"Fiatal vagyok, mikor vállaljak sok feladatot, ha nem most?"

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Dóra Bélával a Sorstalanságról, az Örkényről, a csapatszellemről és a Színmű elleni céltalan lázadásáról beszélgettünk.

Mit szoktak mondani az emberek, amikor megtudják, hogy színész vagy?

Hogy menő! (nevet) Mindig azt kérik, hogy mondjak verset. Meg kérdezgetik, hogy akkor miért nem vagyok újságcímlapon? Miért nem hallanak rólam? Aki nem színházi ember, az ezt az egészet csak nehezen tudja elképzelni. Ez egy komplex képzés, amit nem egyszerű elmesélni. De közben a barátaim nagyon érdeklődőek és kíváncsiak, hogy mi is ez.

Járnak előadásokra?

Igen, abszolút. És a családtagjaim is, ők a legnagyobb rajongóim. Édesapám a NIBELUNGbeszédet talán hatszor is látta. Ő egyben a legnagyobb szakértő is. Egyébként soha nem volt köze a színházhoz, de mindig megnéz, véleményt mond, kérdezget, és mindenben támogat.

Meglehetősen korán kezdted, játszottál például a Bárka Színházban, különböző tévéfilmekben, hogy a Sorstalanság egyik főszerepét ne is említsem. Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

Bekerültem Földessy Margit stúdiójába, ahol felszabadult és önfeledt lehettem. Ez tetszett. Szerettem ott lenni, és szerettem játszani. Együtt beszéltünk a világról, és együtt gondolkodtunk. Rengeteg választ kaptam magamról, amiket persze most nem tudnék pontosan megfogalmazni. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy ezzel kellene foglalkoznom. De addigra már leforgott a Sorstalanság.

Amibe hogy kerültél?

Igazából az egész „nagy” színészi karrierem talán akkor kezdődött, amikor Maurizio Zaccaro szereplőket keresett A Pál utcai fiúkhoz. Emlékszem, amikor anyukám értem jött a napközibe, és mondta, hogy fotózás van az iskolában. Nem akartam menni, otthon lettem volna már, de ő elvitt, lefotóztak, és kaptam egy szerepet. Én voltam „Ács 6”. (nevet) Sutyi bácsi (Koltai Lajos) erre a forgatásra jött el, és nézett ki engem, meg a főszereplőt, Nagy Marcellt. Közben pedig bekerültem a Bárka Színházba is, Vidovszky György kezei alá.

NIEBELUNGbeszéd (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Milyen élményeid vannak a Sorstalanságról?

Tizenkét éves voltam, nem igazán tudtam felfogni, hogy mi zajlik körülöttem. Odakerültem egy csomó korombeli sráccal, és nagyon élveztünk mindent. Egyáltalán nem éreztem, hogy a dolognak súlya van, nem izgultam olyasmin, hogy meg kell szólalni majd a kamera előtt. Sőt, a „tessék” szó hallatán a gyomrom egyből összeugrott. De ez jó volt. Érdekes volt a nagy stáb, ahogy a díszletet építik, és az operatőr, ahogy dolgozik. Figyeltem a színészeket, hogy mit csinálnak. És évekkel később jöttem rá, hogy együtt forgattam többek között Gyabronka Józseffel, Zsótér Sándorral vagy Daniel Craiggel (nevet). Meghatározó része volt az életemnek. A forgatás végét meg borzalmas volt megélni, mintha egy család oszlott volna fel.

Mi jött át a filmből ennyi idősen?

Az első héten legalább hatszor meg kellett nézni: családdal, családi barátokkal… A bemutatón nem nagyon tudtam a filmre koncentrálni, hisz olyan izgatott voltam. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb! (nevet) Egyébként Sutyi bácsi a forgatás alatt rengeteget beszélt velünk, és megpróbálta átadni mindazt, amit nem tudhattunk. Erre nagy hangsúlyt fektettek.

Ezektől az élményektől egyenes út vezetett a színműs felvételire?

Nem volt annyira egyenes ez az út. Földessy Margit biztatott, hogy meg kell próbálni a felvételit, és igazából nem is volt más alternatíva… Mégis harcoltam magammal és mindenkivel, és volt idő, amikor kijelentettem, hogy nem fogok felvételizni. De nem tudtam, miért nem... Végül meggyőztek, de nem sokon múlt, hogy mi most itt beszélgethetünk. Nem tudom, hogy telt volna el akkor ez az elmúlt öt év.

Sose gondoltál bele, hogy mi lett volna, ha nem vesznek fel?

Valami munkám biztos lenne. De egyáltalán nem volt biztos, hogy színész leszek.

És hogy ment maga a felvételi?

Volt bennem valami egészséges lazaság, mert nem vettem komolyan magamat. Az első- és a másodrostán sem éreztem azt, hogy ennek most mindenáron sikerülnie kell. A harmadrostán tudatosult bennem, hogy bizony, ennek most már tétje van. És onnantól kezdve akartam. De ez veszélyes, így nem lehet csinálni.

Azóta ez a lazaság eltűnt?

Nem tűnt el, csak átalakult. Most már van tétje a dolgoknak, nem csak magamért vagyok felelős. Egy osztályhoz és egy színházhoz is tartozom. Az első év kemény volt ilyen szempontból, rengeteg választ kaptam arra, hogy ki vagyok én, mi az én szerepem. Mit jelentek a színpadon? Hogy tudok dolgokat megfogalmazni magamból? Rengeteg lemondással is járt. De talán minden szakma ilyen…

Kemény lehetett ez az átalakulás…

Sok baj volt velem az első évben. Ez még mindig amiatt volt, hogy harcoltam… És igazából nem tudom, mi ellen! Öntörvényű voltam, akinek, ha a barátaival van kedve találkozni az órák helyett, akkor a barátaival találkozik. Nem tudtam, mit akarok. Aztán csak úgy magába szippantott, és most itt vagyok a diploma előtt. És nem tudnám elképzelni az életemet színház nélkül.

           E föld befogad - Gálffi László, Dóra Béla (fotó: Toldy Miklós)

Milyennek látod az osztályotokat?

Jó közösség vagyunk, és ez fontos. Kosárlabdáztam tizenvalahány évig, csapatjátékosnak gondolom magam. Szerintem egy jó csapatban lehet kiemelkedőt alkotni. Mindig bátrak voltunk egymás előtt. Voltak rossz pillanataink, de úgy gondolom, szeretjük egymást.

Melyik előadásra, jelenetre emlékszel úgy, hogy kifejezetten nehéz volt?

Az első évem nagyon jól sikerült, akkor főleg improvizáltunk, de másodévben elkezdtünk kötött szövegekkel foglalkozni. Nem ment. Bergman-jeleneteket csináltunk, és borzasztóan tehetségtelennek éreztem magam. Ezt azóta az egész osztály emlegeti, hogy hú, a Bergman- félév… Szerintem nem értettük a jelenetek lényegét.

És mi az, ami kifejezetten pozitívan maradt meg?

A legemlékezetesebb meló a sulihoz tartozik, a Rába Roland rendezte NIBELUNGbeszéd. Nagyon alapos és mély próbafolyamat volt. Sokat kísérleteztünk. Térey szövegét két évig gyúrtuk, formáltuk, és itt értettem meg, hogy mi az, hogy egy szereppel foglalkozni, vagy mit jelent az, hogy egyoldalas monológot kell elmondani.

Most fejeztétek be a Brazilok című film forgatását, amelyben főszerepet kaptál. Hogyan egyezteted össze a színházas és filmes karriered?

Minden a színházhoz kötődik. Én ott élek. A film meg egy plusz dolog, ami, ha megadatik, az nagy szerencse. Egészen más a kettő: egy próbafolyamatot nem lehet összehasonlítani egy forgatással. A filmnél nagyon élvezem azt, hogy egy nap alatt veszünk fel három percet és pepecselhetünk. A Brazilokban volt egy verekedés jelenet, amit éjjel vettünk fel. Több kaszkadőrrel kellett verekednem. Hosszú ideig próbáltuk azt, hogy kinek pontosan hová kell esnie, nekem kit hogyan kell megütnöm, aztán én hová essek és aztán, hogy a vér az éppen hogy folyjon az orromból. És eközben dolgozzunk össze az operatőrrel. Hihetetlenül élveztem. Érdekel a filmezés, de nálunk senki sem számíthat arra, hogy folyton filmezni fog. Ezért mondom, hogy ez egy plusz.

Harmadévben az egész osztály az Örkénybe ment dolgozni. Milyen emlékeid vannak erről?

Mélyvíz volt. Egészen más kiállni az Örkény színpadára, mint a negyvenhármas teremben. De valószínűleg az ottaniaknak is fura volt, hogy beözönlött tizenhárom egyetemista a Hamlet próbájára, akik mindenen vihogtak. Nagyon sokat köszönhettünk a színháznak. Igazi feladatokat kaptunk, és számítottak ránk. Azt érezhettük, hogy együtt csinálunk valami jót. Az első próbákon csak nagyra nyílt szemekkel figyeltem őket, és olyan zavarban voltam, hogy sokszor meg se hallottam, mit mondanak, csak mosolyogtam. Ott töltöttem a gyakorlati éveimet, és most néhányunknak a Mácsai Pali szerződést ajánlott.

Akik nem kaptak ajánlatot, nem féltékenykedtek?

Nem tudom, hogy hogy alakult, hogy pont mi… Mindenki szeretné, hogy jó helyen legyen, és el legyen látva feladatokkal. Azt hiszem, a mi osztályunknál ez elég jó úton halad. Tudnak rólunk, foglalkoztatva vagyunk.

Milyen élményeid vannak Kecskemétről? Az ottani Szerelem volt az egyetlen darab, amit nem Budapesten mutattak be.

Kecskemét egy újabb állomás volt, hiszen először hagytam ott az osztályomat, és először mentem el egyedül máshová játszani. Már az olvasópróbán éreztem, hogy nem lesz itt baj. Szerető közegbe kerültem, és emlékezetes volt az ottani emberekkel dolgozni. Új élmények és új találkozások, amik hatottak és hatnak is rám.

Mik a terveid egyetem után?

Mindig az a jó, amit éppen csinálok. Most azt tudom, szeretek az Örkényhez tartozni. Szeretnék minél több dolgot megismerni, minél több emberrel dolgozni. Fontos, hogy ne szakadjak el az osztályfőnökeimtől a pályán, szeretnék velük dolgozni. Tőlük tanultam a legtöbbet, és mindhárman mást adtak nekem. Ragaszkodom hozzájuk. (nevet) Ifjabb Vidnyánszky Attilával is dolgozunk együtt egy csapatban, és jó volna, hogyha folyton tudnánk ezzel a társasággal valamit alkotni. Értjük egymást, és számunkra fontos dolgokról beszélhetünk a színpadon. Fiatal vagyok, mikor vállaljak sok feladatot, ha nem most?

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval
Beszélgetés Varga Lilivel