7óra7

Simon Zoltán: „Egy pesti színházban játszom vidéken”

Simon Zoltán: „Egy pesti színházban játszom vidéken”

2016. 06. 01. | SoósAndrás

„Nemcsak becsábítani kell tudni a nézőket, de benn tartani is.”

Simon Zoltán 2012-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor és Dömötör András osztályában, azóta a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja. A Máté Gábortól tanult munkamorálról és főbb szerepeiről beszélgettünk vele, illetve arról, hogy mennyiben nevezhető a Miskolci Nemzeti Színház egyáltalán vidéki színháznak.

2011-ben interjúztunk veled utoljára, mikor végzős színészhallgató voltál. Mit emelnél ki, ami az elmúlt öt évben fontos változás volt?

Diploma után közvetlenül Miskolcra szerződtem: nagy reményekkel és kíváncsisággal vágtam neki. Pályakezdőként rendkívül ígéretes lehetőségnek tűnt egy olyan nagy múltú színházhoz szerződni, mint a miskolci Nemzeti, amely öt játszóhellyel rendelkezik, és ahol egy éppen újjáalakuló, formálódó társulat tagja lehetek. Miskolcon komoly, nagy szerepek találnak meg, amelyekhez fel kell nőni. Talán ez az érési folyamat a legkézzelfoghatóbb a négy év alatt.

liliom_galos_mihaly_samu.JPGLiliom - Simon Zoltán, Czakó Julianna (fotó: Gálos Mihály Samu)

Az idei évad legkomolyabb feladata számomra a Liliom volt. Nagyszerű darab és óriási szerep. Megtiszteltetés egy ilyen szereppel dolgozni, nem beszélve arról, hogy milyen elődök játszották korábban. Igyekeztem kihasználni a lehetőséget és minél többet tanulni ebből a munkából. Fontos volt továbbá megtanulni megszűrni a visszajelzéseket: minél nagyobb szerepeket játszol, annál több visszajelzés érkezik, ötletek, színészi ajánlatok, vélemények, és ha az ember mindent meghallgat, megfogad, akkor teljes lesz a káosz. Amúgy is egy olyan törékeny, érzékeny szerkezet a színész, könnyen megroppan. Rájöttem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is kell. Jobban kell bízni magamban, és szelektálni kell a véleményeket. Ebben talán bölcsebb lettem a négy év alatt.

Máté Gábor nemcsak osztályfőnököd volt az egyetemen, de a gyakorlatodat többek között a Katona József Színházban töltötted, vele dolgozhattál – mit vittél magaddal a tőle tanultakból Miskolcra?

Máté Gáborra mint mesteremre tekintek. Az a színházi gondolkodás, az az ízlés, amit ő képvisel, nagyon közel áll hozzám. Ezen kívül remek színészpedagógusnak tartom, alázatra nevel, gondolkozásra tanít, kétkedésre ösztönöz. Segít abban, hogy a színész jó kérdéseket tegyen fel, jó időben. Egyre inkább azt látom célnak a jövőre nézve, hogy az egyetemen, illetve a színészi pálya elején meglévő kíváncsiságot, nyitottságot, alázatot mindenkor meg tudjam őrizni.

simon_ciganyok_domolky.jpg           Cigányok (fotó: Dömölky Dániel)

Miben áll a Máté Gábor-féle gondolkodás?

A színészet is egy szakma, amit meg kell tanulni. A pálya elején sok idő megy el azzal, hogy az ember azon rágódik, tehetséges-e, pedig egy idő után már nem ez a jó kérdés, hanem az, hogy mitől lehetek jobb. És ehhez szükség van a szakmai tudásra. Nyilvánvaló, hogy a rutint kint a deszkákon szép fokozatosan szerzi meg az ember, de azt, hogy mit jelent próbálni, rögzíteni, hogyan érdemes egy szereppel foglalkozni, egy alakról gondolkodni, azt az egyetemen tanuljuk meg. Máté Gábor azt tanította: rendelkező próbára úgy menj, hogy tudod a szöveget, és van valami ajánlatod a rendezőnek: te ezt gondolod a szerepről. Olyan nem létezhet, hogy a rendezőt kéred meg, mondja el, mit gondolj.

Máté Gábor korábbi osztálya minden évben összejár és előadást csinál az osztály valamelyik tagjáról. Nálatok mennyire maradt együtt az osztályközösség?

simon_a_hulyejke_solymosi_attila.jpgNem igazán. Ez egy érdekes tendencia. Most döbbenek csak rá, amikor olvasgatom a volt osztálytársak interjúit, hogy mindenki mennyire máshogy élte meg az egyetemi éveket. Én például jó érzéssel gondolok vissza arra az öt évre. A gimnázium után meglepetés volt számomra, hogy iskolába járni nem is rossz dolog. Csupa olyan dolgot tanulhatok, ami érdekel. Az elején olyannak tűnt, mint egy óriás játszóház, ahol össze vagyunk zárva, és egész nap szórakozhatunk. Aztán persze hamar komolyra fordultak a dolgok, és rájöttem, hogy ez korántsem csak móka-kacagás, sőt ha komolyabban visszagondolok, voltak igazán mély pontok. Alapvetően önmarcangoló típus vagyok, és nehezen élem meg a kudarcot. Képes vagyok napokig rágódni valamin.

(A fotó az A hülyéje című előadáson készült, amit Máté Gábor rendezett az osztállyal még a Színműn. A fotó Solymosi Attila munkája.)

Az osztály, ha munkáról volt szó, remekül működött együtt. Ha arról volt szó, hogy menjünk el bulizni mind a tizenegyen, ledermedtünk. Ma is, ha egyenként találkozunk, megnézzük egymás előadásait, nagyon jól tudunk elbeszélgetni, de valahogy ez a tizenegy ember annyira különböző, hogy egyetlen közös nyelvünk van, és az a munka.

Olyannyira, hogy az egyetem vége felé benne voltál a -011-es Alkotócsoport Kutyaszorítóban című előadásában, amit az osztálytársad, Radnai Márk rendezett. Most viszont már nem szerepelsz az előadásaikban…

Szívesen dolgoznék még együtt Márkkal, ám Miskolcon jelenleg annyi feladatom van, hogy az egész évadomat kitölti. De ez egy hosszú távú pálya – ezt szokták mondani, tehát bízom benne, hogy a jövőben lesz még lehetőségem a -011-es csoporttal dolgozni. Mindig érdekes tapasztalat új embereket megismerni, vagy régi kollégákkal pár év után újra találkozni. Kíváncsi lennék, hogy négy év elteltével mit adna egy újabb közös munka mondjuk a Kutyaszorítóban csapatával. Meg persze, nem árt néha Pesten a tűz közelében maradni. 

Magyarország nagyon vízfejű ország – az úgynevezett vidéki színházaknak még mindig valami lesajnáló csengése van…

Ez ügyben én csak Miskolcról tudok nyilatkozni: én egy pesti színházban játszom vidéken. A Miskolci Nemzeti Színház szerintem momentán az ország egyik legizgalmasabb alkotói műhelye: egyszerre kísérletezünk és csinálunk szórakoztató, népszínház jellegű előadásokat. Megpróbálunk több színházat csinálni egy színházon belül, és erre abszolút vevő a miskolci közönség. A nagyszínházban kicsit klasszikusabbat, a Kamarában művészszínházi előadásokat, míg a Játékszínben alternatív kísérletezéseket fog látni a néző.

fene_eder_vera_ki.JPGFenevadak - Czakó Julianna, Simon Zoltán (fotó: Éder Vera)

Magasra van azonban téve a léc, mert manapság, úgy érzékelem, hogy a kultúra és a szórakozás két különböző dolgot jelent: a néző általában nem elgondolkozni, hanem kikapcsolódni akar, amit megértek, hisz egy fárasztó hét után lehet, hogy én is inkább mozizom egy lazát, mint hogy nekiveselkedjek Tarkovszkij Nosztalgiájának. Ennek ellenére hiszek abban, hogy a színháznak a szórakoztatás mellett más feladatai is vannak. Számomra mindig öröm, ha látok egy olyan előadást, amin még napokig elrágódhatok. Nemcsak becsábítani kell tudni a nézőket, de benn tartani is.

Többször nyilatkoztad, hogy a vízilabdás múltad miatt neked nagyon fontos a csapat. A miskolci csapat milyen?

A vidéki színházi felállás különlegessége az, hogy a csapat nagyon sokat változik. Négytagozatos színház a miskolci, és nem mindenkinek végleges státusz az itteni lét. Az elmúlt négy év alatt ötven-hatvan ember cserélődött, de van egy stabil mag, amely húzza a színház szekerét. Ez a mag viszont borzasztóan erős nálunk, összekovácsolódtunk ebben a nagy jövés-menésben.

sors_olvas_ki.JPG(Simon Zoltán a Sorstalanság felolvasásán. Fotó: Hajdufi Péter)

A csapategységet talán legjobban az példázza, hogy Kertész Imre halála után nem sokkal csináltunk egy nyilvános felolvasást a Sorstalanságból. Az elejétől a végéig, tizenhatan olvastuk, a nézők jöttek-mentek. Este hatkor kezdtük, kettőkor fejeztük be, de fél tizenkettőkor elment az utolsó néző, mi viszont nem hagytuk abba: a végén gyakorlatilag hatan egymásnak olvastuk a könyvet. Lukáts Andor lejött Budapestről, csak azért, hogy ő is olvasson, ő volt az utolsó olvasó, fél kettőkor került sorra. Ez számomra elképesztő nagy élmény volt, hogy milyen alázattal és tisztelettel hallgattuk egymást nyolc órán keresztül. Maga a tény, hogy hat felnőtt ember egy cél érdekében, önszorgalomból hajnalig olvas. Szerintem egy csapat akkor működik igazán, ha vannak ilyen közös ügyek, ami mellett mindenki kiáll, amiben mindenki hisz. Jó lenne, ha sok ilyen közös ügyben lehetne részem még.

A 2011-es, 7óra7-es interjúdban mesélted, sokat kellett küzdened azért, hogy ne szorulj bele a kigyúrt biztonsági őr szerepkörbe az alkatodból adódóan – ehhez képest Miskolcon igen különböző szerepeket játszol. Fölösleges volt félni, vagy küzdened kell a különböző szerepekért?

Az, hogy vízilabdáztam, eddig csak előnyt jelentett, a rendezők el tudnak vonatkoztatni az alkatomtól, hisz ez csak egy adottság. Sokkal komplexebben gondolkodnak. Egyébként meg egy fiatal fickó vagyok, mikor legyen az ember sportos, ha nem fiatalon. Nem kellett küzdenem tehát, a legkülönbözőbb szerepeket van szerencsém játszani: a Lúdas Matyiban egyenesen Galibát, egy pösze libát, aki azt hiszi magáról, hogy jól tud énekelni, persze valójában borzalmasan hamis. A díszletlibával házastársak, tehát egy szerelmi szál is jutott neki.

momo_kis_galos.JPGMomo - Simon Zoltán (fotó: Gálos Mihály Samu)

Május 19-én délelőtt a Lúdas Matyit játszottad, este viszont a Ványa bácsit, amiben szintén egy egészen meglepő szerepet kaptál…

Az egy kísérletező előadás, egy megfiatalított Ványa bácsi. Azokkal a problémákkal, amelyekkel ezek a szereplők küzdenek, a mai felgyorsult világban már akár fiatalabban is szembe kerülhetünk. Az én helyzetem picit speciálisabb, talán köztem és a szerepem közt a legnagyobb a korbeli differencia. Én egy nyugdíjazott professzort, Szerebrjakovot játszom benne. Ő az élete vége felé járó ember: meghalt az első felesége, majd újranősült, meglehetősen hipochonder, már inkább a múlton rágódik a jövő helyett. A darab során végig el vagyok maszkírozva, viszont mikor Ványa bácsi meg akarja ölni Szerebrjakovot, lekerül a maszk, az ősz haj, a hastömés. Abból indultunk ki, hogy élete során az ember gyakran szerepeket játszik, maszkokat vesz fel, több akar lenni, mint ami, és sokszor önző módon, másokon átgázolva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Vannak azonban olyan pofonok az életben, amikor lehullnak ezek a maszkok, és ott maradunk pőrén, a teljes valónkban – ez történik Szerebrjakovval is, aki egész életében szerepeket játszott, mert nem tudott azzá válni, aki szeretett volna lenni. Ez a kísérletezgetés amúgy nagyon megosztó kritikákat kapott: volt olyan néző, aki kikérte magának, volt, aki élete legjobb színházi élményének nevezte.

simon_vanya_eder_vera.JPGVánya bácsi - Czakó Julianna, Simon Zoltán (fotó: Éder Vera)

Liliomot emelted ki mint az elmúlt évek legmeghatározóbb szerepét. Utánajártál ennek a szerepnek is?

Persze, az első utam a könyvtárba vezetett. Elolvastam újra a darabot, aztán Molnár Ferenc Andor című regényét is, hogy megtudjam, más műveiben hogyan gondolkozik a férfikarakterekről. Elkezdtem kutakodni, utánaolvasni, később több korábbi Liliom-előadást is megnéztem felvételről. Aztán a próbafolyamat során megmutatkozott a versenysportolói énem is, hajlamos voltam izomszakadásig edzeni: határokat akartam feszegetni, mindent kipróbálni, ezért eljártam a Cirkuszba gólyalábazni, szaltózni tanulni. A gyakorlások alatt viszont ért egy baleset: elszakadt egy porc a térdemben.

Ültem a baleseti sebészeten, ahol mondták, hogy tíz nap fekvőgipszre és hat hét pihentetésre számíthatok. Azt mondtam, hogy kizárt, hiszen hat hét múlva lesz a premierem! Kétségbeesve hívtam Szabó Mátét, a rendezőt, majd Béres Attilát, a színházigazgatót, hogy tájékoztassam őket a rossz hírről. De hogy milyen összetartó csapatban dolgozom, itt is megmutatkozott: attól féltem, majd hívnak a helyemre valakit, hiszen a színház nem állhat meg, de nagyon megértőek voltak. Biztosítottak afelől, hogy számítanak rám, ha kell, eltolják a premiert, vagy pedig sánta lesz Liliom, de bárhogy is lesz, az a fontos, hogy rendbe jöjjek. Ez a bizalom sok erőt adott. Így végül nem feküdtem be a kórházba, helyette a próbákon azzal szenvedtem, hogy egy vagány, pörgős, csibész srácot játsszak, miközben a kripli testében közlekedtem… De végül is, azt hiszem, tudtam ebből profitálni: hogy sokkal finomabb eszközökkel is lehet dolgozni, és hogy érdemes néha behúzni a kéziféket.

lil6.JPGLiliom - Simon Zoltán, Máhr Ágnes (fotó: Gálos Mihály Samu)

Több kritika azt emelte ki, hogy a Liliom nyelvezete idejétmúlt, modoros. Mit gondolsz erről?

Ezen én nagyon meglepődtem. Szerintem Molnár Ferencre nem lehet azt mondani, hogy nem aktuális. Ennek a történetnek ez a nyelvi közege, ebben is rejlik a bája – az, hogy többet is húzhattunk volna belőle, persze elképzelhető. De én örülök, hogy nem így lett. Kifejezetten harcoltam minden „gyüssz”-ért meg „maznáért”. Minden tájegységnek vagy társadalmi rétegnek megvannak a nyelvi sajátosságai: Miskolcon például sokan azt mondják: ’jösztök’, mégsem érzem magam a középkorban – szerintem ez nem helytelen, hanem színes, izgalmas. A Liliom szereplői többnyire nehéz sorsú, egyszerű közegből jövő szegény emberek. Nem két filosz beszélget a padon, hanem egy cselédlány és egy ligeti csavargó egy mai fülnek valóban szokatlan nyelvezettel, de én személy szerint ezt nagyon bírom benne.

Mit hoz a jövő évad?

Amit már biztosan tudok, hogy Ádámot fogom játszani Az ember tragédiájában, amit Keszég László rendez majd – a színház ezzel tiszteleg ’56 előtt, a hatvanéves évforduló apropóján. Azért pont ezzel, mert állítólag Miskolcon ’56-ban pont Az ember tragédiáját mutatták volna be októberben, de a forradalom miatt végül nem került sor rá. Lukáts Andor rendezi majd A kutya különös esete az éjszakában című darabot, amit szintén várok, nagyon szerettem volna már Andorral dolgozni. Béres Attila rendezi majd A mi osztályunkat, illetve Mohácsi János a Játék a kastélybant. De mindezek előtt a nyáron még vár rám egy térdműtét, mert a lábamat már ideje rendbe hozni…

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr758762046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.