Friedrich Schiller: Don Carlos (Új Színház)

Csak jelzés

Lehet-e ma testhezállóbb helyen hatalomról, hatalom és az ember viszonyáról, érdekekről, hazugságokról és manipulációról beszélni, mint az Új Színházban? Nem – gondolhatná az ember és bizony azt hihetnénk, hogy a Schiller Don Carlosában eluralkodó öncélú érdekharc többrétű bemutatására, őszinte és tiszta beszédre nincs is alkalmasabb a színház társulatánál – és itt most ne gondoljunk semmiféle aktuálpolitizálásra. Ennyit az elképzelésekről és a reményekről.

Bagó Bertalan rendező előadásában egyértelműen hatalmi játékokról és az abba beletörő bicskákról szeretne beszélni, ám ennek bemutatásába sok bicska törik bele. Érzékletes és hatásos kép az első jelenet előtt csendes kimértséggel előre caplató feketekalaposoké, akik titokzatos alapossággal szemrevételeznek minket, és csak aztán kezdődik az előadás. Végigkísérik a produkciót is: mindent látnak, mindent hallanak, ők alakítják a díszletet, tologatva a szintén nagyon kifejező, a teret sokszor izgalmasan elvágó, fekete állótömlőc-szerűségeket (díszlet: Vereckei Rita). Sokáig nem is lehet érteni, hogy ha ez az öltönyös hadtest mindent lát és hall (illetve nem mindent, vannak jelenetek, ahol nincsenek színen – talán kettő –, érthetetlen is, hogy miért), akkor hogy lehet itt árulásról és cselszövésről beszélni? Aztán persze kiderül, hogy ők nem a király, de nem is az ő ellenlábasainak az emberei – csak néha, amikor a helyzet úgy kívánja –, hanem valaki máséi.

Ez a legkonkrétabb fogalmazás, ami a Don Carlos előadás alapján alkalmazható, ugyanis az előadás saját általánosságán belül nemhogy nem konkretizálódik, olykor még a történet, sőt, sokszor a szöveg kihámozása is komoly nehézséget tud okozni – ebben valószínűleg nagy érdeme van a szabási vonal nélkül szabadon garázdálkodó dramaturgiai ollónak, ami Schiller drámáját alaposan összerántotta, ahhoz hasonlíthatóan, mint amikor a hideg a húslevest kocsonyává zsúfítja, csak a Don Carlos-levest elfelejtették beletenni valamilyen tányérba.

Don Carlos sok év után hazatért a királyi palotába, de távolléte alatt apja feleségül vette régi szerelmét, így téve őt az ifjú herceg anyjává. Mindeközben a flamandoknál háború dúl, a király mögött szervezkedik hercege és gyóntatója, arról már nem is beszélve, hogy titkos szeretője fiába szerelmes, szóval mindenki elkezd mindenkit kijátszani, miközben a szintén hazatérő Posa márki teljhatalmú királyi felhatalmazással megpróbál rendet rakni – félig sikerrel is jár, de félúton lelövik –, aminek hála az infánsban erősebb lesz a hazaszeretet, mint a szerelem, ráadásul szeretne elmenekülni apja bosszúja elől – akivel már majdnem sikerült elhitetni, hogy nem szerelmes a feleségébe –, ám jön a főinkvizítor, aki feketeöltönyöseivel eligazítja az elemeket. Vagy valami ilyesmi, tömören és velősen.

Mindez a színpadon úgy néz ki, hogy nem néz ki sehogy. Igazából lehetetlen eldönteni, hogy ki kivel van, ki miért van valakivel, hogy ki miért fordul valaki ellen, vagy miért tesz úgy és egyáltalán, kinek mi a szándéka. Sőt: hogy ki kicsoda. Úgy tűnik, mintha Bagó koncepciója egyáltalán nem találkozna se a társulattal, se annak képességeivel, se Hársing Hilda dramaturggal, se senkivel. Egyedül Horváth Károly populárisan hatásvadász filmzenéje csendül fel magabiztosan, valamiféle hollywoodi akcióhangulatot varázsolva a színpadra – amúgy teljesen hatástalanul. De mellette egy karakter, nem sok, annyi nem tud se megszólalni, se megjelenni a színpadon: eljátszások zajlanak – egymással és a szerepekkel szemben is.

Egyedül Nagy Péter Don Carlosa szól érthetően és tisztán, jól artikulált természetességgel, a színész által nyújtott hév- és energiabomba a kezdetekben ígéretesnek is tűnik a feldúlt herceg kifejezéséhez, de partner, valamint irányító vezérelv hiányában árnyalások és indíttatások nélkülivé sikkad. De szájából legalább érthetően csengenek a mondatok. Gáspár Sándor egy-két pózban elképzelten, jelzésekkel, töredezetten, nagy szószünetekkel eljátszott II. Fülöpjéről ez sem mondható el mindig. Cserhalmi György ezzel szemben határozottan alakít: a színész egy jellemzően markírozó izgés-mozgáson keresztül igyekszik valamit mutatni Posa márkiból, és miközben ez konkrétan semmivé sem áll össze, mondatai is semmivé foszlanak valahol a színpad és a nézőtér között. Földes Eszter Erzsébete hatalmas érzelmi viharok közepette viszont valamiféle ál-melodramatikus ál-izgalmat képvisel, még ha ennek vajmi kevés köze is van az előadáshoz, na nem mintha ennek ellentéte, Almási Sándor Alba hercegének merevnek mutatott visszafogottsága és mély hangja valójában meg tudna szólalni – ugyanis mindez csak jelzés, nem indítékokból és emberből fakadó ridegség, hanem póz. Ahogyan póz Pokornyi Lia Ebolija is, akiből nemhogy nem fogalmazódik meg semmilyen indíték, de lehetetlen eldönteni, hogy tulajdonképpen férfira vagy csak némi szereplésre vágyik.

Az előadás végén felbukkan a nagy szálszövő, a főinkvizítor, akinek kettőssége és nagysága bár testet öltöget Derzsi János alakításában, nem nagyon van hol uralkodnia és mit irányítania, ugyanis ahhoz, hogy ez a leleplezés legalább valamennyi feszültséget és meglepetést hordozzon magában, valami előzmény kéne. Azonban előzmény, helyzet, állapot és világkép nem fogalmazódik és nem is mutatkozik meg. Szándék, úgy tűnik, van, s ez méltánylandó, ám azt nem képes valóra váltani és megfogalmazni a társulat, sőt sokszor azt is lehetetlen eldönteni, hogy az valójában létezik-e, és nem csak az Új Színház jelenlegi helyzetéből és egy-két színpadi gesztusból adódóan képzeljük hozzá az előadáshoz. Persze így szép a dolog: sok mindent képzelünk és gondolunk, aztán csak beszélünk és senki nem ért semmit, de a dolgok attól még ugyanúgy megtörténnek, a végére pedig senki nem tudja, hogy mit akart. Végül is ez így megy mostanában.

Nyulassy Attila

Előadáslap 7óra7-nézőpont – kritika Tartalom Szereposztás Vélemények · 1 Kedvencelték · 1 fő Várólistára tették Korábbi előadások

Ajánló Műsor Gyermekelőadások Ifjúsági előadások Felnőttelőadások Premierek Elmaradó előadások Hogyan működik?