„Olyan korszakot élünk most, amiben éppen a karizmatikus politikusokra és a beléjük vetett vakhitünkre bízzuk a jövőnket.”

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutatják be Juronics Tamás rendezésében a Rice-Webber szerzőpáros művét, az Evitát. Az előadás főszereplőjével, Radnay Csillával beszélgettünk a musical műfaji nehézségeiről, illetve arról is, hogy mihez kezd a következő évadban.

Három évig voltál a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja, a következő évadra viszont már nem térsz vissza. Hogyan jellemeznéd az elmúlt három évet?

Borzasztóan elkényeztetett helyzetben voltam. Nagyon hálás vagyok a társulatnak, hogy egy ilyen csapat részese lehettem.

Radnay Csilla (fotó: Éder Vera)

A székesfehérvári csapatot az Alföldi-féle Nemzeti társulatához hasonlítottad, most mégis továbbállsz. Miért?

Van egy nagyon praktikus oka, a kétlakiság. Ha az ember nem abban a városban él, mint ahol dolgozik, hosszútávon óhatatlanul fárasztóvá válik az ingázás. A másik ok pedig személyes: van bennem egy nyugtalanság, ami továbbhajt. Lehet, ez abból is fakad, hogy elmúltam harminc, ilyenkor normális, ha az ember már a saját helyét, saját útját keresi.

Min fogsz dolgozni a következő évadban?

Szabadúszó leszek: a nyáron az Evitán dolgozom, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutatunk be, illetve a következő évadban a Szegedi Nemzeti Színházban játszunk. Ősszel pedig Alföldi Róberttel fogok dolgozni, aki Marlowe II. Edwardját rendezi meg. Alig várom, hiszen három éve dolgoztunk utoljára együtt. Műsoron marad az Őszi szonáta és a Szakácskönyv a túlélésért; szép szabad év van kilátásban.

Pedig a HOPPartos, független színházi múltaddal kapcsolatban pont azt mondtad, hogy a szabadság sokszor jobban korlátoz, mint a kőszínházi társulati tagság…

Az a kijelentésem elsősorban azokra a független társulatokra és szituációkra vonatkozott, ahol én megfordultam. A mostani helyzetem kicsit más, alapvetően kőszínházi munkák várnak rám, ez egy formálisabb, számonkérhetőbb világ, ez a biztonságérzetemet megsegíti. Természetesen nem a független társulatok ellen beszélek: az elmúlt években az egyik legjobb hangulatú, legkorrektebb munkámat, a Szakácskönyv a túléléshez című előadást pont egy független csapattal, a Gólem Színházzal csináltuk. Van egy-két csapat, amelyet kimondottan mértékadónak, követendő szellemiségűnek és felkészültségűnek tartok. Ezek a társulatok manapság iszonyatosan ki vannak éheztetve, maguk is a túlélésért küzdenek. Aki a tönk szélén is ilyen jó hangulatot és kreatív munkakörülményeket tud teremteni, az nagy dolgokra képes.

Szakácskönyv a túlélésért - Hay Anna, Radnay Csilla

Említetted az Evitát, amit most próbálsz. Egyszer azt mondtad, hogy nem szereted, ha musicalszínésznőként hivatkoznak rád, mert a musical elég sablonos műfaj, amit nehéz igazán jól csinálni. Ennek ellenére elég sok musicalben vettél részt. Milyen az ideális musical?

A számomra ideális musical a West Side Story. Zeneileg is remekmű, a történet pedig a Rómeó és Júlia-sztori, a legismertebb szerelmi történet, tehát igen nagy szimbolikával dolgozik. De nagyon megszerettem az Evitát is.

Az Evitához egy másik műfaj, a rockopera is szorosan kapcsolódik, ami Magyarországon valamiért törvényszerűen a hősi múlt dicsőítésének műfajává vált…

Nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Az egyetlen releváns darabnak az István, a királyt tartom, az összes többi ennek a nyomdokába próbál lépni. A rockopera is egy ferdítő, hatásra utazó műfaj, így visszás állításokat tud szülni, és ez történelmi kérdésekben, pláne vitás kérdésekben nagyon szerencsétlenül és esetenként ízléstelenül sül el. Ha például most meglátnánk egy színház homlokzatán, hogy „Horthy – a musical”, igencsak összeugrana a gyomrunk, mert erősen kétséges, hogy ízléses lenne lírai recitativóban beszélni a kiugrásról.

Evita és a férje, Juan Perón is elég ellentmondásos történelmi alakok, Juan Perón kormányzása alatt Argentínában rejtőzködött többek között Mengele és Eichmann is.

Így van. Ha jól tudom, az Evita musicalt Argentínában be is tiltották, mert a mai napig sincs megegyezés az ügyben, hogy Perón fasiszta diktátor volt vagy valóban a nép jótevője. Evita is hasonlóan ellentmondásos figura, mert például miközben a szegényeket segítő politikája a gazdagok gyűlöletén alapult, ő maga a legnagyobb fényűzésben élt. Egy musical a műfaji sajátosságaiból adódóan is ráerősít egy ferdítő mítoszra, ami nyilván kevésbé elfogadható ott, ahol a mítosz szereplői milliók életére voltak áldásos, vagy éppen tragikus hatással. Nálunk a földrajzi távolság miatt egy sokkal általánosabb történetként tud működni.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Evitát hősnőként látjuk majd tehát?

Nem egyértelműen. A rendező, Juronics Tamás célja is az, hogy ne fedje el ennek a nőnek az ellentmondásosságát. Szerencsére a Rice – Webber páros is árnyaltabb figurát mutat, sőt talán túlságosan is kihangsúlyozzák férfifaló mivoltát, és hogy férfiak hátán fölkapaszkodva jutott el oda, hogy az elnök feleségeként befolyásos ember lett. Személy szerint ezzel a gondolattal tudok a legkevésbé azonosulni, hisz a közszereplők magánügyeit nem lehet kibogozni, és ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi az igazság. Nem voltam ott a hálószobában.

Magyarországon talán kevésbé ismert darabja ez Webbernek. Mit gondolsz, miért?

Kicsit kilóg a többi mű közül. Rendkívül nagyszabású, de sokkal nehezebb zene, mint amit elvárnánk egy musicaltől. Egészen szokatlan kortárs operai hangzás jellemzi, ez nyilván megnehezíti a befogadást, és bizonyos értelemben elválasztja a mainstreamtől. Ráadásul öt kiemelt szereplő van összesen, ami sokkal kevesebb a megszokottnál, ez a dramaturgiáját is különlegessé, erőssé és sűrűvé teszi, hiszen három szereplőre kapaszkodik a történet.

Nagyon sok múlik ilyenkor a főszereplőkön, amit az is megnehezít, hogy a műfajra kevésbé jellemző a hitelességre törekvő színjátszás, mint a széttárt karú, szenvedélyes éneklés…

Igen, persze sok esetben ez nem csak az előadók hibája. A műfajjal szemben támasztott elvárásaink és a belső igényességünk is le van maradva a lehetőségeinktől. Ennek az okát nem látom pontosan, mindenesetre az ellenérzéseim nagy részét ez szüli. Nálam az első mindig a zenei anyag atombiztos megtanulása, hogy ez a próbafolyamat alatt ne vonja el a figyelmemet  az adott előadás színészi lehetőségeinek megtalálásáról.

Az Evita esetében egy nagyon komoly és színvonalas musical-előadásra lehet számítani, olyan rendezői és színészi szándékkal, ami nem elégszik meg egy showműsor látványosságával, de nem is hagyja figyelmen kívül. Ebben alapvető szerepet játszik a Szegedi Kortárs Balett és a Szegedi Nemzeti Színház ének- és tánckara. A Szabadtéri Színpad persze kicsit megnehezíti a dolgokat, hisz 3500 fős nézőtérre kell eljuttatni a finom gesztusokat is, így nagyítani kell.

Mitől lesz aktuális ez a mű ma Magyarországon?

 Nem keresek direkt párhuzamokat a történet és a mai állapotok között, de olyan korszakot élünk most, amiben éppen a karizmatikus politikusokra és a beléjük vetett vakhitünkre bízzuk a jövőnket. Hogy ez mennyire szerencsés történelmi pillanat, azt nálam okosabb emberek majd kielemzik, engem mindenesetre végtelenül megrémít. Az előadás aktuálisan talán arra a kérdésre tud választ adni, hogy mennyire reális, illetve kifizetődő szuperhősként tekinteni a hatalom birtokosaira.