Twitter Facebook

Szerintem nem válaszok, pillérek kellenek


2015. május 5., 19:07
Sorozatunkban az idén 150 éves Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben a tanévben végzőket, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter prózai színészosztályának tagjait mutatjuk be. A sorozat írásai keddenként, este 7 óra 7-kor jelennek meg.

Vecsei Miklós H. a színészetet is szolgálatnak tekinti, és úgy érzi, ahogy korábban a verseiben, a színpadon is Istennel beszélget. Nagy családban él és nagy családra vágyik. A színházban pedig tíz év múlva is ugyanazokkal dolgozna, akikkel most.

Az első, színészhallgatónál nem mindennapos adat, amire az interneten a nevedre rákeresve rábukkantunk, hogy öt évvel ezelőtt – még 18 sem voltál akkor – megjelent egy versesköteted, Györe Balázs ajánlásával (Égszilánk a matracon, Barrus Könyvkiadó, 2010 – a szerk.). Hogy viszonyulsz ma ehhez a kötethez és a versíráshoz?

Már nem tetszik. Túl bő, ma szikárabban fogalmaznék. Örültem neki, bár volt egy olyan ellenérzésem, hogy itt ül a szomszéd asztalnál Jónás Tamás és Borbély Szilárd, őket olvassátok, ne engem! Egyébként a költészet ugyanazt jelentette nekem, mint most a színészet, mármint nem úgy, hogy egyik a másikat pótolja, hanem amikor írok, nem érzem azt, hogy nem játszom, és amikor játszom, nem érzem úgy, hogy éppen ne írnék. Csak keresem, és néha látom azokat a lehetőségeket, amelyekben én mint művészember jó szolgálatokat tehetnék. Hívő lévén mondhatom, hogy Isten az, aki ezeket a témákat, szolgálatokat bennem átfogja. Ő benne van minden versemben, szerepemben, türelmetlenségemben, rosszaságomban. A Vízkeresztben elveszítem a kishúgomat, a Timonban ellök magától az, akire a legnagyobb szükségem van. Ilyenkor a színpadon beszélgetek a Jóistennel, hogy : értem… és akkor, hogyan tovább „barátom”?

Images_28045
Vecsei Miklós

Édesapád a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Mennyire határoz meg téged a családod, és az a szociális érzékenység, amit otthonról hoztál?

A testvéreim mindennél fontosabbak. Nem volt könnyű gyerekkorunk, mert bár a szüleink mindketten remek emberek, nem mindig volt köztük jó viszony. Ilyenkor mi, testvérek egymásban tartottuk a lelket. Van egy mozgássérült, hihetetlenül rendes bátyám, a Badó, ő nevezett el Hasinak, amikor még édesanyám hasában voltam. Innen a H. a nevemben. Rossz érzés, hogy már nem tudok annyit vele lenni, amennyit szeretnék, de ez a Hasi hozzá köt. A szüleim hivatásának hatására szerettem volna, ha szociális munkát végezhetek.

Images_28042
Vecsei Miklós testvéreivel
Mindenképpen az elesettek segítésének akartam szentelni az életem, az első szerelem végén az is megfordult a fejemben, hogy pap leszek, de közelebbről látva a nyomort, realizálódott bennem, hogy nem csak odaadás szükséges, hanem türelem és feltétel nélküliség is. Megijedtem magamtól, de ugyanakkor közömbös voltam a saját jövőmmel és sorsommal kapcsolatban. Egy jó találkozásért odaadtam volna a fél életem, ahogy most is. Ezek az őrlődések vezettek el az íráshoz, majd a színházhoz, és gimnáziumi éveim alatt kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy az én szociális munkám a színház lesz, és ez az ars poeticám az egyetemi évek alatt csak szilárdabb lett. Nem mondom, megküzdök az állításért, de bízom benne, hogy ez így van, így lehet. Latinovits fogalmazott így: „mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása, az előrevivő közös akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely tudáson és a szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez. Ezt szeretném elérni, ezért perelek.”

Sajnos a szakmában ezért a gondolatért ma már sokan kinevetnének vagy lenéznének, ugyanakkor a nyomorral való szembesülés segít nekem abban, hogy büszkén küzdjek ezekkel a hergelőkkel és farizeusokkal, akik széthúzásukkal megmételyezik a színházi életet és a magyar közéletet. Szomorú látni az egymásra fröcsögő embereket, akik komolyan elhiszik, hogy az ő színházzal kapcsolatos problémájuk „valós” probléma. Nem ezek a problémák. Szerintem. Tudom, hogy közhely, de akkor is szégyenlem magam, hogy pár száz kilométerre tőlünk ezrek halnak meg, ISIS, Boko Haram stb., mi meg kéjelgünk a színház-politikai hergelésben, és nagyon kevés ember van, aki a problémákat megoldani akarja és nem szítani. Úgy érzékelem, hogy a médiának is nagy a felelőssége mindezek leegyszerűsítésében. Fröcsögni a legegyszerűbb dolog, megoldást keresni viszont nagyon nehéz: ahhoz le kell ülni beszélni, gondolkodni, és el kell fogadni, hogy a másik oldal igazsága is egy oldal igazsága. Kiábrándító számomra, hogy a magát liberális gondolkodónak tartó Koltai Tamás, aki az egyetemünk tanára is, le meri azt írni az Élet és Irodalom hasábjain, hogy az XY színház megtalálta nézőkörét, na de rossz arcúak, pedig eddig jó arcúak jártak oda… Csak sajnálni tudom.

(Koltai Tamás általunk talált cikkében szó szerint ez szerepel:
„Az előadások minőségénél is riasztóbb a közönség minősége. Ha egyszer sikerülne leszokni a színházi néző tabusításáról, szembenézhetnénk azzal a tetemes kárral, amelyet a Nemzetibe mesterségesen, szinte ingyen becsődített tompa közönségnek a színházművészettől való elidegenítése okoz. /Nemzeti planta, avagy egy pótszínház tengődése, ÉS, 2015. február 13./ – a szerk.)

Images_27834
Fotó: Badinszky Tolvaj Annus
Athéni Timon

Hatalomról, pénzről, intrikákról beszéltek a nemrég bemutatott Athéni Timonban is, amit osztálytársatok, ifj. Vidnyánszky Attila rendezett és te fordítottál. Shakespeare-t fordítani hatalmas kihívás. Milyen elvek szerint dolgoztál?

Az első és legfontosabb az volt, hogy ne szarjak be Shakespeare-től. (nevet) Az eredeti szövegből dolgoztam, mindössze négy Szabó Lőrinc-sor maradt benne. „Fedőt föl! Kutyák, lefetyeljetek!” – ez annyira ismert, hogy egyszerűen nem ér újrafordítani, mint ahogy a „Lenni vagy nem lenni” se lesz „vagy vagy, vagy nem vagy”. Fél évig dolgoztam vele, ebből három hónap nagyon intenzív munka volt. Úgy szerettem volna a mához közelíteni, hogy ne legyen benne szleng. Igaz, a like-ot benne hagytam, de az az eredetiben is like, ezen a ponton Shakespeare és a facebook összeért. (nevet)

Miért éppen ezt a darabot választottátok?

A Timont Attila választotta. De engem is telitalált Timon dilemmája. Sokszor érzem, hogy a metsző őszinteség és a „puszta” lenne az én értelmem, de nem vagyok hozzá elég bátor. Lehet, valaminek történnie kéne hozzá.

Ebben az előadásban mind a hét fiú játszik az osztályotokból. Hogy vagytok ti egymással?

A mi barátságunk nagyon komoly dolog. És érdekes, hogy többen is nagyonnagycsaládosok vagyunk. Andrisék pl. kilencen tesók! Csodálatosak együtt.

Mindenkitől megkérdezzük, van, aki szívesen beszél róla, és van, aki nem: te hogy élted meg azt a közéleti, forrongós időszakot?

Én azt tapasztaltam, hogy aki igazán aggódott, az nem ment ki az utcára. Nekem, személy szerint, nagyon nehéz időszakom volt akkor az egyetemen, és muszáj volt minden porcikámmal a munkára koncentrálnom. Belülről úgy tűnt, hogy aki kimegy, az vagy a sikertelenség elől menekül a forradalmi hévbe, vagy csak örül, hogy történik végre valami életszagú.

Images_21234
Fotó: Mészáros Csaba
Vérnász

Meg tudnád fogalmazni, hogy mit kaptál az egyetemtől, mik azok a legfontosabb dolgok, értékek, amiket magaddal viszel?

Hogy megtaláltam az utam. Hogy megismertem azokat, akiket meg kellett ismernem, és hogy mit jelent a mester – tanítvány viszony. Ennek a megélése végig fogja kísérni az életem, és ezért nagyon hálás vagyok az osztályfőnökeimnek. Amikor az iskolába ’belebegtem’ (van aki betör, beszakad, berobban), válaszaim voltak, és ők segítettek kérdőjelekké változtatni ezeket a pontokat. A válaszok szerintem nem fontosak, pillérek legyenek. A színészet egy szakma, és én még az elején tartok annak, hogy kitanuljam.

De a képzés nem pusztán szakmai képzés: van benne egy jó adag lelkitábor. Két évig tartott, mire megértettem Martont. Kegyetlen tudott lenni: nem harapófogóval, rotációs kapával húzta volna ki belőlem magamat. És én jöttem is volna, csak nem tudtam, hogy hogyan kell. Biztos nem volt jó néznie, ahogy végigszenvedem ezt az utat, de remélem, most együtt örülünk. Legfontosabb tanítása számomra az volt, hogy a színpadon meghalni nem csak érdemes, hanem máshogy nem is érdemes.

Hegedűs D. tanár úrtól pedig az, hogy ez a „halál” egy belső jókedven keresztül történjen meg. Amit színészként leshettünk el tőle, túl a végtelen energiáján, az a nagyvonalúság, mert haragtartó, sértődős, a kollégáival szemben kicsinyes embernek nincs hosszú karrierje ezen a pályán.

Zsótér a magyar nyelv hőse, ő tanítja meg a magyar színészeket beszélni. És az is sokat elárul róla, hogy a 65 Hamletünkből 62 előadáson ott volt. Hálás vagyok neki azért, amit értünk tett, de kicsit elszomorít vele kapcsolatban a Hamlet szereposztási egyenetlensége. Sosem tetszett, amikor egyetemi berkeken belül az egyén lett prioritás a csapattal, a siker a fejlődéssel szemben, mert felesleges és nyomasztó feszültséget szülhet.

Images_19532
Fotó: Nagy Marcell / SZFE
Hamlet - Szabó Erika, Vecsei Miklós
Nem kapcsolódik közvetlenül az egyetemhez, de meghatározó élményem volt a Viktor Rizsakovval való találkozás. Olyan magas sziklaszirtről nézi a magyar színházi duhajkodást, hogy aki találkozik vele, csak kívánni tudja, hogy egyszer felkapaszkodjon oda, és megkönnyebbüljön. Képes lennék neki egy életen keresztül csak a díszleteit csavarozni, és semmi mást nem csinálni. Hozzám amúgy is közel áll az orosz lélek. Nagy rajongója vagyok Csehovnak, Dosztojevszkijnek, és Rizsakovnál is azt tapasztaltam, hogy egészen más dimenziókban gondolkodik és érez, mint ami nálunk és Nyugaton megszokott. Például az Éjjeli menedékhelyben az a gondolata, hogy nem az anyagi-, hanem a lelki szegénység hajléktalanszállóját „építi” meg, hónapok óta foglalkoztat.

Hogy a színház miért tud fennmaradni és hatni, arról az maradt meg bennem, amit Hankiss Elemér, nem sokkal a halála előtt, egy interjúban mondott. Arról beszélt, hogy „van 6 milliárd ember a bolygón, aki igyekszik úrrá lenni azon a szorongáson, amely mindannyiunk osztályrésze, mert egy ismeretlen, nagy, hideg univerzumban, egy ‘idegen világban’ élünk”. Jól ismerem ezt az állapotot. Amikor benne vagyok, azt szoktam magamnak mondani, hogy minden mindegy. Tudom, hogy ez paradox a másik, számomra alapvető mondatommal, hogy Jézus az én igazságom, de ez a kettő énbennem megfér együtt. Szóval Hankiss azt mondja, hogy a színház ezzel az állapottal szemben egy zseniális trükköt alkalmaz. A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán beülök a színházba, és egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, én pedig lehetőséget kapok arra, hogy -kvázi Jóistenként – rálássak a „kisemberek” életére, problémáira, sőt, még a megoldásokat is némán sejthetem. Ez felemel. Mint amikor egy kisgyerek üveggolyót tart a kezében, és belelátja az egész világot.

Debrecenben töltötted a gyakorlatodat. Milyen volt egy vidéki színházban dolgozni?

Jól éreztem magam. A vidéki színház egy életforma, teljesen más, mint Budapesten. Inkább táborozás hangulata van, izgalmas beszélgetésekkel és éjszakázásokkal. A társulat nagy része pedig együtt él a színészházban, mint egy kis közösség. Ez nagyon vonzó számomra, de kell tudni kiszállni, mert idősebb színészeken néha azt látom, hogy ugyanazokat a köröket róják 40 éve. Az előadások közül, amikben játszottam, a „Titus anatómiáját”: imádtam, A Mester és Margaritát (kis szerepem volt benne, Júdás és Foka) viszont nem szerettem, nem tudtam kapcsolódni Rusznyák Gáborhoz, talán majd máskor. (nevet)

Te magad is rendeztél kisfilmeket.

Érdekel a rendezés, ez is egy kifejezési forma számomra, de azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egyszer komolyan rendezhessek, előbb a színészetet kell kitanulnom. A kamera túloldalát viszont kipróbálhattam. Mostanában kezdik vetíteni a Duna tévén, Dyga Zsombor rendezésében azt a hatrészes sorozatot, Egynyári kaland címmel, amiben az egyik főszerepet játszom. Jó munka volt. Zsomborral két közös gondolatunk nincsen a világról, de ettől még nagyon jó barátok lettünk. Ez kéne legyen az alap, hogy a barátok közé nem szabadna beékelődni semmi másnak. Erről szól a Timon is, és szép példa erre Várszegi Asztrik és Esterházy Péter barátsága. Magyarországon a politika, számomra érthetetlen módon, olyan súllyal nehezedett az emberekre, hogy mindennek origója lett. Barátokat és rokonokat szakít szét. Elkeserítő.

Images_28041
Egynyári kaland

Hogy képzeled el az életedet 10 év múlva?

Egy nagy család közepén. És lehetőleg ugyanazokkal az emberekkel magam körül, mint akikkel most dolgozom. És ha így lesz, akkor teljesen mindegy, hogy helyileg hol. Azt nem tudom elképzelni, hogy ne színházban dolgozzak. Rengeteg ötletem van. Rendszeresen hallgatom Pál Feri hittanjait, aki szeret improvizációs színházat játszani. Szívesen meghívnám például őt, kedvenc művem, A Karamazov testvérek Sztarec szerepére – szerintem benne is lenne (nevet).

A versesköteted ajánlójában Györe Balázs azt írja, „ a türelmetlenség az ifjúság erénye”. Hogy állsz a türelemmel?

Otthon, nagy testvér lévén, sugároznom kell a nyugodtságot. Az életben viszont nem tűröm az igazságtalanságot, az ellen küzdök, és nap mint nap gyűjtöm a bátorságot ahhoz, hogy őszinte tudjak lenni a környezetemmel, és bátran álljak ki a pilléreim mellett. Nem mindig sikerül, nagyon nehéz és sokat fáj.

Török Ákos / Turbuly Lilla

Címkék

Vecsei Miklós

A téma folytatása

Rajongok a szerelemért 2015. május 12., 19:07

Tanítani az embereket 2015. május 19., 19:07

Van egy olyan energia, ami a kezdő színész energiája 2015. május 26., 19:07

Beszélni kell egymáshoz 2015. június 2., 19:07

Korábbi hírek e témában

Végleg beleszerettem a színházcsinálásba 2015. március 3., 19:07

Kibeszélem magamból a körülöttem lévő világot 2015. március 10., 19:07

Hogy ne győzzön le mindennap a félelem 2015. március 17., 19:07

Nagy váltást jelentett az életemben az egyetem 2015. március 24., 19:07

Eddig nem csalódott az ötéves énem abban, aki most vagyok 2015. április 14., 19:07

Engem érdekel a veszély 2015. május 1., 19:07

0 hozzászólás