Pogány Judittal és Zsigmond Emőkével találkoztunk. Sorozatunkban társulatok egy-egy fiatal és idősebb tagjával beszélgetünk. A fonalat keressük, amely a nemzedékeket összeköti.

Éveik száma épp egymás inverze. És bár koron túl is igen sokban különböznek (egyikük kaposvári, és ott is kezdte pályáját, mindemellett nem tipikus hősnői alkat, másikuk igen, és a Színművészeti utáni egy év szabadúszást követően fővárosi színházhoz szerződött), maximalizmusukban, munkamoráljukban mégis közel állnak egymáshoz. Ettől az évadtól egy társulathoz tartoznak.

Mácsai Pál nagyon sok fiatalt szerződtetett tavaly a színházhoz^*, milyen hatása volt ennek a társulatra?

P. J.: Sokkal derűsebb lett az alaphangulat. Nézni, akár csak a büfében is őket, már jó érzést szül. Ám ami ennél is fontosabb, van kikre osztani olyan szerepeket, amikre eddig nem volt fedezet. Régóta keresett a színház például – ahogy régen hívták – lírai naivát, és Zsigmond Emőkére és Kókai Tündére esett a választás. Bár én a fiatalok közé sorolom Tenki Rékát is, aki szintén a társulat tagja lett.

Zsigmond Emőke, Pogány Judit (fotók: Nagy Gergő)

Érzékelhető, hogy a fiatalok más nyelvet beszélnek, más ízlésviláguk van?

P. J.: Mindenki teszi a dolgát, és ugyanúgy működnek ők is, mint bármelyik színész. Személyek között lehet inkább különbségeket látni, nem a generációk között, ám a társulat közös nyelvet beszél. A sokfajta ízlés, stílus, temperamentum összeadódik, és az, hogy segíti, vagy épp gátolja egymást, mindig a helyzettől és a pillanatnyi feladattól függ.

Mit sem változott a színpadi nyelv az évtizedek alatt?

P. J.: Folyton változik, stílusok, divatok jönnek-mennek. Például sokszor egy-egy független színház olyan nyelvet talál ki, amit mi már megcsináltunk a ’70-es években Kaposváron, ők meg azt hiszik, hogy újdonság. Hadd higgyék, hiszen nekik valóban új!

Zs. E.:  Ráadásul az alapja mindig ugyanaz. Így nem érzem, hogy annyira más dologgal foglalkoznánk most. Azt tapasztalom, hogy örülök, ha olyan érvényesen tudok megszólalni a színpadon, mint Judit. Az, hogy én közben csinálok még egy cigánykereket is, már részletkérdés. A lényeg, hogy megtaláljuk a megszólalások mögötti szándékot, hogy érvényesek tudjunk lenni. A stílus és a nyelvezet milyensége másodlagos. Ebből fakadóan aztán könnyen tudunk találkozni is a színpadon, függetlenül attól, hogy ki milyen régóta van a pályán.

Az Örkény társulata az Anyám tyúkja (2) előadásban (fotó: Dudás Ernő)

Judit, hogyan látja a mai fiatal, főként pályakezdő színészek helyzetét?

P. J.: Minden korban lehetnek nehézségek és előnyök is. A mostaniak sokkal önállóbbak, mi maflák voltunk. Ha nem kaptunk munkát, hát nem kaptunk, a mostaniak, ha nem kapnak, keresnek maguknak. A mi időnkben az volt a nehéz, hogy iszonytató anyagi körülmények között éltünk és dolgoztunk. Előfordult például, hogy egyik kolléganőmmel egy darab paprikás kiflit ettünk ketten, mert csak negyven fillérünk volt. Viszont borzalmasan boldogan és lázas színház iránti rajongással telt az élet. A mai fiatalok pályakezdése attól sokkal nehezebb, hogy nem tudnak megmutatkozni annyi felületen. Én a kezdő éveimben évenként legalább két-három tévéjátékban és még több irodalmi összeállításban játszhattam. Katasztrófa, hogy most olyan csodálatos, vezető színészekről, mint például Fekete Ernő, a színházba járó közönségen kívül senki nem tudja, hogy kicsoda. Márpedig akárhogy tagadjuk, egy színháznál sikeresnek lenni soha nem lesz ugyanaz, mint amikor egy ország rajong valakiért.

Neked, Emőke mennyire hiányzik ez az országos ismertség?

P. J.: Bocsánat, hogy én válaszolok helyette, de a tapasztalat mondatja velem: nem most hiányzik neki, mert most nagyon jókat játszik, és sokat. A későbbiekben lesz fontos, a kiszolgáltatottság miatt. Amióta a színháznál és a filmgyártásban is eluralkodtak az üzleti szempontok, számít, hogy kinek a nevére jön be inkább a közönség. A nőknél még az is bonyolítja a helyzetet, hogy nekünk kevésbé kedvez az évek múlása – még kevesebb lesz a ránk írt szerep.

Molnár Piroska, Pogány Judit és Kerekes Éva a Macskajáték előadásban (fotó: Gordon Eszter)

Egy színésznő életében valóban igencsak meghatározó tényező a kor. Hogyan viszonyulnak ehhez?

P. J.: Rettenetes szerencsésnek kell lenni egy öregedő színésznőnek, hogy ne a fölöslegesség érzésével küzdjön a pályája végén. Fontos, hogy a színésznő mindig el tudja fogadni a saját korát, és ne sértődötten éljen.

Zs. E.: Hál’ istennek, azt érzékelem itt az Örkényben, hogy gondolkodnak bennünk, mire volna szükségünk, mit játszanánk el szívesen. Persze látom, hogy idősödve valóban egyre kevesebb lehetőség és szerep van. Ám annál nincs rosszabb, mint amikor egy színésznő görcsösen próbál fiatal maradni és annak is látszani. Az elfogadásból lehet csak tovább lépni. Mindamellett amikor az ember ezt a pályát választja, nem gondolja mindezt ilyen racionálisan át.

Beleugrik, mint egy szerelembe?

Zs. E.: Abszolút. És ahogy tisztul a kép, válik mind izgalmasabbá, csodálatosabbá, és érzi meg az ember egyre inkább az ízeit. Bányászat ez, és hihetetlen, hogy nincsen vége, nincsen alja.

P. J.: Ráadásul ez még a szerelemnél is rosszabb. Színház után vágyakozni, az egy lázas, beteg állapot.

Az Örkény fiataljai az Anyám tyúkja (2) előadásban (fotó: Dudás Ernő)

Ezzel együtt nagy a hajszoltság is, nem véletlenül beszélt Judit egy interjúban az állandó fáradtságérzésről.

P. J.: Nem vagyunk egyformák, többféleképp éljük meg ezt a hajszát. Életem nagy részében egészen jól bírtam. Nagyon sok produkcióban vagyok most is benne, mert sok régi fut még (az Elnöknők például már 21 éve, a Pedig én jó anya voltam, a Sötétben látó tündér több mint tíz éve, Örkény Macskajátéka 8 éve), és ehhez jönnek hozzá mindig az újak. Általában 26-27 előadásom van egy hónapban. 65 éves koromig ez nem okozott különösebb gondot. Mostanra azonban már annyira elfáradtam, hogy a 15 produkciót, amiben játszom, nagyon soknak érzem. De ezt egyáltalán nem panaszkodásból mondom, mert közben meg rendkívül nagy boldogság, hogy csodálatos előadásokban lehetek benne.

Mennyire kell ma a színésznek tudatosan építgetnie a pályáját?

Zs. E.: Az a nehéz, hogy ötödévesként már nagyon kellene tudnod, mit szeretnél, és azt hol tudod elérni. Nekem, hogy erre rájöjjek, kellett egy év, ezért is mentem szabadúszni, pedig hívtak színházhoz. Rizikós volt, mert nem voltam ismert. Ez alatt az egy év alatt próbáltam minél több helyre elmenni, minél több színésszel és társulattal megismerkedni, hogy kitapogassam, hol a helyem. Annyi színház van itt Budapesten, és annyiféle ízlésvilág, értékrend, amit képviselnek. Jöhetnek állásajánlatok jó fizetéssel, sok szereppel, de ha nem olyan, ami mögé oda tudnál teljes hittel állni, hosszabb távon megkeseríti a lelket, és mi mégiscsak a lelkünkből alkotunk, úgyhogy azt mindenképp meg kell őrizni.

P. J.: Régen mi lényegesen kevesebbet gondoltunk a pályaépítésre. Ha kaptam szerepet, eljátszottam, ha nem, nem. A pályaépítés a 2000-es évek elejétől lett fontos tanulnivalója az életünknek.

Gálffi László és Pogány Judit A vihar előadásban (fotó: Gordon Eszter)

Emőke, te is jobbnak látod ma a pályakezdő színészek helyzetét egzisztenciálisan? Nem kiszolgáltatottabb, bizonytalanabb-e? Régen például automatikusabban ment, aki végzett, el is tudott helyezkedni.

Zs. E.: Nekem szerencsés osztályom van,  majdnem mindenkinek van szerződése. Ám valóban nem mindenki ilyen szerencsés. Többen is lettünk, a színházigazgatók pedig nemigen tudják, kik végeznek, mert nem néznek vizsgaelőadásokat, tisztelet a kivételnek. Megoldják az utánpótlást a saját színházuk berkein belül, stúdiósokból, ami szerintem nincs rendjén. Mindenesetre most még inkább szerencse kérdése, hogy egy munkádat éppen ki látja meg, tetszik-e neki, és olyan típusra van-e szüksége, mint amilyen te vagy.   

P. J.: Valóban, bár mi nagyon keveset kerestünk, nehezen éltünk, ám ha valakiről kiderült, hogy tehetséges, akkor jobban akadt munka a számára. Mindamellett különbség az is, hogy a színháznak fontos szerepe volt akkoriban, óriási ütőerő volt. Nem véletlen, hogy a kaposvári színházat folyamatosan be akarták zárni. Ma sokkal küzdelmesebb egy színháznak meghatározó tényezőnek maradni, rafináltabbnak kell lennie. És óriási erő volt akkor az együttgondolkodás, most meg nagyon nagy a széthúzás a pályán. Régen ez sokkal egyértelműbb volt, mert egy volt a cél, egy volt a mondanivaló. A mai pályakezdőknek azt is meg kell élniük, hova is tartoznak. Nem lehet „a” színházi szakmához tartozni. Ez nekik már hozzátartozik a felnőtté válásukhoz.

Jól látom, hogy ezzel együtt a közélethez már másként viszonyul a mai generáció? Inkább próbál kimaradni az egészből.

Zs. E.: Nem teljesen, csak épp mivel nem ismernek minket, nincs is nagyon szavunk. Másrészt egy érdekes helyzet volt nálunk az egyetemen. Mi primitíven úgy bekkeltük ki a másként gondolkodást az egyetemen, és úgy vetettünk véget még a legelején a politika generálta viszályoknak, hogy mindig csak az adott feladatra koncentráltunk és a munkába menekültünk. Osztályfőnökünk, Marton László tanár úr hatására erős munkamorál volt egyébként is, egyfolytában dolgoztunk. Úgy éreztük, a lehető legtöbb, amit tehetünk, hogy megcsináljuk az adott jelenetet jól. Protestálni és hatást gyakorolni úgyis a színpadon tudok a legjobban. Azzal, ha este a színházban akár csak egyetlen embernek is fel tudom hívni a figyelmét, hogy valamit talán más szemszögből lenne érdemesebb nézni. Nekem a színpadon van feladatom elsősorban, hogy kristálytisztán felmutassam, milyenek is vagyunk valójában.

Polgár Csaba és Zsigmond Emőke a Mesél a bécsi erdő előadásban (fotó: Toldy Miklós)

És a színháznak mi a feladata?

Zs. E.:  Azt hiszem, fontos lenne, hogy valami olyasmit lásson ott az ember, amitől egy kicsit kinyílik a szeme, akár a másik emberre (így talán figyelmesebb lesz majd vele), akár a világra. Bizonyos helyzeteket jobban átlát egy előadás segítségével, mert az a körülményeket, viszonyokat tisztábban képes visszaadni, és ebből fakadóan talán morálisabban él majd.

P. J.: Vagy épp lázadásra készteti. Az biztos, hogy a színháznak óriási nevelő és jobbító hatása van. Azért kell a legkisebbeknél kezdeni. Már eleve úgy nevelődjenek, hogy olyan színházéhség alakuljon ki bennük, soha többet ne tudjanak és ne is akarjanak színház nélkül éni. Ha közepes vagy langyos, vacak gyerekelőadásokat csinálunk, akkor ez nem jön létre. És sajnos egy gyerek a rosszat is ugyanúgy megeszi, ugyanúgy csodálja, még tapsol is hozzá. Neki még nincs kialakult ízlésvilága és értékrendje.

Én hetvenkét évesen is azzal a fajta rajongással tudok a színházra gondolni, hogy egy előadásnak igenis feladata helyre rázni az értékrendünket. Hogy az igazságérzetünk működőképes és érzékeny maradjon.

*Bagossy László színművészetis osztályából szerződtetett öt fiatalt, valamint Zsigmond Emőkét.