7óra7

Szabó Máté: „Emlékezetben tartani a harmóniát, de ugyanakkor eltérni tőle”

Szabó Máté: „Emlékezetben tartani a harmóniát, de ugyanakkor eltérni tőle”

2016. 04. 04. | 7óra7

Kiemelkedő zenés színházi rendezői tevékenysége elismeréseként Nádasdy Kálmán-díjat vehetett át Szabó Máté rendező. Az elismerés mellett a zenéről és a kérdőjelekről is mesélt.

Rangos szakmai díjat vehettél át nemrég. Hogyan fogadtad a kitüntetést?

Az ember mindig örül, ha egy ilyen díjat vehet át, bár vannak bennem vegyes érzések ezzel kapcsolatban. Tulajdonképpen minden díj annak az abszurd és szürreális világnak a része, amelyben élünk, amit mi hoztunk létre. Ugyanilyen furcsa dolog például még a háború, az adók, a házasság, a válás. Érthető és érthetetlen. Aminek igazán örülök, azok a gratulációk és az ezekhez kapcsolódó beszélgetések, sok esetben azokkal a kollégákkal, akik szintén érdemesek lennének erre az elismerésre.

szab_galos_mihaly_samu_kis.JPGSzabó Máté (fotó: Gálos Mihály Samu)

Hogyan méred magad a visszajelzések tükrében? Mikor érzed, hogy elégedett vagy azzal, amit csinálsz?

Rendkívül komplexek azok az érzések, amelyek keletkeznek bennem egy előadás elkészítésével és fogadtatásával kapcsolatban. De a megelégedettség számomra alapvetően nagyon távoli érzés. Amikor az egész életében kitűnő tanuló apám summa cum laude végzett, a nagyapám, aki hasonló utat járt be, azt kérdezte tőle, hogy ő elégedett-e magával, úgy érzi-e, hogy mindent megtett? Ezt a gondolkodásmódot átörökítették rám is. Éppen ezért az ember folyamatosan tele van kérdésekkel, kérdőjelekkel.

Természetesen örülök, ha egyértelmű jelét látom annak, hogy valami tetszik a közönségnek, de mindig az az érzés hajt előre, hogy hogyan tud valami jobb lenni. Ez hasznos dolog, bár nem mindig egyszerű. Igazi megelégedettséget a próbafolyamatok közben érzek, még ha az előadás olykor nem is igazolja ezt vissza. Azt hiszem, a próbafolyamat számomra az, amiért én ezt a szakmát csinálom. Voltak olyan próbapillanatok, amikor igazán boldoggá tett az, ami éppen megtörtént a színpadon. Ez lehetett egy megvalósulás, vagy akár általában a folyamat milyensége.

Emlékszel arra, hogy mikor fogott meg a színház világa? Mikor érezted, hogy a rendezés, a színház az, ahol ki tudsz teljesedni?

Már hatévesen sokat mondogattam, hogy színész leszek. Meglehetősen beszédhibásan, és ez nem sokat változott. Nagyon sokat parodizáltam gyermekkoromban a rokonokat és olyan közéleti személyiségeket, akiket én is ismertem. Ezek tulajdonképpen gyógyító jellegű véleményformálások voltak, utalások arra, hogy szerintem min kéne változtatni az életünkben. Ez szórakoztatta a családot, az én - elfogultságtól természetes korántsem mentes – első közönségemet. A családi rendezvényekre az unokatestvéremmel készítettünk kabaréjeleneteket, rögtönzött tréfákat, vagy éppen értelmezhetetlen mozgásjeleneteket.

don_giovanni_eder_vera_kis.JPGDon Giovanni (fotó: Éder Vera)

Visszagondolva rendkívül fáraszthatta a felnőtteket, például egy esküvőn, hogy mindig megjelent a két unokatestvér valamilyen performansszal. De a kifejezésvágy nagyon erős volt bennem gyerekként is, és sok volt az esküvő (és a válás) a családban. Már akkor észrevettem, hogy a szereplés maga inkább zavarba hozott – a kitalálás folyamata, a teremtés megtapasztalása volt az, ami örömet okozott. Később a Színművészeti Egyetemen is azokat a jeleneteket élveztem igazán, amikor valami komplex gondolathalmaz formáját kerestük közösen. A szereplésben nem igazán voltak kiteljesedő sikerélményeim, csak pillanatokra.

A színész szak elvégzése után jelentkeztél a zenés színházi rendezői szakra. Mivel ad többet a zenés színház a prózainál?

A zene számomra nagyon sokat mond. Tág spektrum nyílik az ember agyában, amikor zenét hallgat, ilyenkor megnyílik a világ. Azt a fajta bizonytalanságot, ami jellemző a prózára, bennem egy összehasonlíthatatlanul erősebb bizonyosság váltja fel a zenével való munkában. Ezért sokkal - ha nem is magabiztosabban, de – „kérdőjelmentesebben” működöm ebben a közegben. Ez egy rendkívül erős impulzusokat nyújtó területe az életnek, és egyfajta kapaszkodó is nekem, hiszen a zene hatalmas információmennyiséget hordoz magában. Olyan, mint egy kódolatlan adás. Ráadásul konstans örömet okoz a hallgatása, még a bonyolultabb, mások számára esetleg kevésbé élvezhető művek is újabb birodalmakat tárnak fel.

A rendező szak elvégzése után rövid ideig Egerben, majd Szolnokon rendeztél, ezután sokáig szabadúszóként dolgoztál. Mondhatjuk, hogy ez az útkeresés időszaka volt?

Édesapám kutató orvos, és bár más területen, de én is folyamatosan kutatok. Valahogy úgy érzem, hogy nem az az állandó keresés célja, hogy találjak – ugyanis akkor nem kereshetek tovább. A viccet félretéve, persze nagyra becsülöm, amikor elkezd körvonalazódni egy rendező karaktere, gondolkodásmódja. Mindig csodálom, amikor látok világnézeteket kialakulni a színpadon. Egyszer csak lezuhan egy mondat, mint egy kőszikla, és mögötte megérezzük az évek során egyre ritkuló kérdőjeleket, amelyek helyett megjelenik egy felkiáltójel. Az utóbbi években érzem, hogy bennem is egyre erőteljesebben fogalmazódik ez a felkiáltójel, de még óvatosan, kérdőjelekkel kezelem. Egyszer majd lezuhan nálam is ez a szikla, és ripityára töri a kérdőjeleket.  Az ember fél ettől és reméli is, hogy megtörténik. Onnantól kiélesednek a kontúrok. A pakliban az is benne van, hogy lesznek, akik az embert nem szeretik, de akkor már az ember ezzel nem foglalkozik.

en_es_a_bocsi_krisztian.JPGÉn és a kisöcsém - Ullmann Mónika, Jancsó Dóra, Harsányi Attila (fotó: Bócsi Krisztián)

Elmondható, hogy kezd már kialakulni ez a saját stílus, vagy jel, amit megláthatunk egyfajta közös nevezőként az előadásaidban?

Több esetben is elhangzott már, hogy rá lehet ismerni a gondolatvilágomra egy-egy előadásban, de én ezt még nem érzem. Nem igazán tudok saját magam műelemzője lenni, kritikusa annál inkább. Valami már kezd körvonalazódni, de ebből nem mindent szeretnék, ha kiteljesedne. Mást bír az ember a munkáján keresztül jelenteni, mint amit ő maga jelent. Ezt a distanciát kell megszüntetni. Amiben bátrabban szeretnék működni, az a kottától való eltérés. Nem csak a zenében, hanem a prózában is. A leírt kottajegyeket összhangzattanilag megérteni, majd különböző irányokba elmozdulni. Ahogyan lókottából olvas egy jazz zenész. Akkordok vannak és az arról való szabad gondolkodás. Emlékezetben tartani a harmóniát, de ugyanakkor eltérni tőle. Ezt prózában talán pontos fogalmazásnak, lényeglátásnak nevezhetjük, de ez olyasmi, amiért Ózhoz szoktak fohászkodni.

Emellett van bennem valamiféle vonzódás a gyermeki nézőpont felé, és bizonyos témák is jobban megfognak, mint mások. Ilyenek a társadalomban való létezés kritikájával foglalkozó darabok, vagy azok, amik az emberi gyengeségek kegyetlen következményeit mutatják meg. A humor az, amit nem mindig lel meg az ember nagy igyekezetében, ami önmagában egyébként vicces. Professzionális szinten az is sokszor megtörténik, hogy a néző csak bolyong a humorsivatagban „mondatfentek és poénlentek” között, és azon kapja magát az előadás után, hogy bár két órán keresztül nevetett, észrevétlenül mégis mély depresszióba, kilátástalanságba esett. A jófajta humor revelációból fakad, a világra és önmagunkra ismerésből. Azt gondolom, hogy valahol ott van az igazság, ahol valódi nevetés van.

2012-től a Miskolci Nemzeti Színháznál vagy. Rendezőként, a művészeti tanács tagjaként érkeztél, majd megbízott igazgató lettél, most pedig a színház művészeti vezetőjeként működsz.

Ezek a karrierlépcsők teljes mértékig kívül estek az én vágyaimon, és kívül esnek ma is. Számomra nagyon fontos tapasztalat volt, hogy körbe tudtam járni ez alatt a négy év alatt minden területet a résztvevőtől egészen a centrumban való szerepvállalásig, és minden oldalról beleláttam a színház működésébe. Igyekszem az ezáltal megszerzett tudást a színház javára fordítani. Érezhető, hogy egyre jobban figyel a szakma és a színházszerető közönség is Miskolcra, mert itt mindig történik valami a színpadon. Erős a szándék és a hit abban, hogy van értelme együtt gondolkodni, és csak az ilyen együtt gondolkodásnak van igazán értelme. Azt gondolom, hogy ebben nagy szerepe van a művészeti tanács működésének is. Folyamatosan jelen vagyunk a színház életében, együtt válaszoljuk meg a felmerülő kérdéseket, és ez nagy előny. Komoly társai és kritikusai lettünk egymásnak az évek folyamán. Megvívtuk egymással a csatákat, megismertük egymás erényeit és hibáit. Nagy segítség az állandó visszajelzés. Mára egymás tükrében is látjuk magunkat.

Papp Andrea

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368554030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.