7óra7

Jéger Zsombor: „Én nem vagyok színész!”

Jéger Zsombor: „Én nem vagyok színész!”

2016. 03. 15. | Szabó Zsuzsa

„Nem tudtam vallani saját magamról, mert tele volt mocsokkal a lelkem.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Jéger Zsombor ötéves kora óta együtt létezik a színházzal. Szinkronizál, a Belvárosi Színházban, Mundruczó Kornél társulatában és az Örkény Színházban dolgozik, ahol a héten lesz bemutatója, a Mesél a bécsi erdőben játssza Erichet. Eddigi munkáin kívül külső és belső harcokkal teli életéről, elfogadásról és a mások iránti tiszteletről beszélgettünk.

Rengeteg szereped volt már gyerekkorodban is. Hogyan kezdődött mindez?

Ötéves voltam, amikor először játszottam. A dzsungel könyvében voltam Maugli, a debreceni Csokonai Színházban. Apukám hangszerész, zenész, és nagyon sok művész, színész barátja volt, akik előadások után gyakran nálunk kötöttek ki. Kéznél voltam, egyszer egyikőjük kérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni egy meghallgatásra. Azt mesélték, hogy minden gyerek sírt, annyira izgultak, csak én nem. Onnantól kezdve, amikor gyerekszereplőre volt szükség, engem hívtak. Mindent elvállaltam, sok mindent kipróbálhattam. Ha egyszer egy gyerek betéved a díszletek közé, nagyon nehéz onnan elrángatni, annyira elvarázsolja. Engem Debrecenben a színházban szerettek, része voltam az egésznek, ismertem minden zegzugát. Ott lubickoltam, én voltam a kis srác, akinek pacsit adtak. Nagyon szerettem a felnőttekkel beszélgetni, élveztem a világukat. Egész nap ott voltam, ott ültem a füstben a színészekkel, és ittam minden szavukat...

jeger_portre_all_koko.jpg     Jéger Zsombor (fotó: Talabér Tamás)

Kiskorodban is rendes szerepeid voltak, szöveget kellett tanulni, próbára járni?

Igen, egy idő után nem is lehetett összeegyeztetni a tanulással. Ugyanúgy reggel tíztől kettőig és este hattól tízig mentek a próbák. Hazamentem és fáradtan estem össze, ami után másnap Anyám nem engedett iskolába. Egy ideig magántanuló voltam. Emlékszem, a húgommal bujkáltunk a kertben a tanár elől, ezért minden óra úgy kezdődött, hogy meg kellett keresnie minket.

Aztán drámatagozatos gimnáziumba kerültél.

Egy drámatagozatos gimnáziumba rengeteg olyan ember jár, akiből soha nem lesz színész, és nem is akar ezzel foglalkozni. Ez inkább egy készségfejlesztő tagozat, ahol olyan dolgokat tanulhatsz, amik igazán jól jönnek az élethez. Megtanulod, hogyan kommunikálj a másikkal, verseket tanulsz, nyitod a szívedet. Például tanultunk táncolni. Ez nagyon fontos, mert az egész életedet befolyásolja a mozgás. Előtérben volt a művészet. Elkezdtünk szavak nélkül kommunikálni, amit egy átlagember talán nem is ért, vagy nem nyitott rá a szíve. Matekházi helyett improvizációs versenyre készültem. Délután, mikor hazamentem, le se vettem a kabátomat, hanem az iskolai tankönyvek helyett a József Attila összest bújtam a zongoránknál...

Ennek az lett az eredménye, hogy a gimnáziumban egyszerűen nem engedtek már játszani, annyira nem foglalkoztam a tanulással. Persze titokban az Egyetemi Színlázzal és a Kiss Gergely Máté által vezetett csapattal próbáltam. Természetesen megbuktam, és végül évet kellett ismételnem. Mikor leesett, hogy nyolc évig fogok gimnáziumba járni, egyik délután bementem az igazgatóhoz, és megszakítottam a tanulói jogviszonyomat. Beiratkoztam egy esti gimnáziumba, ott leérettségiztem, hogy a magam évfolyamával tudjak felvételizni. Borzasztó időszak volt. Egy időre távol kerültem mindentől, barátoktól, színháztól.

jeger_2.jpgJéger Zsombor (fotó: Talabér Tamás)

Amikor az egyetemre felvételiztél, már ismertek téged mint színészt?

Dehogyis! Én nem vagyok színész! Én soha nem mondtam magamról, hogy színész vagyok. Én Debrecenben sem voltam színész! Mégis mindenki így hívott, színész! Utálom ezt a titulust. Sehol nem vagyok még attól, hogy színész legyek.

Mivel nagyjából tíz évvel hamarabb kezdtél színpadon játszani, mint az osztálytársaid, éreztél valamilyen gyakorlati előnyt a többiekhez képest?

Mertem azt gondolni, hogy az, amit én zsigerből hozok, biztosan jó. Nem kitalálom, hanem jön magától. Rutintól és félszegségtől mentes voltam. Akármennyit tudtam emberek előtt beszélni, mertem dolgokat megtenni, ismertem már bizonyos fogásokat, voltak már kialakult reakcióim. De az egyetemen elölről kellett kezdenünk mindent.

Ennyi munka és tapasztalat után hogy érezted magad, mikor az egyetemre kerültél?

Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem azt akarják látni, amit én a jelenetekben nyújtok. Nem az ügyeskedésre, hanem az egyszerű, őszinte létezésre voltak kíváncsiak. Amikor az egyetem környékén öntudatra ébredtem, már nem tudtam használni ezt a gyermeki ösztönösséget, mert azt éreztem, hogy folyton megkérdőjelezték a színpadi munkámat. Úgy éreztem, hogy teljesen őszintén játszom, és mégsem nyerem el a tetszésüket. Hajlamos voltam azt hinni, hogy én vagyok a rossz. Mert ha az én igazamra, amit én igaznak gondolok, azt mondják, hogy nem jó, akkor én pocsék ember vagyok. Aztán jöttem rá, hogy valószínűleg nem a tartalommal, hanem a formával van bajuk. Össze voltam zavarodva. A lelkem üres és sivár volt. Amikor azt mondták, hogy mutassunk jeleneteket, és ezekhez a saját életünkből merítsünk élményeket, egyszerűen nem tudtam megszólalni. Az én élményeimet nem lehetett megmutatni. Tele volt a lelkem, a szívem az egész családi métellyel, iszonyú jeleneteket tudtam volna csak csinálni. Nem hitte volna el senki, ha én bármit megmutatok abból, ami otthon ment. Egy időre az agyam kitörölt mindent, és elkéstem a feldolgozással, vagy túl sokáig nyalogattam a sebeimet. Aztán állandóan azt figyeltem, hogy mit nem csinálok jól. Nem tudtam semmi olyat letenni az asztalra, ami megfelelt volna.

nie_ki.jpgNIEBELUNGbeszéd - Jéger Zsombor, Dékány Barnabás (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Nem tudtam vallani saját magamról, mert tele volt mocsokkal a lelkem. Nemhogy dolgozni nem sikerült, hanem még meg sem emésztettem az otthoni emlékeket, az otthoni tragédiát, az otthoni feszültséget, ami a családom utolsó tíz évét jellemezte. Ennek az állapotnak az lett a vége, hogy Anyukám nagyon messzire költözött dolgozni, hogy legyen pénzem az egyetemre. Nem tudtam feldolgozni, hogy én úgy tudok csak enni, hogy ő kinn szenved egyedül, Stuttgart mellett egy jelentéktelen faluban, mert rohadtul nincs pénzünk. De nem is csak a pénzről volt szó. Folyton valami olyasmit éreztem, hogy, tulajdonképp, ha én nem lennék, vagy a két testvérem nem lenne, akkor nem lenne probléma sem.

Nagyon kritikus voltam magammal szemben, most is az vagyok. Pelsőczy mondta, hogy él bennem a saját apám, aki állandóan reflektál önmagára. Ezt el kellett volna engednem, amikor színpadra lépek, és úgy létezni, hogy saját magamat ne lássam kívülről. Mégis, az egyetemen végig úgy léteztem, vagy úgy álltam színpadon, hogy Zsombor látja Zsombort, és Zsombor állandóan megszólta és állandóan figyelte Zsombort. Mostanra már rájöttem, hogy senki másnak nem kell megfeleljek, csak saját magamnak. A színésznek egyszerűen jóban kell lennie saját magával ahhoz, hogy tiszta és igaz dolgokat tudjon létrehozni. Meg kellett tanulnom szeretni magamat.

Ehelyett az első két évben eluralkodott rajtam a frusztráltság. Nagyon bántóan viselkedtem a többiekkel, sokat zúdítottam rájuk. Abszolút türelmetlen voltam mindenkivel. Saját magamtól is azt vártam, hogy minden egyből sikerüljön, és ezt vártam el a többiektől is. Ezért átmentem kis terroristába. Odáig fajult a dolog, hogy egyszerűen fizikai fájdalmat éreztem akkor, hogyha belenyúlnak a szekrényembe, onnan kiveszik a kellékpisztolyomat, azt eltörik, és aztán nem rakják vissza. Egyáltalán nem tudtam semmit sem elfogadni. Hogy a rágógumijukat odanyomják az asztal lapjára, hogy ganét hagyunk magunk után. Pedig nem én voltam az első, aki odaállt a seprűvel.

jeger.jpgJéger Zsombor (fotó: Talabér Tamás)

Most hogy állsz önmagaddal?

Utólag tudom, hogy ezek mind a megválaszolatlan belső feszültségeimből fakadtak, amiket otthonról hoztam, és amikre talán csak most tudok válaszolni, vagy amiket csak most fejtettem meg.

Nem oldódott meg a családi feszültség. Viszont anyukám hazajött, és az nagyon sokat jelent, hogy tudom róla, hogy jól van. Sok mindent átlátok azóta, és nagyon sok bűnömet meg tudtam bocsájtani. Sokkal türelmesebb vagyok. Nincsenek már folyamatos önreflexióim. Tisztában vagyok a hibáimmal, de már nem élek meg mindent tragédiaként. Elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, hogy senki sem az, és azt is, hogy nem vagyok kész.

Mi segített abban, hogy máshogy állj a dolgokhoz?

Nagyon sokat segítettek az osztálytársaim. Annak ellenére, hogy én bunkó voltam, ők megfogták a kezemet, és mondták, hogy figyelj, nincsen semmi baj. Hozzáteszem, hogy tényleg olyan dolgokat tettek, hogy az esetek nyolcvan százalékában jogos volt, amin kiakadtam. Tisztán emlékszem, amikor a Dékány Barni egy konfliktus után odajött és kábé megölelt, hogy nyugi haver, itt vagyunk, semmi baj. Akkor éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ilyen fontos és megnyugtató, lazító élmény volt Karsai György tanár úr egyik pillanata. Nyilván az egyetemes drámatörténet sem állt annyira közel a vágyaimhoz. Nehezen seggeltem be egy-egy könyvet. Soha nem készültem. Aztán egyszer odajött hozzám Karsai, amikor már majdnem elküldtek az egyetemről, és azt mondta, hogy te nem ez az ember vagy, akivel ezek történnek. Nem ez a te utad. Tulajdonképpen meglátta bennem saját magamat, akit a sok negatív impulzus, meg a félsz elnyomott. Még a legnagyobb viharban is adott egy pacsit, és nem fordult el tőlem, a tanárok a hatvan százalékával ellentétben, akik úgy éreztem, utáltak.  Elkaptak a folyosón, hogy itt szociális térkép van mindenkiről, itt tudjuk, hogy ki ad kire, és ha te itt destruálsz, akkor ez és ez lesz. Mi van??? Énbennem semmi ilyen szándék nincsen, egyszerűen nem tudom már, hogy mi a jó, és hogy mi a nem jó. Ezért sem tudtam létezni a színpadon, nem tudtam megállni, és azt sugározni, amit addig könnyedén. Nem bíztam magamban. Elkorcsosultam. És akkor Karsaitól kaptam egy ilyen impulzust. Onnantól kezdve mindent elolvastam neki, és tudtam úgy beszélni, mondjuk egy Médeiáról, hogy anyám története van benne.

het_dudas_erno.JPGMese az igazságtételről avagy A hét szamuráj - Takács Nóra Diána, Jéger Zsombor (fotó: Dudás Ernő)

Mi lett az eredménye ennek a külső és belső harcnak?

Mivel demoralizáló volt az, amit csináltam, majdnem kirúgtak, a Sebi (Szabó Sebestyén László – a szerk.) nevű osztálytársammal együtt, akire valahol hasonlóan hatott ez az időszak. Egy szobában laktunk, űzött vadként éltük meg együtt ezt az egy-két évet, és próbáltuk biztatni egymást, hogy túléljük haver, minket nem lehet átváltoztatni. Azt hittük, hogy be vagyunk poloskázva, minden rést betömtünk a kollégiumszobában, mert egyszerűen nem bírtuk elviselni, hogy mindent tudnak rólunk. És közben nem értettük, hogy hogy van az, hogy mégis félreértenek minket.

Második évben behívtak engem meg a Sebit, hogy ez nem mehet így tovább. Még akkor sem értettem, hogy mi a probléma. Úgy kezdtem el a második év második felét, hogy jó, nem tudom, hogy mi a baj velem, de megpróbálok úgy viselkedni, hogy elfogadok mindenkit. Elfogadom azt, hogy büdös a lába, elfogadom azt, hogy odataknyol mellém, elfogadom azt, hogy elviszik a cuccaimat, hogy én jöttem ide, én szeretnék itt tanulni. Nagyjából akkor kezdtem el megérteni, hogy nem lehetnek olyan igényeim, hogy az intim szférám megmaradjon. A színház pedig csapatmunka, nem egyéni önmegvalósulás...

Többen mondták már az interjúkban, hogy a tanárok nem voltak elégedettek a munkamorálotokkal.

Szerintem egy osztálynak két választási lehetősége van. Az egyik, hogy az első három évben azt mutatják egymásnak, hogy mennyire jóban vannak, mindenki mosolyog, gyűlik bennük a feszültség, és mindent lenyelnek, aztán várják, hogy vége legyen. Mi inkább tiszta lappal indultunk, őszintén kezdtük el egymással a munkát. Ha valami bajunk volt, megmondtuk egymásnak. De azt nem mondanám, hogy nem tudtunk együtt dolgozni. Mindenesetre az igaz, hogy jobban éreztük magunkat, amikor csak úgy voltunk, munkán kívül. Nagyon furcsa individuumokat válogattak össze. Mindenki különleges személyiség, egytől egyig.

szall_2.JPGSzáll a kakukk fészkére - Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Róbert Gábor, Jéger Zsombor (fotó: Toldy Miklós)

Most az Örkényben játszol jó pár darabban, illetve a Belvárosi Színházban a Száll a kakukk fészkére című előadásban. Az egyetem alatt milyen munkáid voltak?

Harmadiktól lehet elvileg külső gyakorlatunk. Ez nyilván felhígult az utóbbi időben, változik a világ, minél hamarabb próbálnak az emberek elhelyezkedni, minél hamarabb próbálják eladni az embereket. Harmadikban, amikor nem volt órám, vagy amikor tudtam menni, a Jurányiban dolgoztam a Száraz című, akkori Titánium-díjas előadáson. Ebbe Somhegyi Gyuri osztálytársammal csöppentünk bele, akkor, amikor még hivatalosan nem lehetett volna. Még akkor is tele voltam belső, megfejtetlen feszültséggel, menekültem az egyetemről. Aztán a Sanyi és Arankában is dolgoztam egy projektben. Az első külsős hivatalos melóm egy beugrás volt a Vígszínházban. A Popfesztiválban kellett táncolnom és énekelnem. Ez nagyon izgalmas pár próbát és pár előadást, találkozásokat jelentett az életemben. Aztán jött a Katona, ahol hivatalosan elkezdtem a gyakorlatomat, az Ahol a farkas is jó című előadásban. A Katonában is azt éreztem, hogy egy doboz kóla vagyok. Oké, hogy ott volt Keresztes Tomi, akit csodálattal nézek, de valahogy nem éreztem jól magamat. Még mindig féltem, hogy kevés, amit nyújtok. És aztán a nagy áttörést, ami mindent feloldozott bennem, az jelentette, hogy a Pali (Mácsai Pál – a szerk.) az egész osztályt elhívta játszani az Übü királyba. Azt éreztem, hogy végre szükség van rám. Vele szabadon tudtam dolgozni. Azért, amilyen ember, ahogyan hozzááll a másikhoz, azért a biztonság- és otthonérzetért, amit ő létrehoz a társulattal, azért, amit először ő tudott belőlem előhozni. Amíg a kamrában nem tudtam kitolni egy talicskát, nem tudtam kinyitni egy ajtót, mert rettegtem attól, hogy nem jó, amit csinálok, addig a Palit lehetett tegezni, a nevemen szólított, és egyenrangú partnerként kezelt minket. Újra tudtam hinni abban, hogy fogok még jól dolgozni, és hogy ami vagyok, nem biztos, hogy rossz.

tartuffe_toldy.jpg            Tartuffe (fotó: Toldy Miklós)

Novkov Máté mesélte lelkesen, hogy az Örkényben társulati tagként is nagy szabadságot adnak nektek.

Ha egyeztethető volt egy másik projekt, gondoltam, hogy elvállalhatom. El is kezdtem egy mozgásszínházi előadást a Trafóban, Soós Attila Gergely Trojka nevű színházi társulásával. Amikor már két hete próbáltunk, akkor keresett meg a Pali, hogy szeretné, ha benne lennék a következő produkcióban. Elmondtam, hogy én már elvállaltam ezt a másik munkát, és erre az volt a reakció, hogy nincsen semmi baj, ilyen ez a szakma. Ez is az emberségességét és hozzánk állását tükrözi. Most Mundruczó Kornélnál, a Proton Színházban játszom az új darabban. Ezzel az előadással kapcsolatban is valami ilyesmi történt. Mundruczó elhívott engem egy castingra, és azt mondta, hogyha ráérek, akkor jöjjek. Mondtam, hogy ráérek, de most ezért nem tudok benne lenni egy örkényes előadásban. Vagyunk olyan szerencsések, és a Palinak van annyira modern felfogása, hogy nincs ellenére az, hogy mi több helyen pörgünk. Csak jöjjünk haza, érezzük otthon magunkat, és a fiatal energiáinkat itt is kamatoztassuk.

Lehet tudni rólad, hogy hegedülsz. Milyen szinten érdekel a zene?

por2_all.JPGÉn apámtól mindig hangszert kaptam. Nekem soha nem voltak matchboxaim. Elvégeztem a zeneiskolát, és azóta mindennap hegedülök. Zenész családunk van. Nagymamám zongoratanár, szolfézstanár, apám hangszerész, zongorahangoló. Rengeteg hangszerünk volt. A hegedűt addig utáltam, amíg fájt a nyakam tőle, meg amíg nem engedtem el a görcseimet, amíg nem tudtam egy egészséges, igazi hangot megszólaltatni. Mikor ez sikerült, már nem utáltam, és azóta szeretem, mióta el tudom azt játszani, amit hallok belül. Most majdnem minden előadásban hegedülök, amiben játszom.

Fischer Ivánnak megtanultam tilinkózni, szerepeltem a Vörös tehén című operájában az osztállyal. Ehhez hívott egy tilinkó művészt, ő írt egy dalt, amit én, mint parasztlegényke csak imitáltam a színpadon. Gyűlölök kamuzni, ezért megdumáltuk, ha lehet, én játszanám, így vett nekem a BFZ egy tilinkót, amin addig gyakoroltam, amíg meg nem tanultam azt, amit kell...

A világ legjobb zenekara egyszerre brávózott, mikor először elfújtam, elég jól esett.

A jelenlegi munkáid le tudnak foglalni? Mi az, ami még esetleg érdekelne?

Szeretnék továbbtanulni, érdekel a hangszerész szakma. Szeretnék érteni valamihez azon kívül, hogy hogyan hassak emberekre, vagy az érzelmeimmel hogyan érjek el hatást. Szeretnék kétkezi munkára alkalmas lenni, például egy hangszert, egy hegedűt elkészíteni. Nagyon érdekelnek az állatok, a lovas dolgok. Mindig is rengeteg állat vett körül. Tenyésztettünk papagájokat, neveltünk csókát, apámnak volt egy leguánja, nekem vadászgörényeim, anyámnak botsáskái... Ezek mind hiányoznak. Itt Pesten nincs terem ezekre... Rendszeresen szinkronizálok. Cirkuszt is nagyon szívesen csinálnék, az új cirkusz szellemét nagyon bírom. Otthonosan mozgok egyébként az akrobatikus, zsonglőr mutatványokban. Volt cirkusz kurzusunk is, volt, aki be sem nézett, de szerintem nagyon fontos, hogy minél több képességét fejlessze a színész, egész életében ez a feladata. Rólam kiderült például, hogy tudok kötélen táncolni.

Mi választ el attól, hogy ezekbe belevágj?

Az idő és az elhivatottság. Úgy érzem, hogy most az a feladatom, hogy ahol igényt tartanak rám, ott kell kiteljesednem. Ahova hívnak, ott kell magamhoz képest minél felsőbb fokon teljesíteni. Nem lehet mindent egyszerre. Szeretnék jó csapattag lenni az Örkényben, szeretnék tartozni valahova.

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval

Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval
Beszélgetés Varga Lilivel
Beszélgetés Dóra Bélával

 

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138478592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.