7óra7

Az intoleranciát nem toleráljuk
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Az intoleranciát nem toleráljuk

Nem vagyunk mi barbárok / Katona József Színház, Sufni

2017. 01. 17. | SoósAndrás

Az előadás végső soron nem vállal semmit.

Érdemes lenne a polgárpukkasztás megfárasztott kifejezését kicsit leporolni. Az például egészen biztosan nem polgárpukkasztás, ha a pukkasztani kívánt polgárok nincsenek jelen, esetleg csak később mesélik el nekik, hogy a hátuk mögött meg lettek pukkasztva. Ahogy az sem, ha a nézők nem is veszik észre, hogy éppen pukkasztva vannak. De az végképp nem, ha a polgárpukkasztónak szánt produktumtól senki nem pukkad meg.

nemvagyunkmibarbarok_ea_horvathjudit_net_5820.jpgRajkai Zoltán, Pálos Hanna, Fullajtár Andrea és Dankó István (fotó: Horváth Judit)

A polgárpukkasztás manapság egy általánosnak vélt közízlés megpiszkálása, kamaszos lendülettel, így könnyen érthető félre formai, s nem eszmei kérdéskörként. Vajdai Vilmos rendezése, a Nem vagyunk mi barbárok bár formailag szofisztikáltan polgárpukkasztó, az égvilágon senkinek a lelkét nem piszkálja meg, hisz nem nekünk, hanem a köztereken megedzett embergyűlöletünknek szól, a felvonultatott karakterek idiótasága pedig olyan távol tartja tőlünk a szereplőket, hogy nincs az az önkritika, ami képes lenne mindezt magára érteni.

A Nem vagyunk mi barbárok két párról szól, amelynek tagjai napjaink egyik modern társasházában szomszédok lesznek, s miközben az egyik pár a másikat gyakorlott technikával nézi le, egész közel kerülnek egymáshoz. Éppen annyira, hogy amikor a sosem mutatkozó, de egyikükhöz befogadott menekült felforgatja a házastársi álidillt, lehessen egymáshoz menni panaszkodni vagy tanácsot adni, esetleg álmodozni a menekült férfi altesti adottságairól. A darab végkicsengése persze mégis az, hogy barbárok vagyunk – azaz nem mi, hanem ők. S hogy kik ezek az ők? Akikre kényelmes ráértenünk.

nemvagyunkmibarbarok_ea_horvathjudit_net_7424.jpgNem vagyunk mi barbárok (fotó: Horváth Judit)

Vajdai Vilmos világában ugyanis minden elrajzolt, irritáló és szélsőségesen vicces, avagy viccesen szélsőséges. Pálos Hanna affektáló fittness-edzőnője, Dankó István passzív-agresszív informatikusszemüveges mamlasza, Rajkai Zoltán örökkamasz chipsfalója meg Fullajtár Andrea dacsznob libája mind-mind remek, és nagyon ismerős: ők a mi életünk statisztái, akiken jókat bosszankodhatunk, ha ráléptek a lábunkra a villamoson. Az egész történet olyan, mintha egy ilyen kellemes bosszankodás apropóján elképzelnénk, hogy ezek az emberek vajon mi a fenét csinálhatnak szabadidejükben, ha éppen nem tisztességes emberek lábaira lépkednek a villamoson. Ennek megfelelően Rajkai Zoltán Leventéje több percen keresztül imitál öklendezést a színpadon, mutogat vicces videót a telefonján, vagy arról beszélget a többiekkel, a befogadott menekült jól fut-e, mert akkor minden bizonnyal etióp. Félreértés ne essék: az előadás olyan lehengerlő humorú és olyan természetesen él a nem polkorrekt poénokkal, hogy ilyet legfeljebb a South Parkban láthatunk.

nemvagyunkmibarbarok_ea_horvathjudit_net_6254.jpgNem vagyunk mi barbárok (fotó: Horváth Judit)

Az újszerű humor mellé formai izgalmak is társulnak: Vajdai Vilmos nem kímél minket sem a fények, sem zene százszázalékos kiaknázásával. Led-sorok, dübörgő átkötőzenék, percekig tartó szexzajok a szomszéd lakásból, sőt még egy egészen szürreális, világító hüvelykujj is előkerül. Ez a fajta felszíni kamaszos merészség ugyanakkor semmit nem javít a darab egészén, hiszen az végső soron nem vállal semmit. Ami persze csak akkor baj, ha nagyon is azt hangsúlyozza, hogy vállal.

„Húsba vágóan aktuális, groteszk társadalmi szatíra – középpontjában a menekültkérdéssel” – hirdeti a Katona színlapja. A Nem vagyunk mi barbárok egy fontos problémának a mintapéldája: az aktuálpolitikai önvállveregetésé. Ne kerteljünk: a Katona törzsközönsége csak önigazolást nyer akkor, ha egy darab azt állítja, ezek az „átlagemberek” (akik persze véletlenül sem mi vagyunk!) annyira elviselhetetlen figurák, hogy teljesen természetes az idegenek iránt érzett gyűlöletük. Kifejezetten képmutató ez a gúnyos, de még véletlenül sem önironikus szemléletmód, hisz végső soron azzal megy haza a néző: szerencsére én kivétel vagyok.

nemvagyunkmibarbarok_ea_horvathjudit_net_6628.jpgPálos Hanna, Dankó István és Rajkai Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Az imént említett South Park egy zseniális mondata vág ide: „az intoleranciát nem toleráljuk”. Nagyjából ezzel a mondattal leplezhető le Vajdai Vilmos rendezése. Csak gondolatkísérletképp: mi lett volna akkor, ha a darab azon a ponton ér véget, ahol megkérdőjelezhetetlen ténynek tűnik az, hogy a befogadott menekült egy haszonleső, erőszaktevő bűnöző? Ez ugyanis valóban polgárpukkasztó gesztus lett volna, s igen jól mutatná azt, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni: a saját igazságunk is csak addig betonbiztos, amíg a kényelmes, megszokott szemszögünkből nézzük.

(2017. január 7.)

A Nem vagyunk mi barbárok adatlapja itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

http://7ora7.hu/api/trackback/id/tr7212123269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.