7óra7

Hajdu Szabolcs: Nem lázadásból teszem, hanem túlélési ösztönből

Hajdu Szabolcs: Nem lázadásból teszem, hanem túlélési ösztönből

2017. 01. 11. | Marik Noémi

Az Ernelláék Farkaséknált paradigmaváltásnak tartja az életében, ahonnan már nem léphet vissza.

Hajdu Szabolcs szeptemberben bemutatott, Karlovy Varyból fesztiválfődíjat elhozó filmje még mindig műsoron van a mozikban, korábbi, színházi verziójára pedig alig lehet bejutni. A rendezőt arról kérdeztük, miért készített a színházi darabból filmet, miért hagyta ott a Maladypét, miért nem alapított társulatot, és mit gondol a fizikai munkáról.

 Alapvetően színházi rendezőnek vallod magad, ebben a közegben is érzed jobban magad, ahogy mondtad, ennek ellenére keveset rendezel színházban.

Igen, mert nem csupán rendező vagyok, hanem szerző is, így azokat a darabokat, amiket rendezek, előtte meg is kell írnom. Ezért aztán nem tudok évente három-négy felkérést vállalni, és hivatásszerűen működni. Másrészt én közben filmeket is csinálok. Azért mondom mégis, hogy inkább színházi ember vagyok, mert a legalapvetőbb élményeimet és a művészet iránti vonzalmat a színházon keresztül kaptam meg, még gyerekkoromban. Tizenkét évesen kerültem be egy gyerekszínpadra Debrecenben, ahol hat éven keresztül gyakorlatilag minden nap játszottam. Ez töltötte ki az életemet. Amikor feljöttem Pestre, akkor is még négy-öt évet színházaztam.

1ernellaek-hajdu.jpg            Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál előadásában (fotó: Toldy Miklós)

Rendezőként rendre ugyanazokkal az emberekkel dolgozol.

Tulajdonképpen társulatként működünk, azokkal az emberekkel egyébként, akikkel már a gyerekszínpadon is együtt játszottunk. Több mint harminc éve mély barátság köt össze minket. Ennek ellenére sosem láttam értelmét, hogy hivatásos társulatot alkossunk, mert az túlságosan merevvé és kötötté tette volna a struktúránkat, és kényszerpályára állított volna bennünket. Az egy óriási felelősség, amit én nem akartam vállalni, mert attól féltem, hogy az energiáim akkor erre mennek majd el - a szervezésére, a darabkényszerre, ami valószínűleg a minőség rovására ment volna egy idő után. Elég sok társulatnak beleláttam a működésébe, tagként is, és tudtam, hogy nekem nem való egy ilyen intézmény irányítása. Annak a veszélye is felmerül, hogy egy összezárt közösségben az emberek egy idő után meggyűlölik egymást. Így hát ugyanúgy működünk, mint egy társulat, csak nyitottabban, kötetlenebbül. Mint az aranyhal, ami láthatatlan úszkál, és megcsillan néha.

Az Ernelláék Farkaséknál története hogyan alakult ki?

Mindig a résztvevő színészekből indulok ki, és nem pedig rájuk húzok mindenféle általam kitalált történetet. Most is prekoncepció nélkül vágtam bele a dologba, és azzal kezdtük, hogy megvizsgáltuk,milyen lehetőségek vannak ebben a konstellációban, mit jelent most ez a hat ember együtt.

Színészeid akkor inkább alkotótársak, mintsem médiumok.

Is-is. Az alaptémákat egyébként hamar megtaláltuk, mert átszövik a mindennapjainkat, a gyereknevelés, a párkapcsolati kérdések, a midlife crisis közelről érintenek minket. Ezeken belül kezdtük aztán először a karaktereket megtalálni, mert még mindig nem a történettel foglalkoztunk. A történet mindig az utolsó.

ernellaek-film-jelenet1.jpgHajdu Szabolcs a filmben

Nincs is tulajdonképpeni történet…

Van, csak nagyon organikusan magát írja. Mert abból indulunk ki, hogy ha a karakter élő, akkor az majd úgyis fel fogja építeni magát, generálja a helyzeteket. És ezek organikus egymásba kapcsolódásából lesz majd a történet. Az ember és tér kettőse irányított most is, ebből merítek és indulok ki mindig. Megvolt a hat színész és a tér, ami a Maladype Színház lakástere. Beléptem, és filmes aggyal rögtön azt gondoltam, ha már itt vagyunk, miért ne használnánk lakásként, találjunk ki hozzá egy lakássztorit.

Most mégsem a Maladypében játsszátok már a darabot. Miért?

Egyszerű oka van, nagyon keveset játszhattuk ott, havonta mindösszesen kétszer, és nem értettük, miért, amikor a színház meg amúgy üresen állt. Az előadásnak pedig sikere volt, és közönségigény is volt rá. Azért sem értettük, mert a Maladypének hasznára lett volna a mi sikerünk. Arra sem kaptunk választ, hogy miért csak hétfőnként és keddenként mehet a darab. Összehasonlításképpen mondom, hogy azóta 6-8-szor játsszuk, de játszhatnánk akár többször is a nézők igényét figyelve. Azt is méltatlannak éreztük, amennyiért a színészek ott játszották, ráadásul még a technikus bérét is ebből a minimális gázsiból kellett kifizetnünk. Azoknak a vidéki és külföldi fellépéseknek az anyagi részébe, amiket mi hoztunk, a mi kapcsolatrendszerünkön keresztül jöttek, sem lehetett belelátásunk, sem arányos részesedésünk. Szóval inkább úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. A teret és a két társulati tagot, akikről le kellett mondanom, persze sajnálom.

Olvasva a kritikákat az előadásról, feltűnő, mennyire különféleképpen értelmezik. Egy alkotónak pozitív visszajelzés, hogy művének ennyiféle olvasata lehet, vagy inkább bosszantó, hogy ennyire félre tud menni, amit akart?

Egyik munkámmal sem akarok üzenni semmit, és nem akarok kérdéseket sem feltenni vagy válaszokat megfogalmazni. Egyszerűen csak megpróbáljuk bemutatni ezeket a jeleneteket a lehető legpontosabban, és a legközelebb húzva ahhoz a valósághoz, amit mi valóságnak érzékelünk. Eddig terjed a mi munkánk, és onnantól kezdve minden üzenet, kérdés és válasz szerencsés esetben a nézőben fogalmazódik meg. El tudom fogadni, hogy létezik ilyen értelmezés is, meg olyan is, mert az a jelenetsor, amit itt lát, csak egy induktor. Hogyha bizonyos dolgokban az ember bizonytalanul lát, talán megerősítést tud találni a darabunkban, mert kívülről láthat valami olyasmit, amit egyébként nagyon ritkán: a saját életét.

erenllek-szinhaz-allo.jpgÁm azzal, ahogy te valamit bemutatsz, indirekten már értelmezel is. Ráadásul konkrétan ki is mondod benne saját értelmezésedet egy mondattal: Lehet, hogy boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla.

Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre az előadásban (fotó: Toldy Miklós)

Igen, ez valóban fontos mondat, és valóban egyfajta értelmezés, de nagy megfejtések, nagy megoldások nincsenek, receptek sincsenek. Mindenféle magyarázatok vannak, megnyugtató válasz azonban nincs. A véleményem persze valamilyen szinten benne van, de az eléggé bizonytalan mindennel kapcsolatban, amiről meg mégis meg vagyok győződve, azzal kapcsolatban mindig óvatos vagyok, mert a legnagyobb meggyőződésekről derül ki aztán igen gyorsan, hogy félrevisznek és a legnagyobb hülyeségek. Én magam is egyre inkább azokat a műveket keresem, amikben nincsen program, nincsenek ideológiák, nincsenek nagy megfejtések és utópiák, egyszerűen csak a hétköznapokról szólnak, a hétköznapi emberekről, mert ezekből lehet az életről a legtöbbet megtudni. Ezért szeretem Csehovot, Tolsztojt és Cassavetest.

Darabbeli alteregódhoz hasonlóan te is Móricz-módra jegyzeteled a hétköznapokból ellesett párbeszédeket, történéseket?

Nagyon sok mindenről kell jegyzetet készíteni, mert különben kimegy a fejemből. De azt is meg szoktam csinálni, hogy reggeltől estig végigjegyzetelem egy napom, tizenöt percenként. És ez pompásan kiadja, hogy az ember honnan hova képes eljutni, vagy egy helyzet, ami már eszkalálódik, és senki nem érti, hogy miért jutottak el odáig a dolgok, visszakereshető, mik a gyökerei. Az ember fölkel, és elindul egy spirálon, egyik lépésből következett a másik, a harmadik, a negyedik. A darabban is így kapcsolódnak egymásba a jelenetek.

Miért tartottátok fontosnak, hogy a film leforgatása után, ami tulajdonképpen az előadás adaptációja, még tovább játsszátok a darabot színházban is?

Az Ernelláékat eleve nem produktumként fogtuk fel, inkább valamiféle nagy beszélgetésnek vagy élménymegosztásnak. Így a film és a színház két különböző platformon megjelenő beszélgetés lett, amit én ugyanolyan értékűnek érzek. Másrészt amikor leforgattuk a filmet, akkor még igazából alig játszottuk, hiszen két hónappal a bemutató után már forgattuk is a filmet.

Ilyen hamar megfogalmazódott bennetek, hogy meg kellene örökíteni ezt az előadást?

Igen, voltak már előtte is színházi előadásaink, amikről nem maradt normális mozgóképes anyag, és nem akartam, hogy ez is arra a sorsra jusson. Szerettem ezt az anyagot, és azt gondoltam, van olyan húsbavágó kortárs látlelet, hogy nem árt, ha olyan minőségben marad meg, amelyik valamennyit visszaad abból, ami a színház. Erre pedig a színházi felvétel nem képes, akármilyen jó minőségű is. Az csak úgy visszaadható, ha át van fordítva egy másik nyelvre.

ernellaek-film-hajdu.jpgTörök-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs a filmben

De hát a színháznak ez a velejárója, hogy múlékony.

Nem is vagyok abban biztos, hogy eléri a film a színházi előadás hatását, intenzitását, mert az mégiscsak élő. És sokszor érzem azt, ha jó formában vagyunk és kellőképp érzékeny közönséggel találkozunk, az előadás elementáris is tud lenni. A film csupán egy optimum. Nemcsak élő jellege miatt tud a színház több lenni, attól is, hogy folyamatokat játszanak végig a színészek. A másfél óra az tényleg egy másfél órányi energiafolyam, amely mindenkiben vágások nélkül megy végig, és az fel tud növekedni, a közönség pedig mindennek szem- és fültanúja.

Schilling Árpáddal egy közös interjúban beszéltetek arról, hogy bírálható a szakma, mert félrenéz és nem fog össze, csak saját közeli érdekeit nézi. Hogyan lehetne ezen változtatni, netán az a megoldás, ahogy te is tetted, hogy ki kell lépni* ebből az egészből ?

Én nem tudok ezekről absztrakt módon gondolkodni, csak nagyon konkrétan, és csakis a magam tekintetében. Vagyis én ezt így tudom csinálni, ennyi. És nem is lázadásból teszem így, hanem túlélési ösztönből, és becsületből. Buharov Szilágyi Kornél fogalmazott úgy, hogy ez tulajdonképpen egy ön-Recsk. Azt érzem, hogy ha a másik irányba mennék el, akkor valami végzetesen megsemmisülne bennem, tehát tulajdonképpen előbb-utóbb felszámolódna maga Hajdu Szabolcs. Számomra sokkal rosszabb egy olyan színházi vagy filmes munkát csinálni, amihez semmi kedvem, sem valódi közöm, akkor inkább elmegyek a szűkös időkben kőműves mellé kétkezi munkát vállalni.

Ám azzal, hogy mindez ekkora publicitást nyert, már üzenetértékű fricskává is vált.

Nem annak szántuk. Nekünk, akik Debrecenből jöttünk Budapestre a semmibe, teljesen természetes dolog, hogy időről időre előfordul ilyen helyzet. Én itt először bádogosként dolgoztam, így az első dolog, ami az eszembe jut, ha baj van, hogy elmegyek kétkezi munkát végezni. Még élvezem is, olyankor kezdek el ugyanis igazából újra magamra találni, amikor bekerülök egy ilyen közegbe, és ott újabb érdekes történetek és karakterek jönnek. Így a fizikai munka számomra tulajdonképpen rehabilitáció, rekreáció, gyűjtés és tanulás.

* Hajdu Szabolcs egy ideje nem hajlandó beadni pályázatot a Filmalaphoz, mostani low budget filmjét is saját pénzből, saját lakásában, barátaival és családtagjaival forgatta mindössze másfél millió forintból. Függetlenként tervezi egyelőre további munkáit is.

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr712116831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.