„Megfertőződtem a színházzal.”

Thuróczy Szabolccsal beszélgettünk az Aranyélet második évadáról, Till Attila Tiszta szívvel című filmjéről, valamint Zsótér Sándorhoz, Pintér Bélához és Müller Péter Sziámihoz fűződő kapcsolatáról.

Hamarosan indul az Aranyélet című filmsorozat második évadja, amelyben főszerepet játszol. Mi lesz a karaktereddel ebben az évadban?

Miklósi Attila, akit alakítok, továbbra is próbál jó útra térni, tisztességes munkát vállalni, és minden erővel összetartani a családját. Egyre sűrűbb, egyre drámaibb lesz a történet, és közben flashbackszerűen bejön a múlt, a kilencvenes évek eleje, ahol megismerkedhetünk a főszereplők fiatalkori énjével. Úgy érzem, még nagyobb így a tragédia, hogy látjuk, miként váltak ezekből a szépreményű fiatalemberekből roncsok. Az én karakteremet ifjabb Vidnyánszky Attila alakítja, akit én javasoltam a szerepre.

Aranyélet (fotó: Sághy Tímea)

Az Aranyélet első évada meglehetősen kemény társadalomkritikát fogalmazott meg. A második évadban is erre számíthatunk?

A sorozatnak ez egy meghatározó vonása, de nem akarja az arcodba nyomni. Egy agyatlan, lélektelen politikai kultúra vesz körül minket, a hatalomért való eszetlen ragaszkodással.  Minderről nem beszélni bűn lenne.

Az újgazdagok világában ezt jobban lehet ábrázolni?

Az újgazdag és a fehér galléros bűnöző nálunk lassan már ugyanaz. Szinte nevekre lebonthatjuk, hogy ki az a hat-nyolc ember, aki mozgatja ezt az egész országot gazdaságilag és politikailag. Adja Isten, hogy a túlvilágon el kelljen számolniuk azzal, ami jelenleg zajlik itthon. Komoly európai országokban ezért börtönbe kerülnének, de Magyarországon mindent meg lehet úszni.

Ugyancsak főszerepet játszol Till Attila Tiszta szívvel című filmjében, amelyet Magyarország az idén Oscar-díjra nevezett, legutóbb pedig Los Angelesben kapott díjat. Karaktered, Rupaszov piti bűnöző, csak ő éppen a személyes tragédiája miatt csúszott le.

Igen, ez a film másképp izgalmas, mint az Aranyélet, mert itt a külső körülmények faragnak bűnözőt a főszereplőből. Miután egy baleset miatt kerekesszékbe kényszerült, úgy gondolja, az élete nem nagyon fog megváltozni, és már az se rizikó neki, ha embert öl.

Tiszta szívvel

Mundruczó Kornél Fehér isten című filmjében is fontos szerepet játszottál, amelyet szintén Oscarra nevezett Magyarország, és több díjat is nyert, például Cannes-ban is. Úgy tudom, voltál is a filmfesztiválon. Kezded megszokni a vörös szőnyegek világát?

Magyar ember azt soha nem tudja megszokni. Cannes-ban az egyik főszerepet játszó Zsótér Sándor mellett ültem a vetítésen, akkor láttuk először a filmet. Fura érzés volt kint lenni vele és mellette ülni, mert az egész pályámat vele kezdtem, most meg mindketten Cannes-ban kötöttünk ki.

Térjünk át akkor a színházi pályádra. Ha már szóba hoztad, hogyan indult ez a pálya?

A legfontosabb személy Gaál Erzsébet volt, neki köszönhetem, hogy színész lettem. Mint „cselédkönyves” színésznő ment le Nyíregyházára, de már hamar kapott lehetőséget rendezni is. Zsótért hívta dramaturgnak, és egy közel tíz évig tartó kapcsolat alakult ki közöttük. Gaál Erzsi első rendezésében, ami Büchnertől a Danton halála volt, több hónapos próbaidőszak során kerültem be a forradalmi népbe. Rögtön megfogott az a rendkívül erős kisugárzás és hit, ami kettőjük munkáját jellemezte. Aztán Gaál Erzsi mondta Zsótérnak, hogy rendezzen, mutassa meg azt a sok őrületet, ami a fejében van. Akkor Zsótér elkezdett rendezni, olyan darabokat, mint a Titus Andronicus, az Orpheus alászáll, a Cyrano, én pedig mindben játszhattam. Mondhatom, hogy megfertőződtem a színházzal.

Csákányi Eszterrel A 42. hét előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Mégsem a színműre, hanem jogi karra mentél.

Gyerekként sportiskolába jártam, sem kedvem, sem energiám nem volt a tanuláshoz. Aztán ahogy nőttem, egyre jobb tanuló lettem, tizennyolc éves koromra lettem a legjobb. A bátyám jogra járt Szegeden; úgy voltam vele, miért ne próbálnám meg én is. Én akkor már olvastam kortárs írókat, a történelmet meg szerettem, így a családom legnagyobb megdöbbenésére felvettek. Esti szakra jártam, közben pedig Nyíregyházán játszottam Gaál Erzsi és Zsótér mellett.

Pintér Bélával honnan datálódik az ismeretségeket?

1994-ben Szolnokra szerződtünk, miután ott lett főrendező Zsótér Sándor. Egy fura, zaklatott évadot töltöttünk el ott egy akkor nagynevű színházban, ahol korábban Székely Gábor is volt főrendező. Zsótér nem tudta végigvinni, amit akart: méltatlan, buta csatározásokkal kellett szembenéznie. Miután elment onnan, a Szkéné Színházban felkérték, hogy rendezzen Mizantrópot Garaczi László átiratában. Én mentem vele, és az akkor már a fénykorán túl lévő Arvisura társulatból szerepelt benne Scherer Péter és Pintér Béla is. Engem Bélával rakott össze Zsótér, mi voltunk „Acsa és Teca, a két szenilis bájgúnár”: Béla hosszú hajjal, én kopaszon. Aztán jött a Hófehérke című előadás Dióssi Gábor rendezésében, amiben én voltam a gonosz mostoha, Béla meg Hófehérke. Utána a Don Quijotéban szintén együtt játszottunk, akkor Béla már nagyon szeretett volna rendezni, azt az előadást rendbe is rakta. Első saját darabja a Népi rablét volt, amelybe olyan színészeket keresett, akik tudnak néptáncolni. Én mondtam, hogy nem tudok, így lettem az anyakönyvvezető. Ez volt 1998-ban, onnan datálódik a közös munkánk a társulattal.

Titkaink (fotó: Mészáros Csaba)

Pintér Béla maga írja a darabjait, a szerepeket mindig a társulat egy adott tagjára. Ti mennyiben vesztek részt a végső szöveg elkészülésében?

Az én egyéniségemre szabni a szövegeket nem olyan nehéz Bélának, mivel ismeri a szóhasználatomat, a hülyeségeimet. Ha bizonytalan, természetesen megkérdezi a véleményünket; ha van egy erős, jó dolog, ami tetszik neki, arra nyitott.

Az utóbbi években egyre hangsúlyosabb az előadásaitokban a történelmi múlttal és a társadalmi jelennel való szembenézés, gondoljunk csak a Szutyokra, a Kaisers TV, Ungarnra vagy a Titkainkra.

Bélát feszíti, hogy mi történik ebben az országban, és a színház az eszköze, hogy ezt megmutassa. Azt viszont soha nem lehetett mondani, hogy egy adott politikai oldalnak kötelezné el magát: mindenki megkapja a magáét.

Csákányi Eszterrel a Fácántánc előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Az elmúlt másfél évben többször léptetek fel mint a társulat tagjai Müller Péter Sziámival és zenekarával, az AndFriends-zel. Legutóbb a nyáron a Kobuci kertben láthattunk többek között téged is. Hogyan kezdődött ez az együttműködés?

Én az underground zene bűvöletében éltem a nyolcvanas években, betéve tudtam az URH, a Kontroll Csoport és az Európa Kiadó szövegeit. Nemrég abba a házba költöztünk, ahol Müller Péter Sziámi is lakik, és mikor egyszer hallottam, hogy zenekarával éppen alattam próbálják ezeket a dalokat, fogtam egy üveg rozét, lementem, és mondtam, hogy a Száz bolhát elénekelném. Mondták, ott a mikrofon, tessék, énekeld. A Titkainkban egyébként megszólal a Kontroll Csoport egy dala is, úgyhogy innen jöhetett az ötlet Sziáminak, hogy a Besúgók és provokátorok című dal kapcsán csinálhatnánk egy közös koncertet. Aztán olyan sikeres lett az együttműködés, hogy a társulatból Roszik Hella már a zenekar tagja is lett.

Végül mi várható a közeljövőben a társulattól?

Február végén lesz az új bemutatónk, novemberben kezdjük el próbálni. Közben januárban lesz egy kis leállás, mert a Titkainkat meghívták Amerikába, ott fogunk vele turnézni. Hogy pontosan miről is szól a következő darab, azt még nem tudom, de azért is jó Bélával dolgozni, mert ez mindig meglepetésként éri az embert.