnáziumi felvételire, tudatosult bennem, hogy vannak drámatagozatos iskolák, ahol ezt lehet folytatni: a játékot. Így kerültem a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba. Elmentem egy nyílt napra, ahol addig sosem tapasztalt légkörbe csöppentem: a díszteremben volt egy óra, ahol teljesen szabadon, nyíltan beszélgettek a tanárok és a diákok irodalomról, művészetről. Ez a hangulat nagy újdonság volt számomra, és nem volt kérdés, hogy ide akarok jönni.

kok_-bunda_-.JPGA bunda - Szabó Sebestyén László, Kókai Tünde, Dékány Barnabás (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A Vörösmartyban hogy zajlott ez a drámatagozatos oktatás? Milyen óráitok voltak?

Nagyon hangsúlyos volt a csapatépítés: közös ráhangolódás az órára, amit Keresztúri József tanár úr vezetett, vagy a drámatáborok, ahol egy adott anyagra csináltunk jeleneteket a legkülönbözőbb helyszíneken. Volt egy kis alkotói körünk az osztályon belül, ami barátokból állt. A velük eltöltött idő mély nyomot hagyott bennem, többek között a színházhoz való hozzáállás terén is. Szabadon alkothattunk, és tényleg arra figyeltek, hogy kik vagyunk mi: az egyetemen ez egyre szűkült, itt már előtérbe került a munka, a munka, a munka. És ez egyre tovább szűkül egy színházban, de a kíváncsiságot, játékosságot nem szabad elfelejteni, ahogy a bátorságot, nyitottságot sem, ami korábban magától értetődő volt, és semmilyen kényszer vagy elvárás nem kísérte.

A gimiben is hasonló óráink voltak egyébként, mint az egyetemen, csak kicsiben: ott a vizsgát nem vizsgának hívták, hanem „mustrának”. Ugyanúgy volt zenés színház, mozgásszínház, kreatív órának hívták azt, ami most a színészmesterség. De nagyon fontosak voltak számomra Pásztor Balázs irodalomórái is. Minden tanár hasonló szellemiséget képviselt, mindenki együtt gondolkodhatott, kifejthette a véleményét, nem csak leadták az anyagot és kész.

kok_1_suveg_aron.JPGMacbeth - Patkós Márton, Kókai Tünde (fotó: Süveg Áron)

Egy ilyen háttérrel hogyan mentél neki a hírhedt felvételinek?

Az első fordulón azt se tudtam, mit csinálok, annyira izgultam: azzal az instrukcióval próbáltak feloldani, hogy teremtsem le a bizottságot, ahogy csak jólesik. Lekéstem a továbbjutók kihirdetését, mert elmentem a Rókus Kórház mögé sírni, annyira reménytelennek éreztem a helyzetet. Mikor visszamentem, a többiek szóltak, hogy sikerült, továbbjutottam. Pelsőczy Réka, aki már éppen készülődött haza, még gyorsan elmagyarázta nekem a monológ fogalmát, mert sikerült valahogy egymondatos „monológokat" választanom… A második forduló már felszabadultabb volt, a harmadik fordulón, ahol egy hétig lényegében együtt éltünk, és jeleneteket csináltunk, összefogtunk mi, vörösmartysok: nem fogunk nyomulni, nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszünk. Ezt a gondolkodást egy ideig tartottam az egyetemen is, bár ezzel eléggé megszívtam.

Miért?

Egyszerűen azért, mert minden héten mutatni kellett valamit, teljesen mindegy volt, jó vagy rossz, volt-e éppen valami világmegváltó gondolatod, letaglózó mondanivalód. Én sokáig nem fogtam fel, hogy csak az számít: dolgozz, próbáld ki magad a legkülönbözőbb helyzetekben. Az osztályfőnökeim nem is nézték ezt jó szemmel. Két évig tartott, míg sikerült nagyjából megértenem az egészséges arányt: törekedni kell a minőségre, viszont erre sosem lesz elég idő, ha nem tanul meg az ember rendesen próbálni. Amit viszont valójában még csak most tanulok az Örkényben, ahol tíztől kettőig tart a próbaidő, nem úgy, mint a Színműn; gyakran hajnalba nyúlóan garázdálkodhattunk mindenféle eldugott helyen, amikor kedvünk volt, vagy éppen ihletett állapotban éreztük magunkat - aminek azért megvolt a maga varázsa.

kok_3_gordon_eszter.JPGJános király (fotó: Gordon Eszter)

Elsőre vettek fel – érzed ennek innen visszanézve előnyét vagy esetleg hátrányát?

A fentebb említettek például, vagy hogy folyton megkaptuk, hogy nem becsüljük meg eléggé, hogy itt lehetünk. Eleinte furcsa volt az osztályfőnökök elégedetlensége, hisz nem értettem, mihez képest. Akik többszöri nekifutásra jutottak be, nem késtek, hoztak jelenetet, céltudatosabbak voltak, tapasztaltabbak és idősebbek is. Böröndi Bence, Somhegyi Gyuri az Új Színház stúdiósai is voltak, ismerhették már a színházi létet, illetve hogy ez sokkal inkább munka, mint iskola.

Az osztályfőnökeid is „elsősök”: ti vagytok az első osztályuk. Ez megnyilvánult valamiben?

Én nem igazán éreztem ebből sok mindent, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy én hogyan tudok majd megfelelni nekik, nem hogy ők nekem. Ha a többi osztályhoz kéne viszonyítani magunkat, talán azt tudnám kiemelni, hogy nagyon megengedőek voltak: no persze, a színpadon. Szabadon kísérletezhettünk és borzalmas dolgokat is csináltunk. Volt például egy jelenet, rengeteget készültünk rá, mindenféle leplekkel, kupacban heverő meztelen testekkel: Bagossy végignézte, azt mondta, nagyon örül, ő is csinált ilyen „Isten, Ember, Művészet” – típusú dolgokat, de inkább törekedjünk az érthetőségre, és gondoljuk a mezei nézőre is.

kok_tartuffe_gordon_eszter.JPGTartuffe - Patkós Márton, Kókai Tünde, Kerekes Éva (fotó: Gordon Eszter)

És bár a többiek is biztos elmondják, azért fontos megemlíteni, hogy mindhármuktól különböző dolgokat lehetett ellesni. Rába Roland nagyon sok mindent megtanított a beszédről és a színészetről, nem próbálta rejtegetni előttünk, hogy ő is emberből van, nem bújt valami elérhetetlen tanári attitűd mögé. Bagossy László jelentette számomra a "rendezői agyat", akit sosem éreztem elfogultnak, vagy, hogy bármilyen pedagógiai szándékból megmásította volna a véleményét. Pelsőczy Réka pedig az abszolút „tyúkanyó”, akitől azért mégis lehet tartani, a legváratlanabb pillanatokban kel ki magából, ha azt érzi, visszaélünk a jóindulatával.

Aztán harmadévben jött az Örkény, ahol a gyakorlatodat töltöd azóta is. Sokk-élmény volt?

Teljes mértékben, és azóta is tart. Talán majd ha megszokom, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhatok együtt, felszabadultabb leszek. Kiskoromban, amikor hallottam a filmek végén, hogy Csuja Imre szinkronizált, szaladgáltam körbe a szobában, ismételgetve hogy „Csujaimrecsujaimre”, mert annyira tetszett a neve. Most egy színpadon játszhatok vele.

Többek között a hatalmas tér is kihívás a négy kis fekete falhoz képest, mert engem sokszor még ott is alig lehetett hallani. Lassan szokom hozzá mindehhez, de már itt lesz az ideje, most lesz ott a hetedik bemutatóm.

Melyik volt közülük a legproblémásabb?

kok_hamlet_all_gordon_eszter.JPGRögtön az első, a Hamlet. Ophéliát játszottam.

Forgách András egy esszéjében így ír rólad: „varázslatosan viszolyogtató, mindeközben irtózatosan érzéki”. Hogyan találtátok ki ezt a naturális őrületábrázolást?

Nyilván Bagossy találmánya volt, ha ő mást mond, én is mást csinálok. Próbáltam rá készülni, de nagyon zavaros élethelyzetben voltam akkor, amire rátett egy lapáttal a sokk, hogy az Örkényben vagyok. Nem tanulmányoztam őrültes videókat, vagy ilyesmit, bár volt pár témába vágó élményem. Most már biztos másképp készülnék fel rá. Később Hargitai Ivánnal csináltuk a Macbethet, amiben Lady Macbeth alvajárása valami hasonló tudatállapot.

(A képen Kókai Tünde Polgár Csabával látható a Hamlet egyik jelenetében. A fotót Gordon Eszter készítette.)

Egyszer azt mondtad, úgy látod, a naiva-karakter felé sodródsz

Ez nem egy meglepő dolog, kőszínházban, ha fiatal lány vagy, naivát fogsz játszani. Ez nem baj, ami problémát jelent számomra, hogy nehezen tudom megfogni ezeket a klasszikus nőalakokat. Ha a színpadra állok, máris „azt jelentem”. De milyen ez a fiatal lány? Ezen kell még gondolkodnom, hogy hogyan tudom elkülöníteni a szerepeimet.

Lehet tudni, hol folytatod?

Egyelőre még nyárig látok előre, szerződésekről még nem tudok semmit.

Miről szeretnéd, hogy beszámoljon az öt évvel későbbi Kókai Tünde?

Öt évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy nekem huszonhárom évesen már lesz gyerekem, családom: jó lenne, ha ez öt éven belül már megvalósulna. Azon is sokat gondolkozom, hogy a színház, akármennyire szép dolog, még mindig valami luxust jelent számomra, elsősorban egy szűk értelmiségi réteget szolgál. Szociális szempontból vannak hasznosabb dolgok: például amit Schilling Árpád csinál, szerintem nagyon fontos és elgondolkodtató. Talán a jövőben több mindenért kell majd felelősséget vállalnom, mint gondolom.

Vezetek naplót, visszaolvasva úgy látja az ember, hogy nagyon mozgalmas éve volt, de felmerül a kérdés, hogy a papíron való felsoroláson kívül el tud-e számolni azzal, mennyire volt jelen a tetteiben. Több, tartalmasabb élményt szeretnék, hogy elmondhassam magamról, minden, amit csináltam fontos volt, belehaltam, fejlődtem, és hogy általa egyre inkább kirajzolódott előttem az a bizonyos út.

Kapcsolódó

Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr888372514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.