„Évek óta egyre jobban zavar, hogy a színházi élet is politikai szekértáborokra oszlik.”

Mátyássy Bence 2009-ben, a HOPPart Társulatból érkezett Alföldi Róbert hívására a Nemzetibe, ahol azóta is társulati tag. Több külsős munka, rendezéssel való kísérletezés után idén Tóth Péterrel közösen nyújtották be pályázatukat az Újszínház vezetésére. Mindezek mellett a kislányáról és családjáról, a Zsótérral és Mohácsival való munka kihívásairól, illetve a mai színházi életet átható politikáról beszélgettünk vele.

Mi a helyzet a háttérhorgászattal?

A Háttérhorgász Szövetséget 2009-ben alapítottuk Földi Ádámmal. Az alapötletünk az volt, hogy ha egy filmben vízparti jelenet van, miért ne ülhetnének horgászok a parton? Ezek a horgászok természetesen mi akarunk lenni. A projekt jelenleg szünetel, mert Ádám Amerikában van, de korábban egészen sok filmbe hívtak minket.

Mátyássy Bence (fotó: Rózsa Erika)

Úgy hallottam, önálló ested lesz. Ez visszakanyarodás a rendezéshez?

Valóban rendeztem már, a Katonák című előadást Orlai Tibor segítségével, de a rendezés nem az én világom. A célom már akkor is inkább egy saját csapat, mintsem a saját rendezői karrierem elindítása volt. Önálló est pedig lesz, de semmi egyéb konkrétumot nem mondanék róla. Talán csak azt, hogy a kislányommal, Kálával szeretném megcsinálni, ha még akkor is lelkesedni fog a színház iránt.

Egyelőre úgy tűnik, eléggé lelkes, a Brandban szerepel is. Ez hogy alakult?

Teljes véletlen. Egy próbán mutattam a telefonomon Zsótérnak egy felvételt Káláról, és szóba jött, hogy bejöhetne próbára, hogy segítsen Trokán Nórinak, aki csak eljátszotta volna egy kisgyerek jelenlétét. De Zsótérnak és Kálának is annyira megtetszett ez a felállás, hogy végül benne ragadt.

Brand - Trokán Nóra, Mátyássy Kála, Trill Zsolt (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Végignézve a Nemzetiben játszott szerepeiden elég vegyes képet látunk: Kukorica Jancsitól Hitlerig terjed a skála. Egy állandó társulatban az ilyen univerzalitás nem válik „se ilyen, se olyanná”?

Fura, hogy ezt mondod, ebbe csak most gondoltam bele. Én inkább azt látom, hogy akármennyire is különbözőnek tűnnek ezek a karakterek, zömmel mégis gyerekeket játszottam, vagy pedig a gyerekarcom miatt osztották rám a szerepeket. Belül valójában egy „meglett családapa” vagyok, de például filmes castingokon még ma is huszonéves szerepekre hívnak… Szerintem még 5-10 évet kell várnom, hogy a külsőm összeérjen a belsőmmel.

                           Mein Kampf - Mátyássy Bence, Sinkó László

Zsótér idén harmadszorra fog rendezni a Vidnyánszky-féle Nemzetiben, te pedig harmadszorra fogsz szerepelni a rendezésében. Mondhatni, tagja vagy Zsótér viszonylag állandó nemzetis csapatának.

Zsótér tanított az egyetemen, nála nyíltam meg a legjobban, akkor kezdtem érezni, hogy lehet, mégis lesz ebből a színészetből valami. Amikor jelezte, hogy számítana rám a Brandban és a Galilei életében is, örömmel mondtam igent. Hogy már többször dolgoztunk együtt, sok esetben könnyűvé teszi a munkát, miközben Zsótérral dolgozni azért nehéz is. Nagy harcokat vívok magammal, folyamatos nyomás alatt tart, előadásról előadásra megbeszéléseket tartunk, és jelzi, ha nem sikerült. Ez persze izgalmas, csak nem egyszerű.

A Galilei életében több epizódszereplőt alakítasz a darab során. Mennyire megterhelő ez?

Rohadtul nehéz: egy-két mondatokat mondok egy epizódszerepben, ha azt elrontom, nincs esélyem kompenzálni később, mint egy nagyobb szerepnél, ahol azért bőven van lehetőség javítani. Hatalmas koncentrációt igényel.

Mohácsival is többször dolgoztál már együtt, úgy hírlik, vele se annyira könnyű a munka…

Nyilván „idegölő” a próbafolyamat, ha például az utolsó napokra lesz kész az utolsó felvonás, de meg lehet szokni, sőt. Ez a fajta színházcsinálás is inspirál, nem hagy elkényelmesedni. A Hairben harmadszor dolgoztunk együtt, akkor már teljesen nyugodt voltam, annak ellenére, hogy tudtam, objektíve lehetetlen, hogy kész legyünk. Tudtam, hogy az lesz, mint ami addig már sokszor volt a Mohácsi-rendezésekkel, hogy csak összeáll az utolsó pillanatban.

            Hair - Szabó Kimmel Tamás, Mátyássy Bence (fotó: Toldy Miklós)

Említetted már, hogy stúdiós voltál az Újszínházban, de feltételezem, nem ez volt az egyetlen indok, amikor Tóth Péterrel beadtátok a pályázatotokat.

Korábban is fontolgattam már, hogy össze kéne állítani egy saját csapatot, ahol mint művészeti vezető működhetnék. Öt évvel ezelőtt, amikor új vezetés került az Újszínház élére, engem nem az zavart elsősorban, hogy a szakmaisággal szemben egy olyan ideológia kapott lehetőséget, amivel én egyébként egyáltalán nem tudok azonosulni, hanem hogy két hatvanas alkotó pályázott az igazgatói címre, a szakma meg ahelyett, hogy pályázott volna, tüntetett vagy nyílt leveleket írt. Akkor leültem beszélgetni a barátaimmal, hogy nincs mese, a mi generációnknak előbb-utóbb lépnie kell. Talán ennek is volt köszönhető, hogy Herczeg Tamásék beadták a pályázatukat Fehérvárra, mi pedig Tóth Péterrel kezdtünk el közösen gondolkozni. Az Újszínház mindkettőnknek szívügye, hisz onnan indultunk stúdiósként, így nem volt kérdés, hogy megpróbáljuk.

Nem nagyon lehetett hallani az Újszínházról az elmúlt öt évben.

Igen, a szakma úgy tett, mintha nem is létezne az Újszínház, alig születtek kritikák, tehát amit mindenki hangoztatott, hogy a szélsőséges ideológián túl szakmai aggályok is felmerülnek, lényegében nem lett bizonyítva. Én Tóth Péterrel jártam az Újszínházban, a Noszty fiú esete Tóth Marivalt néztük, pótszéken kellett ülnünk. Megtudtuk, hogy a színház viszonylag komoly nézőbázissal rendelkezik, és bár minden színházban vannak félházzal futó előadások, nem igaz, hogy ne járnának az Újszínházba. Az előadás pedig meglepően aktuális volt, bár a megvalósítás nem feltétlenül fért bele az én ízlésembe. Lehet, hogy épp szerencsénk volt a teltházzal, de azért az elgondolkodtató, hogy láthatóan van igény erre a fajta színházra.

          Mátyássy Bence (fotó: Puska Judit)

Idén már pályáztak a fiatalok is, megváltozott valami?

Úgy tűnik, bár engem elszomorít, hogy ennek a generációnak lényegében nincs esélye, hogy vezetői pozícióban próbálhassa ki magát és a friss elképzeléseit intézményes keretek között valósítsa meg. A vérfrissítés elkerülhetetlen. Mire a szakma harminc év múlva úgy ítéli, hogy kiérdemlik a saját színházat, 50-60 évesek lesznek, teljesen belefásulva a várakozásba, és ekkor már késő lesz. A vállalkozó szellemű fiataloknak jelenleg a független szcéna az egyetlen járható út, egy kőszínház viszont egészen más lehetőségeket nyújt. Magyarországon lényegében a kőszínházi lét az, amivel a közvélemény és az elfogadottság felé lépni lehet.

A pályázatotok szerzői között ott van Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila is. Hogyan alakult ez?

Évek óta egyre jobban zavar, hogy a színházi élet is politikai szekértáborokra oszlik. A tavalyi POSZT után már azt terveztem, kiírom a facebookra, hogy kiülök a Margitszigetre, és aki szeretne politikamentesen beszélgetni a színházról, az tartson velem. Véletlenül jutott el ez a gondolatom Vecsei Hasihoz, akivel aztán összehoztunk több ilyen találkozót, amiken sokan gyűltünk össze és ahol Tóth Péter meg én voltunk a legidősebbek. Valami elindult ekkor, valódi párbeszéd zajlott. Kiderült, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkozunk és ezek a közös beszélgetések vezettek oda, hogy mások mellett ők is alkotótársak lettek a pályázatunkban.

A pályázatotokon látszik, vissza akarjátok venni a politikai szekértáborok által kisajátított témákat: Recsk, holokauszt, Trianon, női egyenjogúság, nemzeti irodalom egyaránt szerepelt a terveitek között. Nem túl szép ez így?

De igen. Természetesen ez a pályázat idealista: szerintünk így kéne lennie a dolgoknak, csak sajnos egyáltalán nincsenek így. Számunkra ugyanolyan fontos téma Trianon, a holokauszt vagy Recsk. Értelmetlen ezeket „versenyeztetni”. Miért ne lehetne az, hogy huszon- és harmincéves fiataloknak saját véleménye legyen ezekről? A világ általában hajlamos arra, hogy igenekben és nemekben gondolkozzon. Hogy csak fekete és fehér van. Viszont elfelejtjük, hogy a kettő között léteznek árnyalatok is. Nagyon hiszünk a politikamentes hazaszeretetben, de ugyanígy természetesnek gondoljuk a másság elfogadását vagy a nők egyenjogúságát, és még sorolhatnám. Ezt az értékrendet akarjuk képviselni: egy köztes, harmadik utat az igenek és a nemek között. Sajnos ez a gondolkozás ma idealizmus.

Kapcsolódó

Interjú Fábián Péterrel és Benkó Bencével
Interjú Hudi Lászlóval
Interjú Hargitai Ivánnal
Interjú Herczeg Tamással és Szántó Péterrel
Interjú Bodolay Gézával
Interjú Szűcs Katalin Ágnessel