Kútvölgyi Erzsébettel és Wunderlich Józseffel találkoztunk. Sorozatunkban társulatok egy-egy fiatal és idősebb tagjával beszélgetünk. A fonalat keressük, amely a nemzedékeket összeköti.

Pontosan negyven év különbséggel diplomáztak a Színművészetin. 1973, 2013. Négy évtized ide vagy oda, valószínűleg egyformán telt a növendékkoruk: bementek egy fekete szobába a Vas utcában és dolgoztak éjjel-nappal.

K.E.: Ez így volt. Olykor lefizettük a gondnokot, hogy egész éjszaka bent maradhassunk.

W.J.: Mi is! De az elmúlt években sokat romlott ott a helyzet. Ma már engedéllyel is csak éjfélig szabad dolgozni bent – az én időmben még éjjel 2-ig lehetett –, vasárnap pedig zárva a ház. Ez elég szörnyű. Én Novák Eszter és Selmeczi György osztályába jártam, és szerencsésnek tartom magamat ezért. Sosem kellett nélkülöznünk a tanárainkat. Úgy tudom, régebben előfordult, hogy az osztályvezetőnek nem volt ideje bejárni az óráira.

Wunderlich József és Kútvölgyi Erzsébet (fotók: Toldy Miklós)

K.E.: Vámos László osztályában végeztem, aki négy év alatt egyetlen napot sem hagyott ki. Illetve egyszer mint tartalékos katonát, behívták a seregbe. El sem akartuk hinni, hogy bevonul. És levágatja a szakállát? – kérdeztük döbbenten. Igen – mondta –, még ma, mert holnap hajnali négykor indulnom kell. Hajnali négykor az osztályunk ott állt a háza előtt. Látni akartuk Csontszakállt – így hívtuk őt magunk között – szakáll nélkül, menetfelszerelésben. Láttuk. Pár nap múlva újra ott volt velünk a főiskolán, borostásan.

Vámos Lászlónak része volt abban, hogy a főiskolás Kútvölgyi Erzsébet egyszer csak beugróként A La Mancha lovagja Aldonza szerepében találta magát, Darvas Iván Cervantes/Don Quijotéja mellett?

K.E.: Valószínűleg igen. Készültünk egy operettvizsgára, ami helyett váratlanul egy musical-összeállítást hoztunk létre. Abban énekeltem Aldonzát. Utóbb kénytelenek voltunk az operettet is abszolválni, a Csárdáskirálynő zanzásított változatát mutattuk be az enciánkék művészitorna-dresszünkben, amire krepp-papírból varrtunk szoknyát. 2007-ben aztán, nagy örömömre, megkaptam Nyíregyházán a Csárdáskirálynő Cecília-szerepét. Az operettműfaj pokoli nehéz. Van kilenc mondatod arra, hogy eljátszd a szerelmet, a taktikát, a félelmet, az óvatosságot, a féltékenységet, a fenyegetést, a nosztalgiát, és a végén poénnal menj ki. Az egyik próbán azt mondta Tasnádi Csaba rendező, hogy csináljak itt egy spétet. Elpirultam, és kértem, hogy mindenki menjen ki. Aztán bevallottam: soha életemben nem csináltam még spétet – Julikában vagy a Szent Johannában nem volt rá szükség –, de most megtanulom.

W.J.: Én is találkoztam a Csárdáskirálynővel, 22 évesen rám bízta Edvint Méhes László a pécsi rendezésében. Eleinte borzalmas volt, úgy éreztem, semmi közöm nincs hozzá. Aztán belejöttem és rengeteget tanultam belőle. A műfajból is és abból is, hogy sokat játszottam, legalább ötvenszer ment. Egy olyan időszak volt az Pécsen, amikor polarizálódott a közönség. Húsz év alatti nézők jártak a színházba – ők a fiatal színészek miatt jöttek – és hatvan év fölöttiek. Nem volt egyszerű közös nevezőre jutni.

Emlékszem, játszotta a beszédhibás unokaöcsöt a Bolha a fülbe pécsi előadásában. Úgy is él most bennem, mint akinek a szájpadlástól A padlásig terjed az eddigi útja. Milyen volt a váltás, a Vígszínházba érkezés?

K.E.: Hát nem lehetett könnyű ennek a fiúnak belépni ebbe a színházba, ahol a falaknak is van egy nem mondvacsinált rangja, a társulat pedig soha nem látta őt korábban. Amikor bekerült a Jó estét nyár, jó estét szerelembe – már a próbafolyamat alatt Stohl András helyett állt be Sötét ruhás fiúnak –, akkor három városban játszott egyszerre. Valószínűleg utazás közben tanulta a szerepet, mindenesetre egyszer sem tartotta a kezében a szövegkönyvet, amikor próbáltunk. Első pillantásra éreztem, hogy ennek a fiúnak minden segítséget meg kell adni. Ha kérdez, válaszolni kell. De elég lehet egy mosoly, egy visszakacsintás is annak, akinek nehezebb itt. Látszott, hogy derűs, jókedvű, figyelmes. Amióta kutyája lett, azóta végképp megimádta őt az egész társulat.

W.J.: Akkoriban törtem el a kislábujjamat, úgyhogy mankóval játszottam Pécsen a Csíksomlyói passió Jézusát, Julien Sorelt Kaposváron és próbáltam a Sötét ruhás fiút. Érdekes volt.

Melyik találkozás jelentette az első nagy emberélményt a Vígszínházban?

W.J.: Amikor hívtak, hogy vegyem át a Rádiós szerepét A padlásban, fel kellett mennem Presser Gáborhoz a zeneszobába.

Elégedett volt Presser Gábor?

W.J.: Én voltam elégedett! Ott ült, az íróasztalán kis abrosz leterítve, falatozott éppen. Ne haragudjak, mondta, de ezt csomagolták neki otthon, és most megeszi. Azután odaült a zongorához. Kialakult egy kis kamarazenélés. Utoljára ilyet a konziban éreztem, amikor hegedűsként a legjobb partnerekkel játszhattam. Az együtt zenélésből nagyon intenzíven tudok töltekezni.

A zenés színészi, énekesi kvalitás közös vonásuk.

K.E.: Én az énekhangot otthonról hoztam, a szüleimtől. Anyám vasalás közben Puccini-áriákat adott elő. Autodidakta módon képződtem, ellentétben Józsival, aki tanult zenész.

W.J.: Leginkább magam szedegettem össze én is, amit tudok.

K.E.: Jó, de te biztos nem kérted a szüleidtől a szülinapodra azt, hogy tüntessék el otthonról a zongorát! Én igen. El is tüntették. Kiderült utóbb, hogy csak bérbe adták, és amikor már nem otthon laktam, visszafogadták.

Milyennek írhatnánk le a jelenlegi, személyes vígszínházi korszakukat?

W.J.: Talán most már túljutottam az „Úristen, hol vagyok!” időszakon. Figyelem elsősorban az idősebb férfikollégákat – Lukács Sándort, Kern Andrást, Hegedűs D. Gézát –, lesem például azt, hogy miként oldanak fel hülye helyzeteket, amik időnként előfordulnak. Tőlük megtanulhatom az íratlan szabályokat. Mit lehet, mit nem. Hogyan öntsük formába munka közben a véleményünket, hogy ne legyen bántó. És hogyan legyünk nyitottak a másik véleményére, például ha valaki azt mondja: Figyelj, Wundi, sok vagy!

Hajlamos a sokságra?

W.J.: Nagyon akarok. Még akarni is nagyon akarok. Egyelőre legfeljebb keresgélem a nyugis helyzeteket.

K.E.: Nekem csendesebb időszakom zajlik, ebben az évadban nem volt bemutatóm a Vígszínházban. Bár hátravan még egy sorozat, hátha abban lesz feladatom. Azt hittem, jól fog esni, hogy nem vagyok benne semmi újban, de aztán most mégsem esik jól. Viszont közben elvállalhattam Balázs Zoltánnál a Maladype Színházban egy szerepet, amire nagyon vágytam. A Dada Cabaret-ban játszom az Átrium Film-Színházban. Balázs Zoltán-fan vagyok, és már régóta szerettünk volna együtt dolgozni. Amikor találkozóra hívott és a Dadáról mesélt, arra gondoltam, ha nem Lenin szerepét kínálja fel nekem, nagyon szomorú leszek. Ha viszont igen, akkor felugrok és összecsókolom. Úgy lett.

Három közös előadásuk van: a Földrengés Londonban, a Jó estét nyár, jó estét szerelem és az Óz, a nagy varázsló. Sokat játszanak. Igaz, aki a Vígszínházban játszik, az mind sokat játszik.

W.J.: Azt mostanában vettem észre, hogy erre való tekintettel tudatosabban kell készülnöm az aktuális feladatra. A három zenés szerepem ugyanis mind más hangfekvésű, eltérő lelkiállapotot és koncentrációt követel. Amikor A Pál utcai fiúk premierje előtt egy héten át naponta kétszer végigordítottam és -ugráltam Boka Jánosként az előadást – nem nagyon tudok spórolni –, utána alig találtam A padlás Rádiósát. Meg is kértem aztán Várnai Pétert, a művészeti főtitkárt, hogy ha durva kombó kerül a havi műsorba, figyelmeztessen előre.

K.E.: A következő vasárnap három előadásom lesz, délelőtt és délután Óz, este Fátyol nélkül. Láttam a kiírást, bólintottam, rendben, jegyeztem. Sokat dolgozunk, nyafogás nélkül. Ez is benne van itt a falakban. Örömet is lehet lelni benne. Volt idő, hogy havi 36 előadásban léptem fel, és csak azt írtam be a naptárba estére: Pesti. Vagy: Víg. Aztán a színházba érve ránéztem a kikészített jelmezre, onnan tudtam, mi megy. Az volt a színészi pályám legtermékenyebb, legjobb korszaka.