Bejegyzések

Ott volt, ott nem volt

Nem szívesen ejtjük meg e cikket, de már sokadszorra látjuk viszont saját gyártású anyagainkat, híreinket, beszámolóinkat, fotóinkat a Színház.hu-n. Többször kértük, hogy legalább a forrást jelöljék meg, ha használják az anyagainkat – nem tették. Úgyhogy most ezt a felületet használjuk arra, hogy jelezzük: nem kívánjuk betölteni a Színház.hu segédszerkesztői posztját.

Szombaton a Katona József Színházban nemzetközi konferenciát tartottak a kultúrafinanszírozásról, amelyen egyik szerzőnk is részt vett hallgatóként, s ennek eredményeképpen az oldalon meglehetősen terjedelmes anyag született az elhangzottakról még aznap. Az MTI is közölt egy ehhez képest tömör terjedelmű anyagot – nem is feladatuk a részletes beszámolás –, mégis furcsa, hogy ugyan nem láttuk a Színház.hu egyik munkatársát sem a rendezvényen, mégis másnap hasonló terjedelemben foglalkozott az eseménnyel, mit a 7óra7, az MTI-re hivatkozva. Valójában már a címnél gyanús az ügy, mert Damoklész kardjáról egy betű nincsen az MTI kiadott hírében, annál inkább a miénkben, így nem kellett nagyon tovább olvasgatnunk ahhoz, hogy feltűnjön: minden, ami a Színház.hu anyagában nem az MTI, az bizony tartalmában a 7óra7.hu saját anyaga.

Lehetnénk persze jóhiszeműek, és gondolhatnánk, hogy annyira egy rugóra jár az agyunk, hogy minden felszólalásból pont ugyanazokat a részeket tartottuk fontosnak kiemelni némileg más fogalmazásban, de jó okunk van nem ezt feltételezni. Az eredeti cikk szerzője ugyanis pontosan tudja, hogy nem véletlenül nem azt írta, hogy „az egész népesség kb. 1%-a jár színházba” ahelyett, „hogy a statisztikai adatok szerint a lengyelek csupán 1 százaléka jár színházba”, ami tartalmilag nyilván nem igaz, ugyanis a meglehetősen ironikus hangvételt megütő lengyel előadónak esze ágában sem volt statisztikákra hivatkozni (láthatóan élvezettel improvizálta ezt az 1%-os eredményt, ami jól passzolt a kedélyesen borúlátó előadáshoz), és az eredeti szerző a görög felszólalónál is töredelmesen beismeri, hogy jobb híján használta a „nemzeti turizmusszövetség” kifejezést, mert bizony a pontos megnevezésről sajnos ott és akkor lemaradt.

De ezt csak az tudhatja, aki ott és akkor írta a tudósítást. Aki pedig átírta a szöveget, fogalma sem volt arról, mit ír. De legalább jelölné meg, miből dolgozott.

A 7óra7 cikke itt olvasható.

A 7óra7 MTI-vel kibővített és imitt-amott toldozgatott-foldozgatott cikke pedig itt olvasható.

Ha szükség lesz rá, folytatjuk.

0 hozzászólás

Költő – költő

Van a közismert vicc, amikor az egyszeri székely / a szőke nő / a rabbi / Osztropoli Herschel / a méltóságos úr (tetszés szerint) összekeveri József Attilát Petőfi Sándorral, ennek poénja a címben idézett mondat: Nem mindegy? Költő – költő.

Színházfinanszírozási konferenciát rendeztek a budapesti Katona József Színházban, ahol L. Simon László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, a parlament kulturális bizottságának elnöke (stb.) is felszólalt. A határon túli művészeti oktatás fontosságáról beszélt, és kiemelte, hogy milyen jó dolog, hogy „igazgató úr színháza is” – bökött Máté Gábor felé – évről évre meghívja a színművészeti egyetemeket fesztiválra.

Valóban jó. Csak az a másik Katona. A kecskeméti.

Színház – színház.

0 hozzászólás

Retusőrök ideje

Látja? Nem látja? Na látja… Manapság a retusálások korában már nem lepődhet meg az ember semmin, ha furán tartja a karját, vagy olyan jelvényt visel, amit nem vett fel soha, netán egy homályos paca látszik belőle a tévéhíradóban. Az azért talán meglepő, hogy ha valaki ott sem volt, ahol volt… A sztálini Szovjetunióban bevett szokás volt ugyan,

mégis, ma azért elég furcsa. Ráadásul ha a dolog alanya éppen az a fotósunk, akinek a képét a Magyar Fórum volt kedves meghamisítani, akkor aztán összezáródnak a fejünk felett az abszurd tengerének mérgeszöld hullámai.

Történt ugyanis, hogy Márta István az Új Színházban tartott sajtótájékoztatót, amin Dudás Ernő kollégánk jelen volt, készített fényképeket, íme egy fotó tőle:

Az eseményen sok fotós ott volt, mi sem természetesebb. Többek között az [origo] is képviseltette magát. Íme egy fénykép az általa készítettek közül.

Na és ami a legfurcsább. Fotósunk rajta van ezen a képen, ám még sincs rajta. Megmutatjuk, hol állt ő. Bekarikáztuk.

Kedves olvasónk jól látja, hogy nem látja. Ugyanis az [origo] – rejtélyes okokból – kiradírozta Trockijt a fotósunkat a képről. Mintha ott sem lenne.

Hogy miért éppen ezt a képet választották, és ha már, akkor miért kellett meghamisítani, kiretusálni róla valakit, arról valaki kérdezze meg a sztálini propagandaapparátus, a Magyar Fórum és a Lomnici-csúcsot hódítgató MTVA (nem kívánt törlendő) kijelölt nyomdokain haladó [origó]-t.

0 hozzászólás

A színház házhoz jön

Íme egy hír: együttműködési megállapodást kötött a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (magyarán a közmédia tartalomszolgáltató cége) és a Thália Színház – mosolygunk és boldogok vagyunk (a hír itt). Ím, végre nem csak konzervszínház lesz látható a köztelevízióban – épp ideje volt, a Színház című lapban tavaly írtunk a kérdésről, hát nem volt szép a kép, egy éve lényegében nulla volt a színház reprezentációja a köztelevízióban. Az újratervezett közmédia azonban feltalálta a meleg vizet, és az adásszerkesztőket ráeresztette az archívumra, aminek köszönhetően sok előadás került képernyőre az utolsó hónapokban, jellemzően a kulturális csatornává dizájnolt Duna 2-n, ami azóta a hibrid nevű Duna Worlddé változott, és kultúrától mentesült, noha a színházi felvételek maradtak. Egyes szombat estéken pedig az m1 volt bátor frissebb színházi előadásokat műsorra tűzni, gondolom politikai szerkesztési elvek alapján, mert hogy nem minőségi szerkesztés volt, az biztos. A nézhetetlen és a nagyszerű között skálán helyezhetőek el a bemutatott produkciók.

Az együttműködés vélhetően kedvező hatással lesz a színházi közvetítések számára (s valami rejtélyes hang azt súgja, előnyben lesznek a Teátrumi Társasághoz tartozó színházak), azonban az olcsóság (hiszen így nem kell utaztatni egy stábot az előadás anyaszínházába) az előadásokra is hatással lesz. A vendégjáték-produkciók nem tudják ugyanazt az élményt nyújtani, mint abban a térben, ahol az előadás készült. Már csak azért is, mert egy-egy színház technikai adottságai teljesen mások, a díszletet sokszor adaptálni kell egy másik térhez, vagyis: egy vendégjáték nézői nem egy az egyben azt az élményt kapják, amit az eredeti produkció nézői.

Persze az invenciótlan, középszerű előadásoknak ez a világon semmi hátrányt nem jelent, azonban az e szintet meghaladó előadások esetében érdemes tudni, hogy nem azt az előadást láthatják a tévénézők, ami született, hanem egy más körülmények közé adaptált változatot. Jó kérdés, hogy megéri-e, hiszen – ahogy a közlemény fogalmaz: – „a létrejött produkciók a nemzeti kultúrkincsek tárházának pótolhatatlan elemei lesznek”.

Mindehhez még csupán egy megjegyzés és egy kérdés, csak a jegyzőkönyv kedvéért: 1) Kálomista Gábor, a Thália Színház egyik vezetőjének felesége az MTVA Archívum és Filmbeszerzési Igazgatóság igazgatója. 2) Miért van az, hogy Cserháti Ágnes „igazgató-helyettes” (helyesen: igazgatóhelyettes), a magyar nyelv ápolásáért is felelős közszolgálati média nevében mindezt helyesírási hibákkal tarkított közleményben hozza nyilvánosságra?

0 hozzászólás

Vajon meg sem nézték?

Nem tudom, kik ülnek szerkesztőként a közszolgálati televízióban, de úgy tűnik, vagy olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, amit csinálnak, vagy meg sem nézik azt az adást, amit műsorba küldenek.

Tegnap, szombat este adta a Duna Televízió a Liliomfi 1973-as József Attila Színházban bemutatott előadásának egy évvel későbbi felvételét. Végül is rendes dolog színházat adni szombati főműsorban, még ha nincs is ember, aki meg tudná magyarázni, mi okból került éppen ez elő a kamrából, a Szigligeti-darab beatzenés feldolgozása, Vámos László rendezésében, amelyben egyébként tisztes alakítások voltak láthatóak. A Duna Televízió (vagy az MTVA, ki tudja?) volt olyan rendes, hogy csinált a felvételhez egy új végestáblistát, amelyben Szellemfiként – a Színházi Adattárban található színlapnak megfelelően – Csákányi László nevét tüntették fel. Csakhogy a felvételen nem Csákányi, hanem Makay Sándor volt látható ebben a szerepben…

És itt a kérdés: az illető, aki a stáblistát írta, majd aki ezt adásba szerkesztette, vajon az első vagy a második kategóriába tartozik?

0 hozzászólás

Egy bölcs gondolat

„Simon L., kultúrfelelős azt mondja, hogy az állam még mindig több pénzt költ a színházakra, mint amennyit a költségvetés kibír. Én meg azt mondom, hogy azért, mert egy rossz, pazarló szerkezetre költ. Ha racionális alapokon, független művészi értékrend szerint alakulna át a szerkezet, akkor valóban kijönne kevesebből a fenntartás, illetve támogatás. Nem a pénz sok, hanem a fennálló szerkezet roppant drága és ésszerűtlen.”

(Verebes István mondta itt. Megfontolásra érdemes.)

0 hozzászólás

Színházi ajánlat a közmédia dolgozóinak - és nézőinek

Valószínűleg kevés olyan író lenne, aki ne radírozna ki egy olyan banális történetet, amely az egykori főbíró tévéhíradóbeli kitakarásáról és annak következményeiről szól. Ebbe beletartozik az a roppant hihető magyarázat, hogy gyorsan kellett az anyag, és ezért így akart szegény tehetségtelen vágó „korrigálni” (azon a képen, amelyen nincs semmi korrigálnivaló), beletartozik az úgynevezett vizsgálat, ami alapján a jegyszedőt szokták internálni Virág elvtársék (ezúttal nagyjából olyanok kapták a „figyelmeztetőt”, akiknek a konkrét kiblőrözéshez semmi közük nem volt) és beletartozik az, hogy – vélhetőleg kompenzáció gyanánt – azóta Lomnici Zoltánt, a kitakarás alanyát le sem lehet radírozni a tévéképernyőről, lassan szünetjelként is őt lehet majd látni.

S látva a netes közösség szellemes reakcióit, az ugróiskola-rajzolást, a tiltakozást, a nevük kiírását megakadályozó híradós munkatársakat, szóval ezt az abszurdot közelítő botrányt, hirtelen felötlik az emberben, hogy azt, ami zajlik, most láttam színházban. És alig egy hónapot kell visszamenni, hogy felidézzük Pintér Béla váteszivá sűrűsödő új darabját, a Kaisers TV, Ungarn címűt. Hát a fene gondolta volna, hogy az abszurd valósággá válik, pedig így van, jó, nyilván benne volt a rendszerben ennek lehetősége, de azért eléggé izgalmas, hogy a különböző újonnan alakult hírcentrum meg alap meg ki tudja, miknek a munkatársai ott vannak előttünk a színpadon: a múlt újrarajzolásába óriási energiákat ölő alakok, akik pontosan annyira kicsik, jelentéktelenek, pitik és veszélyesek – amilyennek Pintér Béla mutatja őket.

Egyszóval: minden MTVA- és MTI-Hírcentrum-alkalmazottnak, hozzátartozóiknak, barátaiknak és mindazoknak, akiket ők látnak el hírekkel, szívből ajánljuk a Kaisers TV, Ungarn című előadást. Januárban háromszor is látható, de most tulajdonképpen nem lehet eleget játszani.

Ja, természetesen a 7óra7 szolidáris a Televíziósok és Filmkészítők Független Szakszervezete elnöke, Nagy Navarro Balázs televíziós szerkesztőnek és munkatársainak éhségsztrájkjával, amely addig tart, amíg a kitakarás-ügy valódi felelőseit meg nem nevezik. Persze naivak nem vagyunk, de hátha.

0 hozzászólás

Miskolci bohózat öt felvonásban avagy Ki mit tud?

„…ezt a gyenge bohózatot tényleg el szeretné játszani Kriza Ákos miskolci polgármester rendezésében a miskolci közéleti színtársulat. Talán nem tudja, hogy egy színház bevételeinek nagyobb része a második félévben várható, és ha a bérletvásárlás közepén felforgatják a műsort, akkor az embereknek nem lesz olyan nagy kedvük színházba járni? Nem tudja, hogy ha kevesebb előadást játszanak, egyszerűen nem lesz annyi bevétel? Ha ezt nem tudja, akkor mit tud?”

---

I. felvonás

Egy önkormányzat rossz anyagi helyzetben van. Megszorításra Városmentésre van szükség. Ennek következtében a már eleve szűkre szabott költségvetéssel bíró színháztól, amely eddig irgalmatlan előadásszámmal kiszolgálta a közönség érdeklődését és igényeit, zárolnak 88 millió forintot, az évadkezdés előtt öt perccel. De hangsúlyozzák: ez nem elvonás. Mindenkinek ki kell vennie a részét a megszo városvédelemből. Akceptálható.

II. felvonás

Az igazgató megoldja a problémát. Kevesebb előadás lesz, a bemutatókat átcsoportosítják, és bíznak abban, a zárolás nem elvonás, hanem valóban zárolás, és a színház megkapja a pénzt.

III. felvonás

A szakszervezet és a szakmai szervezetek jelzik tiltakozásukat. A szakmai szervezet felhívja a figyelmet: az érvényben lévő törvény értelmében az önkormányzatnak arányosan vissza kell fizetnie a központi támogatás azon részét, amennyivel a fenntartó csökkentette saját támogatását. Ez nem csak az önkormányzatot sújtaná, hanem a színházat is, amely így többszörösen vesztes lesz: csökken az önkormányzati támogatás, csökken a központi támogatás, s a nézők elpártolása révén a saját bevétel is. A szakszervezet azt kéri: lehetőség szerint az önkormányzat gondolja át döntését, és ez év végéig szabadítsa fel a zárolt összeget a színház és a közönség érdekében.

IV. felvonás

A polgármester mindenkit megnyugtat: (1) ez tényleg csak zárolás, (2) nincs veszélyben egyetlen munkahely sem, (3) köszöni a színházigazgatónak, hogy ennyire jól alkalmazkodott a súlyos helyzethez. Ezen dolgozik ő, ezen dolgozik a város.

(Itt már-már stílustalanul rövid szünet következik.)

V. felvonás

A polgármester önkormányzati biztost nevez ki a színházhoz. NAHÁT! – mondja a polgármester. Romlottak a színház gazdasági mutatói! NAHÁT! Veszélyben van a színház gazdálkodása! Itt a színház rosszul végzi a dolgát! Micsoda igazgató az ilyen? Meg is üzeni a polgármester, hogy jobb lenne, ha az évad végén venné a kalapját, mert ez tarthatatlan. A biztonság kedvéért a színházigazgatót meg sem hívják a közgyűlésre, talán még felhívná a figyelmet a rossz gazdasági eredmény okaira. De még annak a vizsgálatnak az eredménye sem ismerhető meg, ami alapján a nyilván rendkívül felkészült és egyéni döntést hozó közgyűlés a döntést hozta. Titkos a biztosnak a személye is. Lehet, hogy nem is gazdasági szakember lesz? Az is elképzelhető, hogy soha nem derül ki a kiléte, lehet, hogy Denevérembernek öltözve megy be reggelente a színházba, eltorzított hangon fog beszélni, még az is lehet, hogy ha valami gazdasági döntésben kell közreműködnie, a színház tetejéről egy denevérjelet vetítenek az égbe, hogy jelezzék: dolog van! De lehet, hogy nem lesz ilyen rejtélyes a dolog, lehet, hogy csak telefonon és e-mailben fog távkommunikálni a színház illetékeseivel. A biztos biztonsága a legfontosabb!

---

Nem vagyunk messze az abszurdba hajló finálétól, ami annyira nyilvánvaló, hogy tán még Londonban sem lehetne fogadni rá. Kicsit komolyan véve a történteket azért elgondolkodtató, hogy ezt a gyenge bohózatot tényleg el szeretné játszani Kriza Ákos miskolci polgármester rendezésében a miskolci közéleti színtársulat. Talán nem tudja, hogy egy színház bevételeinek nagyobb része a második félévben várható, és ha a bérletvásárlás közepén felforgatják a műsort, akkor az embereknek nem lesz olyan nagy kedvük színházba járni? Nem tudja, hogy ha kevesebb előadást játszanak, egyszerűen nem lesz annyi bevétel? Ha ezt nem tudja, akkor mit tud?

Valami egész mást. Kriza Ákos nyilván egy finom ember, nem szeretné nyíltan, pirospacsi alapon odaadni egy kijelölt cimborának a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói székét. Alapos előkészítő munkával inkább gondosan terepet tisztít. Nem kapkod, mint Tarlós István, aki csak a szívében lakozó mély bizalomból, pályázatolvasás nélkül nevez ki bárkit bárhova. Nem csinál magából bohócot, mint a Heves megyei közgyűlés, amely saját maga ugrott a szakadékba, hogy a múltra mutogathasson, de előtte nyíltan politikai alapon aspiráló igazgatót nevezett ki a színházába. A miskolci közgyűlés az elítélttel ácsoltatja az akasztófát, hogy aztán amikor az elítélt a kivégzés helyére lép, odasúghassa neki: te csináltad magadnak. A csavar a dologban – lásd Koltay Gábor József Attila Színház-i vagy Eperjes Károly győri történetét, vagy Vidnyánszky Attilát a Nemzeti Színház bezárt kapui előtt –, hogy az új kinevezettek és a Denevéremberek bármikor fel-, le-, be- és kicserélhetőek, vissza- és sakkban tarthatóak, sőt – Győr, Székesfehérvár – gyorsan odakerülhetnek a vesztőhelyre, az ön-akasztófaácsolás ugyanis abban a pillanatban elkezdődött, amikor először eljátszottak a gondolattal, hogy nekik valami jár.

Egyébként Tarlós István működése a többiekhez képest becsülendő: ő maga felvállalja a döntését, nem tolja a felelősséget se bizottságra, se közgyűlésre, vállalja, hogy egy személyben, önállóan határoz sokmilliárd forintról, kétmillió ember kultúrájáról. Neki van igaza. Így legalább tiszta a képlet. És ha már teljesen kitisztult, ha már olyan világos és átlátszó, hogy végképp nem tudjuk nem észrevenni, hogy mindenről lemondtunk, na akkor, abban a pillanatban már mi is tudni fogjuk, mit kell tennünk.

4 hozzászólás

Mi a baj?

A 7óra7 szertenézett és tüntetést látott kilátásba helyezve az egyik oldalon, a másik oldalon szinte nyílt fenyegetést, hogy ne ugráljanak a színházigazgatók, helyenként meg záport és zivatart, intendatúrára készülődő nyugdíjas drámaíró bácsit és tettrekész igazgatóvá vált színészt.

Vegyünk egy nagy levegőt, és nézzük meg, mi a baj.

Baj-e, hogy nem Márta István vezeti februártól az Új Színházat?

Nem baj, ugyanis Márta István – aki egyébként színvonalas pályázatot adott le, amelynek szövege megismerhető – nem jó Új Színházat csinál, mármint a mi megítélésünk szerint. Az előadásokról szóló kritikáink, a színházról szóló megállapításaink visszakereshetők, azokat nincs miért revideálni. Művészszínháznak álcázott bulvárszínházról van szó, a korszerűség csupán a felszín szintjén van jelen az intézményben, az ott lévő társulat nem kap a képességeinek megfelelő feladatot. Unalmas előadások vannak, tisztelet a kivételnek (mert azért akad). Ez egy dolog. A másik dolog, hogy a változás önmagában soha nem egy rossz valami, a változástól nem félni kell, hanem az eredményeket fölhasználva alkalmazkodni hozzá. Azonban ha a változás az eredmények eltűnését okozza, akkor nem jó – ez azonban nyilván utólag derül ki. A változás lényege kiolvasható a tervekből, és azokból nagy eséllyel eldönthető, hogy ez a változás jó lesz-e vagy sem. Most az történt, hogy pályázatok elbírálására hivatott szakmai bizottság szakmai része (mit is keres egy szakmai bizottságban bármilyen hivatalnok?) egyöntetűen úgy vélte: az Új Színház élén nincs szükség változásra, illetve ami változtatás szükséges, azt Márta István pályázata tartalmazza, legalábbis jobban, mint Dörner Györgyé. S mivel más pályázó nem volt, egyértelmű, hogy Márta István pályázata jobban megfelel a kiírásnak. (Persze, ha az lett volna a kiírás, hogy jelentkezzenek, akik közül Tarlós István kiválasztja a neki tetszőt, akkor más lenne a helyzet.) Ez nem biztos, hogy jó, a mi véleményünk szerint az Új Színház működtetése a jelenlegi formájában bizonyosan nem tartható. Azt is hozzátennénk: már jó ideje és természetesen ez nem csak az Új Színházra igaz, hanem a jelenlegi színházi struktúra sok láncszemére is. És az sem mellékes, hogy az Új Színház nem csupán önhibájából került ebbe az állapotba, állítható, hogy egyfajta társadalmi-politikai szükségszerűség (káros) eredménye. Sajnos.

Baj-e, hogy Dörner György színházigazgató lett?

Önmagában nem baj, hiszen színházigazgatónak nem születik az ember, valamikor el kell kezdeni. Az a baj, hogy Dörner György nem adott le értékelhető pályázatot egy költségvetésből finanszírozott intézmény igazgatói posztjára. Amit ugyanis leadott, az nem színházigazgatói pályázat, az egy ideológiai generálszósz, némi színházi apropó kapcsán. A szakmai bizottság szakmai része nem véletlenül nem találta megfelelőnek a pályázatot. Hogy mi a baj a pályázattal? Az, hogy semmi konkrétumot nem tartalmaz, illetve amikor igen, annak a nagyobb részéről kiderült, hogy blöff. Dörner nem tárgyalt senkivel az általa vezetett Forrás Színházon és az intendánsnak kiszemelt Csurka Istvánon kívül (akinek gondolatai élénken kiérezhetők a pályázat szövegéből). De azon a vállalhatatlan ideológián kívül, ami kiolvasható a szövegből, a szakszerű gond az, hogy a pályázat lufi, a megvalósításhoz szükséges források nem állnak rendelkezésre, a Hátország Németh László (?) Színházra átkeresztelt (?) Új Színház vélhetően nem fogja tudni ellátni a feladatát. Dörner utal arra, hogy politikai kapcsolatok segítségével szeretné népszerűsíteni intézményét (Köztársasági Elnöki Hivatal, Külügyminisztérium) és nemzeti besorolású intézménnyé akarja tenni a színházat. Előbbi nem tervezhető (vagy sikerül vagy nem), utóbbival kapcsolatban pedig láthatóan nem tudja, hogy nemzeti besorolású intézmény akkor lehet egy színház, ha többtagozatú. Az Új Színháznak pedig nincs operatagozata (ennek kialakítása olyan magas összeget emésztene fel, amit még Tarlós István se tud biztosítani az ő jelentős hatalmával). Vagyis Dörner György kinevezése semmilyen módon nem tartható. Persze ettől még ő lesz.

Akkor mi a baj?

Az, hogy valaki, akinek hatalom került a kezébe, úgy gondolja, mindenhez ért és mindenhez jobban ért másoknál. Az, hogy valaki, akit a választópolgárok bizonyos százaléka egy posztra emelt, azt hiszi, hogy nyíltan szembeköpheti a magyar törvények szellemét és ehhez még indoklást sem kell mellékelnie. Az, hogy ezt nem csak hiszi. Az, hogy az illetőnek ezért csak négy év múlva kell felelnie a választók előtt. Az, hogy a „szakmai bizottság” és a „pályázat” szavak jelentése tökéletesen kiüresedett. Az, hogy a politika elképesztő mértékben rátelepedett az életünkre az elmúlt húsz évben, és ezt mi hagyjuk. Persze mindez nem előzmény nélkül való, Blaskó Balázs sem elsősorban szakmai rátermettsége miatt lett igazgató Egerben, csakhogy a szakma ahhoz bizony asszisztált. Végignézte, ami történik. Akkor gyakorlatilag szó nélkül. Egerben – ma is – az a forgatókönyv zajlik, ami Budapesten néhány hónap késéssel, a József Attila Színház és az Új Színház esetében. És itt nem a személyekről van szó, hanem a lehetőségről. Az állam annak a kezébe adja a vagyont és a lehetőséget, aki az ő szívének kedves. Aki megfelel az ő elvárásainak. Ez ma már természetes. Az is, hogy az ilyen intézmény – a függőség foka miatt – soha nem lesz igazi színház. Mert nem tud azzá válni, hiszen az egzisztenciális érdek Damoklész kardjaként mindig ott függ a feje fölött. Ha valaki azt gondolná, hogy az ő színháza és posztja érinthetetlen, akkor téved. Hamarosan ő is sorra kerül. És – a dolog logikájából fakadóan – az is sorra kerülhet, aki most épp kedves a hatalom szívének. Mert a hatalom kiismerhetetlen, lásd Székesfehérvár esetét, ahol a pártszerűséget többé-kevésbé, három év után, felülírta a közösség érdeke.

A mi véleményünk szerint a forgatókönyv azt mondja: mielőbb saját lábára áll a színházi szakma, mielőbb a saját erejére támaszkodva találja meg alternatív helyeken és civil összefogással a közönségét, annál előbb épül ki valami olyasmi, ahonnan már előre lehet lépni. Minél előbb képes a saját szakmai érdekeivel számot vetni a színházi szakma, annál előbb dobja le magáról a politika kiszolgálását szükségesnek megjelölő attitűdjét. A mai színházi struktúra a jelen állapotában csak arra alkalmas, hogy a hatalom kénye-kedve szerint, stallumként használja. Ennek pedig mielőbb meg kell változnia, ha akarunk valamit. Már ha akarunk még valamit egyáltalán. Ugye akarunk?

1 hozzászólás

Tényekről, véleményekről és tévedésekről

Értetlenül állunk azon jelenség előtt, amikor valaki megmondja, hogy milyen egy „magára valamit is adó” mondjuk most éppen portál, vagy egy „magát komolyan vevő” mondjuk színház vagy ember, aztán fogja magát, és a maga megfellebbezhetetlenségében még a szabad gondolat szentségéről is megfogalmaz néhány jól csengő „entellektüel” mondatot, megmondva a tutit, egyúttal megfosztva minden ellenvéleményt annak létjogosultságától. Mi, mint 7óra7, nem tartjuk fent magunknak a jogot, hogy ítélkezzünk az egyes előadásokról, pálcát törjünk alkotók személye felett, sőt, komolyan véve a vélemény szabadságát a világ legtermészetesebb dolgának vesszük, hogy egy előadás nekünk tetszik, másnak pedig nem és vica versa. Mi megpróbáljuk elmondani, miért az a véleményünk, ami – és teret adunk annak, hogy elmondja más is.

Amikor valaki egy „magára semmit nem adó” és ezért „komolyan vehetetlen lap” (amivel „nem kell foglalkozni”) számára hozzászólást ír, azt az érzetet kelti bennünk, hogy a hozzászólásnak az igazi célja nem a sorokban, hanem azok között keresendő. Például valami félreértelmezett leszámolási kényszer egy nem létező kritikussztereotípia irányába. Csak azért, mert az illetőnek más a véleménye. Ha tényleg nem méltó a dolog, ne tessék olvasni. Írni meg pláne.

Őszintén szólva úgy gondoljuk, sok egyéb felület van, ahol lehet délibábok ellen harcolni, sőt olyan felületek is, ahol erre komplett közösségek alakulnak, és egymást túllicitálva gerjesztenek nemlétező ellenségképeket maguknak, nagyon jól elütve ezzel az időt. Mi ezt a felületet meg szeretnénk tartani a beszélgetések, illetve a személyeskedéstől mentes véleménynyilvánítás terepének, egymás iránt toleráns közösségnek.

Igazából érthetetlen, hogy mi alapján prédikál bárki is a „hogyan kellene jobban csinálni a más dolgát” témakörben, ha arra sem veszi fáradságot, hogy megnézze, hogy a másik egyébként hogyan végzi a dolgát. Van egy szálka, farag belőle gerendát, aztán ítéletet hoz. Rákap egy esetleges tévedésre, elírásra stb., és máris úgy gondolja: itt a bizonyíték, hogy a leírtak tartalma nem igaz.

De igaz. Attól az még igaz. Attól, hogy Stubánszki Bélát Tarpataky Izidornak nevezzük, mert megcsal az emlékezetünk/rosszul volt kiírva/elnéztük egy sorral/eltévesztettük egy nappal stb., hiba ugyan, de ettől még tartalmilag igaz mindaz, amit leírunk. A tényekben lehet tévedni (tévedéseinket szánjuk-bánjuk és lehetőségeink szerint javítjuk), a véleményünket azonban (folyamatosan) átgondoljuk – de nem véljük úgy, hogy mindenkinek azonosulnia kell vele. Aki nem hiszi/fogadja el, hogy tévedésünk nem szándékos, hanem az online lapkészítés sajátos menetében szükségszerűen jelen lévő dolog, annak felesleges online lapot olvasnia. Ez nem hónapok alatt összeálló, pénzért vásárolt printlap, hanem ingyenesen hozzáférhető online – tehát gyors – felület. Ami persze nem jelent feltétlen minőségbeli különbséget, csupán sok szempontból teljesen más mechanizmust.

Szeretnénk leszögezni: ez a lap nem valami kiadóvállalat millióiból készül, nem tartja fenn sem állam, sem önkormányzat, nem támogatja magáncég, civil szervezet, nincs alapítványa stb. Az olvasói és a jegyvásárlói tartják fenn. Akik írják, azok azért írják, mert érdekli őket az írásuk tárgya. Nem készteti és kényszeríti őket erre semmi sem. A 7óra7 csapata úgy gondolja, éppen ezek garantálják azt, hogy ne külső elvárások szerint, hanem a lap szerzőinek közös elvei szerint, saját aspektusunkból tudjunk beszámolni a színházról azoknak, akiket az érdekel. Szerencsére ők egyre többen vannak – köszönjük nekik az érdeklődést!

Mindez persze csupán egy vélemény, a 7óra7 véleménye. De fontosnak tartjuk elmondani.

2 hozzászólás