7óra7

Varga Lili: „Megtanultam, hogy kell főnixnek lenni”

Varga Lili: „Megtanultam, hogy kell főnixnek lenni”

2016. 03. 01. | 7óra7

„Mohácsi csettintett egyet, és értettem, mit akar: olyan gátakat tört át bennem a bizalma, hogy félszavakból megértettük egymást.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Legutóbb Varga Lilivel beszélgettünk az elménk által épített falakról, a Mohácsi Jánossal való munkáról, meg arról, hogy milyen színházi világ áll hozzá a legközelebb.

Milyen környezetből jössz? Családi örökség a színház iránti érdeklődés, vagy „út közben”, valahogy rád ragadt?

Úgy gondolom, főleg nagyapám, Varga Gyula irányából jön, aki a Miskolci Nemzeti Színházban volt színész. Anyukám, Horváth Olívia is járt a Nemzeti stúdiójába, de ő végül más utat választott. Imádtam látni nagyapámat a színpadon, mégis, gyerekként azt mondtam, én biztos, hogy nem leszek színész – ennek ellenére azért eljártam versmondó versenyekre… Kitaláltam mindent, hogy szakács vagy cukrász leszek – utóbbit a mai napig imádom hobbiszinten űzni. Végül akkor dőlt el, amikor úgy határoztam, a drámatagozatos Vörösmarty Gimnáziumba szeretnék menni. Úgy éreztem, valakinek tovább kell vinnie azt, amit nagyapám elkezdett. 2011-ben vettek fel, így sajnos ő már pont nem érhette meg azt, hogy a nyomdokaiba léptem…

Fontos hatás volt emellett még Hoványné Martikán Erika színjátszó csoportja, ahova általános iskolás koromban kezdtem járni, és egy ideig a gimnáziumban is folytattam. Nekik is nagyon sok mindent köszönhetek.

port_all_eder_vera_vag.JPGFotó: Éder Vera

Jó, hogy említetted a Vörösmarty Gimnáziumot – az osztályotok elég nagy része drámatagozatos gimnáziumból jön. Hogy látod, nagy előny egy ilyen háttérrel nekivágni a felvételinek?

A Vörösmarty olyan volt, mint az egyetem, csak kicsiben: ott is volt mesterségóra, kreatív ének, mozgás, satöbbi. Ennek ellenére mindig hangsúlyozták, hogy ez nem színészképzés: és tényleg más, van, aki később dramaturgnak ment, van, aki orvosnak. Én csatlakoztam az ott működő mozgásszínházi társuláshoz, a Motushoz, akikkel este tízig próbáltunk. Ezek azért felkészítettek egy kicsit a későbbiekre. Közös gondolkodásmódot, formavilágot lehetett eltanulni a Vörösmartyban.

Kókai Tünde azt mesélte, hogy neki az egyetemen később gondot okozott a Vörösmarty szemlélete, ami inkább a lassú, de megfontolt munkára oktatott…

a_bunda_szfe_kis.JPGElsőben én sem értettem, hogy gondolja Pelsőczy Réka azt, hogy „itt még van időtök kísérletezni”. Hiszen egyáltalán nem volt, jelenetet kellett mutatni határidőre, és hatalmas volt a megfelelési kényszer, ami persze hülyeség. Az ember falakat épít: elképzeli, hogy baj van, hogy ezer irányba kell bizonyítani, amit nyilván mind magának talál ki, ettől én eléggé leblokkoltam. Valójában rosszul értelmeztem azt, hogy „itt van még időnk kísérletezni”: azt jelentette, hogy itt tényleg még szabadon kipróbálhattunk mindent, erre ugyanis, ha kikerülünk innen, már nincsen vagy másképp van lehetőség. A színházban viszont meglepődve tapasztaltam, hogy akár több óra is jut egy-egy jelenetre – az egyetem rohamtempójában negyed, fél, vagy egy órák álltak a rendelkezésünkre, ami elég kevésnek bizonyult.

(A fotón A bunda című vizsgaelőadás egyik jelenete látható.)

Másodjára vettek fel – milyen volt az első felvételi?

Az elején eldöntöttem: én maximum kétszer felvételizek. Aztán vagy valamilyen úton beszivárgok a szakmába, vagy elköltözöm Olaszországba, és szülök három gyereket…

Az első felvételimre nagyon tudatosan készültem. Tűpontosan megírtam az életrajzomat, a repertoáromat pedig úgy állítottam össze, hogy mindenképpen lenyűgözzem vele a bizottságot. Nem azt csináltam, ami természetesen jött belőlem, hanem azt, amiről úgy hittem, hogy elvárják tőlem. Ráadásul az utolsó napon, utolsóként kerültem sorra, amint bementem a terembe, és a bizottságra néztem, éreztem, hogy egy áthatolhatatlan fal húzódik közöttünk: dörömbölhetek, ahogy tudok, hiába.

cyber_all_beberle_berci_ki_vag.JPGA köztes évben összeállt egy kísérletező kis társulat, a DAT, főleg vörösmartysok, Kolibri stúdiósok, a Trafóban próbáltunk, magunknak tréningeztünk, edzettünk esténként. Abban az évben csináltuk a Cyber Cyranót a Kolibri Színházban Vidovszky Györggyel és Tasnádi Istvánnal, tehát szerencsére sikerült mozgásban maradni. Most, ötödév végeztével visszavettem az akkori szerepem: visszanézve az öt évvel ezelőtti felvételeket, vicces látni, hogy mennyit változtam. Az egyetemen egy nagyon lényeges dolgot tanultam, hogy hogyan építsem le, majd fel magam: megtanultam, hogy kell főnixnek lenni. Régen egészen másként álltam hozzá a színjátszáshoz, már majdnem megkérdőjeleztem, hogyan vettek fel… És most ezt újra játszani, ami már nem én vagyok, de mégis valahol részem – nagyon izgalmas kihívás.

(A fotó a Cyber Cyrano egyik jelenetét ábrázolja. A felvételt, amin Varga Lili mellett Nemes Anna és Dér Zsolt szerepelnek, Geberle Berci készítette.)

Min változtattál a második felvételire?

A felvételi előtt egy nappal volt egy szakításom – minden mindegy volt akkor. Reggel kisírt szemekkel, fél kiló alapozóval az arcomon indultam el, akkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem önéletrajzot írni. Ott helyben dobtam össze valamit: „Kopasz vagyok, de boldog”, ilyesmiket. Bagossy aztán azzal fogadott minket, hogy „péntek 13. van, remélem, nem babonásak!” Na, ez hiányzott még, gondoltam… Amikor bementem a bizottság elé, partnerként kezeltem őket, olyan szövegeket választottam - például a Mirandolinát -, amik abszolút belőlem jöttek. Továbbjutottam…

A harmadik fordulóban viszont kicsit nehezebb volt, jeleneteket kellett csinálnunk, de nekem mindegyiket kiszórták, hogy csináljak jobbat. Ott álltam jelenet nélkül Patkós Marcival, akivel szintén ez történt, végül párba állítottak minket, hogy csináljunk valamit közösen: felvettek minket, azóta egy izgalmas szakmai páros lettünk Marcival, nagyon sok vizsgát csináltunk együtt.  

macbeth_suveg_aron.JPG Macbeth - Varga Lili, Patkós Márton (fotó: Süveg Áron)

Hogy érezted magad az osztályban?

Erről nem igazán tudok mit mondani, mert én az a típus voltam, akit a külsős munkák szabadítottak fel. Mondtam, hogy falakat építettem, úgy éreztem, hogy nem tudok szabad lenni, amíg csak az osztálytársaim és a tanáraim véleményétől függök. Az első „falbontásomat” Novák Eszternek köszönhetem az énekkel kapcsolatban. Bagossynak volt egy mondata, amit gyakran emlegetett: „szűrjék át a szűrőjükön”, amit utólag értettem meg, hogy valami olyasmit jelent, hogy a tanárok eltérő elvárásainak úgysem lehet megfelelni, a saját értékrendünket kell kialakítani, mindenkitől annyit kell elfogadni, ami neked hasznos, amiből aztán össze tudod rakni saját magad.

A külsős munkák meg azért voltak felszabadítóak, mert nagyon jó érzés ismeretlenektől feltétlen bizalmat kapni. Az első ilyen munka harmadévben volt, amikor Tengely Gáborék elhívtak az Iglicbe, a Katonába, ahol ráadásul Pelsőczy Rékával, a saját osztályfőnökömmel játszhattam egy színpadon: megtisztelő volt, hisz a családom mellett ő segített nekem a legtöbbet az évek alatt. Ez a munka adott egy plusz löketet, amitől aztán már az osztályban, az egyetemen is tudtam görcsölés nélkül dolgozni.

És az E föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY –ben mennyire tudtad elengedni magad? Mohácsiról azt lehet hallani, a szövegkönyv van, hogy csak a főpróbára készül el…

Mohácsi csettintett egyet, és értettem, mit akar: olyan gátakat tört át bennem a vele való munka, hogy bízik bennem, hogy félszavakból megértettük egymást, ami már csak azért is hatalmas élmény volt, mert mindig irigykedtem azokra, akik ilyen összhangban tudnak dolgozni. Annak ellenére imádtam vele a munkát, hogy én nem szeretek súgóval dolgozni, csak úgy tudok próbálni, ha tudom a szöveget, vele viszont olyan voltam, mint egy gyurma, azt csinált velem és az idegrendszeremmel, amit akart. A házi főpróbán tudtam meg, hogy a karakteremmel mi lesz: álltam a színpadon, összeolvastuk a szöveget, Mohácsi meg instruált: „itt még boldog vagy”, „eldöntöd, hogy vele mész”, „most sírsz”, és akkor sírtam. Aztán kinéztem rá: „akkor én most meghalok?”, Mohácsi mondta, hogy igen. „Oké, akkor értem!”, mondtam… Hát, ilyen volt vele a próba.

e_fold_karip_timea.JPG            E föld befogad - Patkós Márton, Varga Lili (fotó: Karip Tímea)

Az első olvasópróbán még csak egy jelenet volt meg, és az első rendelkezőpróbán derült ki, hogy az lesz a te szöveged, amire lecsapsz. Én meg lecsaptam. Sokszor csak később derült ki, hogy valaminek folytatása van, jelentősége lesz: Patkós Marcival, akivel itt is párost alkotunk, közben jöttünk rá: ez azért már szerep! Nagyon megszerettem Mohácsival dolgozni, bármit megadnék, hogy újra dolgozhassak vele is.

Az E föld befogadban fontos dramaturgiai szerepet kap a kopaszságod. Hogy érint téged, ha ezt felhasználják a színpadon?

Örülök, ha jól van használva, nekem ezzel nincs bajom, hála istennek, ebben a szakmában ezt még fel is lehet használni. Most már azért nem feltétlenül szeretném erre kifuttatni a jeleneteimet, már az egyetemen is sokszor volt ez téma, például volt olyan jelenetem, amiben öt különböző parókában voltam. Én amúgy azért nem hordok parókát, mert mindegyikben más személyiség lennék, ez az életben, pláne tinédzserkorban, nagyon nem jön jól, de a színpadon igen: volt olyan ismerősöm, aki nem ismert fel, vagy nem hitte el, hogy mindhárom darabban én játszom. Ezt nagyon élvezem!

velencei_rostasy_szabo_mihaly.JPGA velencei kalmár - Lábodi Ádám, Varga Lili (fotó: Rostásy Szabó Mihály)

Elég sok rendezővel dolgoztál már együtt…

Szerintem iszonyatosan szerencsés osztály voltunk: már harmadévben elengedtek minket színházakba játszani, dolgozhattunk Ascher Tamással, Fischer Ivánnal, Mundruczó Kornéllal, Máté Gáborral, Mácsai Palival, Mohácsi Jánossal, és természetesen az osztályfőnökeinkkel, Bagossy Lászlóval, Pelsőczy Rékával és Rába Rolanddal. Mi Hargitai Ivánnal csinálhattuk páran a Macbethet, a srácok meg ifj. Vidnyánszky Attilával is dolgozhattak. Az egyéb vizsgarendezésekről, filmes vagy szinkronos munkákról nem is beszélve. Én dolgozhattam Székesfehérváron Cserhalmi Györggyel a Tizenkét dühös emberben, és Bagó Bertalannal is a Terrorizmusban és A velencei kalmárban. Ennyi különböző világgal találkozni megtisztelő és hatalmas élmény volt.

Ennyi különböző világgal szembesülve tudod már, hogy milyen színházi világ áll hozzád közel, esetleg melyik áll tőled távol?

Ami nagy vágyam, hogy végre játszhassak egy vígjátékban: tudom, hogy kemény karakter vagyok, drámai szerepeket fogok kapni, de azért jó lenne kipróbálni. Ami igazán vicces ebben, hogy nagyapám világ életében táncos-komikus színész volt, ő meg mindig drámai szerepet szeretett volna játszani… Kőszegen játszottuk A falu rosszát, Znamenák István rendezésében, amiben én Boriska voltam, egy igazi naiva karakter: az biztos, hogy nem vagyok naiva alkat. Aki naiva szerepet oszt rám, az valami egészen mást fog kapni…

terrorizmus_rostasy.JPGTerrorizmus (fotó: Rostásy Szabó Mihály)

Amúgy nyilván az, hogy tulajdonképpen az Örkényben nőttünk fel, hatással van rám: az „örkényes” formavilág nagyon közel áll hozzám, de szerintem az a jó, ha lehetőleg minél több, különböző dolgot próbál ki az ember. Nagyon szeretnék mobilisan dolgozni: játszani egy kőszínházban, de közben filmezni, szinkronizálni. A klasszikusabb vonal is közel áll hozzám, de például ami most Székesfehérváron zajlik, az nagyon izgalmas: egy kísérletező vidéki színház, változatos repertoárral, vendégjátékokat is hívnak, nagyon élvezem.

Ha már Székesfehérvár: játszol a Tizenkét dühös ember című előadásban is, ahol egy német akcentusú esküdtet alakítasz. Hogy készültél fel erre a szerepre?

Itt jön a képbe Ságodi Gabriella, a beszédtanárom. Amikor Cserhalmi György szólt, hogy össze kéne hozni egy német akcentust, rögtön felhívtam, hogy segítsen ebben. Elvittem hozzá a szöveget, amire ő kapásból ráblattolt, hisz tökéletesen beszél németül. Aztán elmondta az egésznek a rendszerét: zöngétlenítettünk, tehát pl. b helyett p, eszerint átírtam a szöveget, majdnem dallam szerint tanultam meg, egy hét után már jól ment. Nagyon jó volt „technikailag” is készülni egy szerepre.

12_duhos_molnar_artur.JPGTizenkét dühös ember - Varga Lili, Varga Gabriella, Kerkay Rita (fotó: Molnár Artúr)

Miről írod a szakdolgozatod?

Magyar színésznők pályakezdéseiről. Azért érdekel ez a téma, mert nyilván ez engem is érint. Mivel erről nem tanultunk, nem is lehet nagyon forrást találni hozzá. Interjúkat csináltam: Molnár Piroskával, Pogány Judittal, Ecsedi Erzsivel, Varga Marival, Radnay Csillával, Kiss Diánával. Azzal szembesültem, amit eddig is sejtettem: csak úgy lehet a pályán maradni, ha ez egy mánia, egy szerelem, e nélkül beledöglesz.

Lehet már tudni, mi lesz veled a következő évadban?

Egyelőre annyit tudok, hogy biztosan dolgozni fogok. Most éppen Szikora Jánossal Musil Rajongókjában, izgatottan várom ezt a közös munkát. Nagyon megszerettem a társulatot és az ottani munkát, új barátokra leltem, sok izgalmas feladatot kapok és bizalmat is. Nem tudom, hogy jövőre mi lesz, de örülök, hogy most ott lehetek. Fejlődni akarok, „holtig tanulni”, ezt csak így lehet szerintem csinálni.

Soós András - Dicsuk Dániel

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval

Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr228428748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.