Sokszor nem az előadás által felvetett kérdések jelentik a fő agytornát, hanem az, hogy egyáltalán eljussunk a kérdésekig.
Jobb pillanataiban tartalmas és mozgalmas, olykor azonban túlrendezett a Miskolci Nemzeti Színház kisszínpados, szemmel láthatóan kísérletező Ványa bácsija. A megfiatalított szereposztás, az olykor oroszra váltó szöveg, a Szőcs Artur által csatasorba állított, szerteágazó rendezői eszköztár és a változatos karakterábrázolás okozta kavalkád ugyanakkor együttesen sem tűnik túlzónak vagy zavarónak. A problémát inkább az jelenti, hogy a rendezés több eleme (és emiatt az előadás néhány felvetése) céltalanul, kibontatlanul, csapongva lóg a levegőben. Ezzel együtt azonban mindenképpen helye van egy ilyen előadásnak a miskolci repertoárban.
Czakó Julianna, Simon Zoltán (fotó: Éder Vera)
Hetvenes-nyolcvanas évekre berendezett, szocialista hangulatú, nyaralószerű házban járunk. A díszletelemek mellett a szintén Boros Lőrinc által tervezett jelmezek közül Ványa és Asztrov ruhái is ezt a kicsit kopottas, kicsit fásult atmoszférát sugallják. Mindezek alátámasztják a „kiábrándult értelmiségi” analógiát – egyszerűbb inni, mint csinálni bármit is. A párhuzam azonban itt abba is marad: az alul hiányzó szobafalak a színházat hangsúlyozzák, a színészek pedig néha, véletlenszerűen az eredeti orosz szövegre váltanak, a mondanivalót mintegy az egész világra kiterjesztve, tőlünk pedig eltávolítva.
Ugyanakkor számos elem érthető és működőképes. Fiatalokról van szó, bőven belefér Jelena és Asztrov kapcsolatának prózaibb ábrázolása – amit látunk, az nem egy romantikus szerelmi viszony régóta várt beteljesülése, csak egy gyors dugás. Szintén hatásos (és olykor még humoros is) az előadás alatt folyamatosan bekapcsolt, természetfilmet játszó tévé és videó. Ugyanezen a tévén követik saját sorsukat a negyedik felvonás helyett a készüléket körbeülő színészek. Érdekes és elgondolkodtató kép, hogy az elutazó Szerebrjakov és Jelena nagykabátban, mindenki más szokott jelmezében figyeli, ahogy Ványa bácsiból hajléktalan, Asztrovból alkoholista válik.
Fotó: Éder Vera
Ugyanez a széttartó sokszínűség és az ebből fakadó nézőtéri értetlenkedés igaz a karakterábrázolásra is. Simon Zoltán Szerebrjakovja, valamint a Rusznák Adrienn által megformált Vojnyickaja fiatal színészként öregre, Szerebrjakov esetében kövérre maszkírozva jelennek meg, ugyanakkor kellően parodisztikusan viselkednek ahhoz, hogy ezt egy pillanatig se vegyük komolyan. De miért?
Czakó Julianna Jelenája, a Molnár Áron által játszott Ványa bácsi, valamint a Rusznák András által megformált Asztrov jelentősen fiatalabbak az „eredeti” életkoruknál: Jelena kényeskedő és önmagát túljátszó, ugyanakkor csinos ruhát vagy kihívó bikinit viselő, attraktív és impulzív fiatal lányként, Ványa „bácsi” tehetetlen és önmagával sem törődő fiatalként, Asztrov doktor pedig fásult, a maga világába menekülő külsősként jelenik meg.
Rusznák András (fotó: Éder Vera)
Szabó Irén Szonjája és Máhr Ági kiemelkedő dajkája, Marina a korábbiakkal szemben a klasszikus csehovi világot jelenítik meg konvencionális és sodródó viselkedésükkel. A szerepet az elhunyt Bősze Györgytől átvett, bepólyált fejjel színpadra lépő rendező, Szőcs Artur Tyeleginje nem találja a helyét az előadásban – ezt azonban épp úgy okozhatja a koncepció, mint a kényszerű szerepátvétel.
A formavilágtól elvonatkoztatva is érdekes kérdés az előadás alapgondolatának létjogosultsága. Szőcs Artur szerint ugyanis a múlt ötvenévesei a jelen harmincévesei, azaz azokkal a problémákkal, amelyekkel Csehov alakjai küzdöttek, jelenleg a fiatalok néznek szembe – ez akár igaz is lehet. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy míg a Csehov által megrajzolt emberek tétlenül nézik, ahogy elszáll az életük, fiatalon a legtöbben ennél tettre készebbek. Ez még akkor is igaz, ha manapság tüntetések, rendszerváltások és egyéb társadalomjobbító kollektív lépések helyett inkább Nyugatra költöznek. Önmagában az a tény azonban, hogy az elmúlt években rengeteg fiatal hagyta el az országot, azt mutatja, hogy ebben az életkorban még aktívabban teszünk saját életkörülményeink javításáért.
Molnár Áron, Czakó Julianna (fotó: Éder Vera)
Emiatt hangzik furcsán az előadás csúcspontján Ványa „bácsi” nagyjelenete, és a szavak, melyek szerint Szerebrjakov tönkretette az ő egész életét – hiszen fiatal még, újrakezdhetné, elmehetne, csinálhatna valamit, akármit. Hogy nem csinál, az az ő személyes döntése – Ványa összes megjelenése, legyen szó kopott pulóverről vagy begombolatlan pizsamáról, azt sejteti, hogy ő maga sem tesz semmit magáért. Ha egy ötven feletti férfit látnánk ilyen állapotban, miközben véglegesen ráeszmél arra, hogy kudarc az élete, talán szánakoznánk, így azonban csak legyintünk.
„El lehet gondolkodni” – hangzik el a negyedik felvonást helyettesítő videóbejátszások egyikében, és tényleg: alighanem ez az este legfőbb tapasztalata. Kár, hogy sokszor nem az előadás által felvetett kérdések jelentik a fő agytornát, hanem az, hogy egyáltalán eljussunk a kérdésekig. Mindent egybevetve Szőcs Artur adaptációja nem vesz el az alapanyagból, igaz, a módosításai nem is adnak hozzá sokat.
(2016. február 18.)
Az előadás adatlapja itt található.
