7óra7

„Ugyanazzal az ajtóval, amivel a kőszínházak nyitnak, a függetleneknek bezárul egy”

„Ugyanazzal az ajtóval, amivel a kőszínházak nyitnak, a függetleneknek bezárul egy”

2016. 08. 31. | TörökÁkos

Vajdai Vilmos: “Nem az örökkévalóságnak dolgozunk, hiszen az is csak idő.”

A TÁP Színház vezetőjével beszélgettünk a fesztiválokról, a függetlenek és a kőszínházak helyzetéről, értésről és félreértésről – az 1 perces színháztól kezdve egészen az örökkévalóságig.

Messze ti vagytok a legfesztiválosabb színház. Idén voltatok a Volt Fesztiválon, Bánkitón, az Ördögkatlanon, a Szigeten … Mi lehet ennek a fesztivál-népszerűségnek a titka?

A TÁP Színháznál alap, hogy nem várunk a körülményekre, hanem ott csinálunk színházat, ahol éppen vagyunk, és ezt talán már tudják rólunk. A fesztiválozásaink még a Tilos az  Á-ban a Zene Ünnepén kezdődtek, ahol először csináltunk 1 perces színházat. Ehhez kötődik egyébként egy nagy, külföldi meghívásunk is, a Sziget Fesztiválon látott minket egy lille-i színház vezetője, akiknél tartottunk egy workshopot, majd az 1 percesekből összeállítottunk egy hosszabb történetet, egy komplett előadást Lille-ben egy sörgyárból átalakított színházban. Aki végigment rajta, a haláltól eljuthatott a születésig – amikor végül kilépett, szemben az emberek tapsoltak, ő pedig hátranézve láthatta, hogy egy nagy pinából bújt elő.

narancs_portre_nemeth_daniel.jpg              Vajdai Vilmos (fotó: Németh Dániel / Magyar Narancs)

Ezek az 1 percesek sztenderdek vagy folyamatosan születnek?

Van közöttük néhány biztosan működő, amit újra meg újra előveszünk, van, hogy átalakítjuk a meglévőt, de újak is születnek. Legutóbb egy ligetvédőset csináltunk. A belépő ember a tüntetők és a nagydarab kopaszok közé kerül. A játékban végül a kopaszt verjük el, és a nézőnknek is odaadjuk a botot, aki eldöntheti, hogy mit csinál. Csodálatos reakciókat láttunk. Volt, aki ütött, volt, aki nem, volt aki egy plakátszöveget mondott, de látszott rajta, hogy szíve szerint ütött volna, és olyan is volt, aki ütött, majd utána hosszan zokogott, hogy ő rossz ember – mivel kiderült, hogy a barátnői nem ütöttek, egyedül ő. Az 1 percesekben általában választási helyzeteket hozunk létre – és gyakran nem könnyű választani, de mindenképp szórakoztató.

A performanszok mellett hogyan jöttek a Táp Színház életébe az egészestés előadások?

A nagyelőadások a Trafónak köszönhetőek. Amikor Szabó György felvetette ezt a lehetőséget, én a performatív jellegű, adott helyhez kötött előadások után azt gondoltam, hogy nyilván a pincébe csinálok majd előadást. De nem, ők a nagyszínpadra szánták ezeket. Általában évente egy előadást készítek ott. Sajnos ezeknek továbbjátszását a Trafó nem vállalhatta fel (noha volt rá példa, hogy még ezt is megpróbálták), lévén ők egy bemutatószínház. Illetve egy tanítóhely a szakma számára: ha valaki kicsit körül akar nézni a világban, akkor elmegy a Trafóba.

babahajo_drucker_david_ok.JPGBabahajó a Trafóban (fotó: Drucker Dávid)

2013-ban társulattá alakultatok. Ez a gesztus jelentett valamit a gyakorlatban?

Huszonéves történetünkben néhány évre mindig kialakult egy-egy csapat, majd mindenki ment a maga útján tovább. Mindig is fontosak voltak azok az emberek, akikkel együtt tudtam gondolkodni: Schönberger Ádám és  Máthé Zsolt például évekig meghatározó volt a TÁP Színház munkáiban. Most végre lett egy erős alkotó mag - Fekete Ádámmal, Egger Gézával, Laboda Kornéllal és a dramaturg Sándor Julival. Akkor vannak itt, ha nincsen más munkájuk, de akkor itt vannak – minden pénz nélkül is akár. Ez pedig azt is jelenti, hogy ha minden költségvetési támogatás megszűnne, akkor is lenne TÁP Színház.

Amióta léteztek, voltak gazdaságilag jobb és kevésbé jó éveitek. Most hogy álltok?

Voltunk mi már pénz nélkül, megalakulásunk után tíz évig nem kaptunk egyetlen forintot sem a költségvetésből, nem is volt rá rendszer, akkor még alig volt egy-két „alternatív” színház. A támogatásunk az utóbbi 8-10 évben kezdett el szép folyamatosan növekedni, mígnem bebaszott ez az új kormány, amelyet a kultúra egyáltalán nem érdekel – legalábbis az, ami nem az övé. Jelenleg a fennmaradásért küzdünk, immáron sok sortárscsapattal egyetemben. 

1_perces_liget_ok.jpgA ligetvédős 1 perces (fotó: TÁP Színház)

Mire és mennyi támogatást kaptok?

Működésre kapunk támogatást. Ennek a csúcspontja 22 millió forint volt, amit a Fidesz-kormány azonnal leharmadolt, és azóta is csökken évről évre. Jelenleg 9 millió forint, ami arra elég, hogy a napi dolgainkat éppen hogy meg tudjuk csinálni, de a lényegre, az előadásokra nincsen pénz. És ahogy már mondtam, nem is a létrehozás a gond, mivel a Trafó, a Jurányi és még néhány hely, egyelőre segít nekünk a bemutatóig, de a továbbjátszást már nemigen tudják finanszírozni. 

De ami mostanában ennél is jobban bánt, az a függetlenek és a kőszínházak viszonya. Alapvetően hatalmas nagy különbség van a két terület finanszírozásban: miközben minőségben közel sem. Sőt! A függetleneknél is születnek legalább olyan minőségek, azokat század annyi pénzekből kell létrehozni és aztán még játszani sincs lehetőség. És ebben a felborult helyzetben a kőszínházak nem mutatnak semmiféle szolidaritást, miközben egyre többször élnek a független szféra által kiharcolt lehetőségekkel.

v2_ff_ok.JPGVajdai Vilmos (fotó: Vajdai Liza Vera)

Milyen lehetőségekre gondolsz?

Részben beszipkázzák azokat a rendezőket, akik jó előadásokat hoznak létre (és ők miért is ne mennének el végre normális körülmények közé dolgozni?), másrészről, kőszínházi rendezők dolgoznak és próbálnak azon a kevés helyen is, amely még megmaradtak a függetleneknek. Nincs ebben semmi szándékosság, sem rosszindulat, egyszerűen élnek egy jó lehetőséggel, hogy egyéb helyekre is nyissanak. Ám ugyanazzal az ajtóval, amivel ők nyitnak, a függetleneknek bezárul egy.

Friss bennem a felismerés, hogy ez mennyire beszűkít, behatárol és korlátozza a fejlődés és mozgáslehetőségeinket, de még nem nagyon  tudom jól artikulálni. A kőszínházak talán azzal tudják le a szolidaritásukat, hogy egyes független rendezőket, aki általában a társulatvezető, hívnak rendezni. De ettől még a rendező társulata éhen hal, ráadásul azalatt nem is tud dolgozni a saját társulatával, márpedig a szinházi alkotás egyik legmagasabb szintje a társulati, közösségi lét, a közös gondolkodás és színházi nyelv kialakítása. Ennek megszületésére manapság mégiscsak leginkább a független területen lenne a legtöbb lehetőség és legnagyobb igény, ami a társulat vezetője nélkül kicsit problematikus.

A kőszínházak érzéketlensége, tulajdonképpen nyomásként jelentkezik a függetleneknél, amely ellehetetleníti a létezésüket, újabb mikroközösségek létrejöttét, ami később – és erre vakok – az ő fejlődésüket fogja gátolni. A kőszínházak gyakran az egyeztetéseknél is megtagadnak minden segítséget. Ezért még ha anyagilag össze is tudunk hozni egy előadást, egyszerűen nem tudjuk játszani – ahogy például a Jövedelmező állást már két éve.

jovedelmezo_trafo_hu.jpgJövedelmező állás - Gergely Katalin, Kovács Krisztián (fotó: Trafó)

Több ötlet is felmerült ennek a helyzetnek a kezelésére ...

Annál, ami most van, még Vidnyánszky Attila buta elképzelése is jobb volt, hogy a függetlenek csatlakozzanak egy-egy kőszínházhoz. Ostobaság, de lehet, hogy mégis több elvesző alkotót tartana meg. Talán valamiféle szolidaritási alap lehetne a megoldás, amit a kőszínházak tartanának fent a függetlenek számára. Persze ez naivitás …

Ráadásul azokon az NKA-s pályázatokon indulnak a kőszínházak is, ami az egyetlen lehetősége a független produkcióknak, hogy költségvetési forrást kapjanak. Ebben nyilvánvalóan nem a kőszínházak a hibásak, hanem a támogatásokat elosztó rendszer.

Mivel közben a Katonában is dolgozol, egyszerre látod a két szféra belső gondjait? A kőszínházaknak valóban ennyivel jobb?

Igen, jobb, még akkor is, ha miközben a függetlenek az életükért küzdenek, közben a maguk módján a kőszínházak is. A TAO támogatási rendszer rettenetes helyzetbe hozza őket. Mivel szigorúan nézőszámot kell produkálni, nagyszerű előadások kerülnek le a műsorról abban a pillanatban, ahogy elkezd fogyni a nézőközönség. Pedig egy nagy, komoly előadás életében természetes folyamat, hogy kicsit lefogynak a nézők, majd kis idő múlva megint beindul. Ez volt a Katonában szinte minden nagyobb előadással – többek között az Übüvel és a Három nővérrel is. Idő kell ahhoz, hogy ezek az előadások egy második, harmadik nézői réteghez eljussanak, néző- és társadalomnevelési szempontból azok még fontosabbak. Ami pedig a függetleneket illeti, csodálatos előadásokat egyszer-kétszer tudnak csak játszani.

Hogyan tovább?

Az MMA-hoz fogunk pályázni egy Fekete György-esttel, amiben Fekete György verseit fogjuk előadni, Fekete György által készített bútorok és képzőművészeti tárgyak hangulatának díszletében.

Vajon hányan értik azt a nyelvet, amin a Fekete György-előadással beszéltek majd, és amin most is beszélsz erről?

Ugyanúgy megértik, ahogy a Minden Rossz Varietét is a maga csavarjaival. Ráadásul önmaga elmagyarázása is része ennek a sokszoros csavarnak, így nem is nagyon lehet nem érteni.  Közben pedig az alapvető irónia mellett nem vicceskedni fogunk, hanem nagyon komolyan megmutatjuk, hogy milyen a mai reneszánsz ember – ahogy ezt minden oldalról látni. 

minden_rossz_2_ordogkatlan_domolky.jpgEgy korábbi Minden Rossz Varieté az Ördögkatlanon - Vajdai Vilmos, Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

Nincs benned az a félelem, hogy mintha egyre inkább csupán az egyértelmű üzenetek érnének célba?  Mintha társadalmi léptékben csak a minden csavartól és iróniától mentes, sarkos állításokat értenénk.

Ez az ország gondolkodását tekintve sötétben van tartva:  operettország vagyunk, és talán az is maradunk. De még a jobbfajta operettekben is mindig van egy-egy váratlan elem, ami újfajta logika alapján ironizál, humorizál, és erre a legtöbben felkapják a fejünket (sic). Merthogy ki vannak ránk éhezve.

Ha bármilyen, érzelmeket felkavaró témához írt netes kommenteket nézek, nem nagyon látom bennük ezt a fajta ironizáló humort.

De csak ezért nem, mert ezek a párbeszédek zártak maradnak, pedig ki lehet nyitni őket. Egyszerű: több embernek kell eljutnia az előadásainkra!

Ha már irónia és humortalanság, szerinted miért éppen a Vígszínházban lett a Himnusz átkomponálásából ekkora ügy, miközben ezt a játékot régóta játsszátok?

Azt hiszem, azért, mert ott egyéb aktuális és érzékeny témában is beszóltunk, a fesztiválzenekar forrásmegvonásától kezdve a kultúra teljes szétveréséig. Ráadásul, noha nem készültem erre, az is kicsúszott, - ahogy a 444-en megjelent, hogy „Baszódjanak meg! – tette hozzá Vajdai”. Abban pedig valóban volt egy komoly csavar, hogy a Himnuszra mindenki felállt, aztán kaptak egy ilyet. Valahogy betört a valóságukba egy párhuzamos dimenzió, és ezt talán nemigen érthették… Egyesek, páran.

sziget_2_tukr_kocka_ok.jpg1 perces az idei Sziget Fesztiválon

Hát, nem könnyítitek meg a költségvetési pénzelosztók helyzetét.

Gyors reagálásúak vagyunk, és ami hat ránk, abból képesek vagyunk szinte azonnal előadást csinálni. Ráadásul a „normális” előadások mellett performanszokat is létrehozunk, és ezt a sokféleséget mindig is nagyon nehéz volt megértetnünk a pályázatok elbírálóival. Nem értették, amikor az utcán performáltunk, és nemigen tudtak mit kezdeni a Minden Rossz Varietével sem, mondván, hogy akkor most nekik a rossz színházat kellene támogatniuk. Áttörő változásokat ebben nem tudtunk elérni, de halad a dolog. Lefelé. Viszont van egy új generáció, amelyik már más nyelvet beszél, és az internet nyitottsága miatt egyre szabadabban tud válogatni a sok információ között, és jobban is érti azokat, így maga is nyitottabbá válik, és ez talán nekünk is jó.

Tényleg nyitottabbak?

Igen. Az előző generációkhoz képest mindenképpen, és nem azért mert feltétlenül jobbak, a gyorsan változó világ és a korszellem hozza ezt. Az biztos, hogy korábban nem volt meg a lehetőség ilyen könnyen tudást szerezni, most pedig megvan. 

tars_1_sima_ok.jpgA TÁP Színház a Sziget Fesztiválon (fotó: TÁP Színház)

Beszéltél korábban arról, hogy az 1 percesekben választás elé állítjátok a játszótársaitokat, és azt is mondtad már máshol, hogy a TÁP Színház az előadásaival elsősorban kérdez. Mit gondolsz a kész válaszokat megfogalmazó, nevezzük úgy, hogy remény színháza és a kérdéseket feltevő, a lebontásból építkező színházi nyelvek szokásos szembeállításáról?

Majd elgondolkodom rajta, és a következő interjúban már el fogom tudni mondani. Mondjuk már maga a kérdés is túl zavaros, és nem értem. 

Néha azt érzem, hogy a kérdező, leleplező színház felől nézve ellene feszülünk egyébként értékes előadásoknak.

Ezt az elitista elvárást alapvetően nem tartom jónak. Minden oldalon létezik egyfajta elitizmus: a szakmaiságnak valamiféle régóta meglévő, bevett kánonja. A gazdasági érdekeken túl, talán innen is fakad a kőszínházaknak a függetlenekkel szembeni fenntartása, szembenállása. Kicsit erről is szól a rossz színház eszméje. A rossz itt a másnak a szinonimája, és azt jelzi, hogy ne mondja meg senki egy alkotónak, mi kerülhet színpadra és milyen keretek között!  Nemegyszer születnek egészen rendkívüli és mély színházi pillanatok a “rossz” színházban. Nem véletlenül nyertünk egy csomó díjat ezekkel az előadásokkal, amikor felbukkantunk vele, bizonyos helyeken revelációként hatott, mint ahogy most is, ha új közönséggel találkozunk. Amit mi csinálunk, az egy merőben új dramaturgia, amit még sokan nem értenek vagy csak egyszerűen nem hiszik el. Úgy tudom, a mostani kormány lovagi keresztre is felfeszített bennünket, csak az utolsó pillanatban lecsúsztunk. Jobb is, mert legalább nem kell visszaküldözgetnünk, Posta, ilyenek ...

Ha már a rossz színháznál tartunk, a performansz jellegű előadásaitokban még a szokásos színházi produkciókhoz képest is kevésbé időtálló dolgok születnek. Ezzel a fokozott mértékű elmúlással hogyan állsz?

Igen, nagyon sok kivételes színházi pillanat veszett el így az évek során. Ami egy kicsit fáj, de rövidebb ideig fáj, mint amíg jó volt. Egy perc vagy egy élet … - nem az örökkévalóságnak dolgozunk, hiszen az is csak idő. Most, hogy már gyerekeim vannak, mindez egy kicsit jobban érdekel, ahhoz viszonyítva például, hogy a nagyapjuk  szobrász, és az ő munkáit bármikor meg tudják majd nézni, az enyémekre meg már én sem emlékszem. De a szobrok is meddig vannak ott? Ezer évig? Húsz évig? Mi a különbség?

vajdai_portra_nanasi_pal_fek.JPGVajdai Vilmos (fotó: Nánási Pál)

Elégedett ember vagy?

Jól vagyok. Halász Pétertől nem az a jellemzőbb, amit szakmailag tanultam, inkább abban erősített meg, hogy ne legyenek ambícióim, kitűzött céljaim. Bármennyire is közhely, soha nem célokért küzdök, hanem az utat választom meg. Ha nagyon akarunk valamit, akkor vagy elérjük vagy nem, de mindenképpen vesztünk valamit magunkból. Az utak közül – legyen kettő, három vagy hét - mindig könnyebb választani, hogy számomra mi a helyes. 

A csapdákat próbálom kikerülni, azon dolgozom, hogy kevesebbet hazudjak, másoknak is és magamnak. Ebben egyelőre nem állok vesztésre.

Az ember tele van sok szarsággal, ami ellen küzdeni kell: karriervágy, öregség, szerzési vágy, mindenáronboldogakaroklenni, cél a jobb létre, holott igazán semmi másra nem kell készülnünk az életünkben, mint a jobblétre.

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr711653034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.