Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő (Új Színház)

Négyzetgyök-színház, avagy a színek háza

Az Új Színház egy szerb vendégművész, Egon Savin (a nemrégiben ugyanitt igen jó visszhanggal szerepelt A velencei kalmár rendezője) munkájára invitálta az érdeklődőket, ahol Osztrovszkij Erdő című darabjához való hozzászólást ígért számunkra. „Az idősödő, de még vonzó nő, még ha nevetségessé is válik, pénzzel szerez magának szerelmet. A nála szolgáló fiatalember a kinézettje, akit ugyan először a fiatal rokonlánynak szán, de aztán meggondolja magát. A lány ezt nem is bánja, van neki szerelme, egy gazdag ember fia, de ahhoz, hogy önállóan élhessenek, pénzre lenne szükségük. Ám ebben senkire sem számíthatnak, sem az idős nőre, sem a fiú apjára. Végül aztán váratlanul fölbukkan a nő unokaöccse, aki ugyan szegény, állástalan színész, de kis furfanggal és jószándékkal mégis tud segíteni a fiatalokon, még ha ő is issza meg az egésznek a levét” – írja magáról az előadás. A legnagyobb probléma, hogy ehhez sokat nem is tesz hozzá.

A nézőtér felől érkező színészek még a lehúzott vasfüggöny előtt felvázolják a két darabbeli, lecsúszott színész színpadi figuráját, akik most bebocsáttatást, nyugalmat, és némi készpénzt remélnek az idős nőrokontól. Hajdanán a szétnyíló függöny mögül elsőre megjelenő színpadkép maga is műalkotás volt, jó esetben önálló tapsot érdemelt. Savin színpadképe ezeket az időket idéző, önmagában izgalmas jelenség: zöldes enteriőr néhány szép fényű fabútorral, szelíd világos kárpittal, a perspektivikus mértéken szemmel láthatóan túlnőtt rövidülésekkel a színtér hátulja felé, mint egy felfelé hajlott cső, ami egy ajtó felé mutat, ami mögött egy arany fej, egy fiatal Lenin, kortalan Sztálin, egy aranyember. Ebbe a gúlába érkeznek meg a színészek sorra, és ezzel a gúlával nem tud senki semmit sem kezdeni közülük, így a díszlet önmagában marad jelentéses és elgondolkodtató (miként ugyanezt a fajta artisztikus díszletezést a rendező más rendezéseinél is megfigyelhetjük a szünetben megtekinthető fényképkiállításon). A sorra megjelenő figurák elnagyoltsága még kevésbé zavaró, de a helyenként hamiskás intonációk, a Gállos Orsolya magyarításában elhangzó Osztrovszkij-szöveg sokszor nehezen követhető motoros egyhangúsága, és az egyik pillanatról a másikra átalakuló színészek játékának elnagyoltsága egyre nehézkesebbé teszi az egyébként egészen világos vonalvezetésű történet követését (dramaturg: Balla Ildikó és Lőkös Ildikó, átdolgozta: Egon Savin). Egy-egy érzékletes testgesztuson és a szöveg elhangzásán kívül nem történik semmi sem: a színész ripacsok ripacskodnak, a háziak alakoskodnak, ketten szeretik egymást, a házba tért ripacskodó ripacsok jólelkűnek és nagyvonalúnak bizonyulnak, az alakoskodó háziakat az Igazság kizavarja az ajtón, az egymást tényleg szeretők egymáséi lesznek.

A fiatalabb, komikus színészt alakító Vass György még helyenként tesz kísérletet arra, hogy megkülönböztethető legyen a figurája akkor, amikor színészt játszik egy színpadon, attól, amikor egy olyan alakot játszik, aki bár színész, ebben a helyzetben azonban másnak adja ki magát, ezzel szemben Gáspár Sándor az első talán négy perc valódisága után csak elnagyolt és még elnagyoltabb figurákat váltogat, bohóckodik, miközben a nézőtéren nagyon kevesen nevetnek, és azok is inkább kuncognak.

A színpadkép messze túlnő mindent, ami benne történik, a színtéri alakok kicsik és jelentéktelenek ebben a képzőművészeti alkotásban, beszélő statisztái egy installációnak, nehézkesen mozognak a befelé emelkedő padlózaton, inkább babák, mint bábuk. Elnagyolt, színes színpadi figurák egy művészileg megalkotott színes díszletben – ez a színház egy metaforája is lehetne akár. Remélem, nem az.

Osztrovszkij Erdő című drámájához nem igen szól hozzá Savin rendezése, legfeljebb a szövegnek egy önmagában izgalmas térbe belehelyezett, nehezen követhető illusztrációját adja, és bár a szöveges felvezető szerint van saját megfejtése („A nők féltékenyek, és soha nem tudhatod, mi a tervük veled. Teneked nem lehet saját akaratod. Kinéznek maguknak, bevisznek az erdőbe…”), a színpadon a színház a színházban alapjáték egy átláthatatlan és néhol teljesen érthetetlen elegyét láthatjuk, amely bár legalizálja a színészi játékok elnagyoltságát, de egy idő után érezhetően kevés lesz a ripacskodás és a máz, márpedig itt ma mást nem szervíroznak nekünk. A színház játék, a színház tettetés, a színház a színházban tradíció ajánlata a játék, a tettetés leleplezésével az igazságot megmutatni (színház a négyzeten), Savin és az Új Színház Erdője ezzel szemben megpróbál azzal mulattatni, hogy a tettetés vastagságát és a hamisság vaskosságát mutatgatja. Az igazságról való beszéd helyett egy kevéssé érdekes maszkabállal próbál elkápráztatni minket, a hamisság elnagyolt képeit kapjuk, amibe az első felvonás közepe táján jelzésértékkel hortyant bele valaki a nézőtérről; minden hosszabb megszólalás mozgolódást, köhécselést szül, az előadás sem nem eléggé szórakoztató, sem nem elgondolkodtató. Ha a maszk levételének gesztusa színház a négyzeten, akkor színes maszkabált nézni maszkban vajon micsoda?

Török Ákos

Előadáslap 7óra7-nézőpont – kritika Tartalom Szereposztás Vélemények · 1 Kedvencelték · 0 fő Várólistára tették Korábbi előadások

Ajánló Műsor Gyermekelőadások Ifjúsági előadások Felnőttelőadások Premierek Elmaradó előadások Hogyan működik?