Twitter Facebook
Nézőpont (Bertolt Brecht: Jóembert keresünk - Vígszínház) megosztása Facebookon Nézőpont (Bertolt Brecht: Jóembert keresünk - Vígszínház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)


7óra74 pont
Közösség8.00 pont
Idő3 óra, egy szünettel

Kit keresünk?

Images_15638
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - Eszenyi Enikő
Egy előadásnál nagyon gyanús, hogy ha a szereplők az arcukon fehér festékkel jelennek meg. Az is igen gyanús, ha felütésként füst árasztja el a színpadot és a nézőteret. Az is roppant gyanús, ha a szöveget a színészek kierősített mikrofonba mondják bele. Ez esetekben a gyanú tárgya pedig a blöff. Persze lehet ezeket indokoltan használni, de a rendezők egy része könnyű hatáskeltő eszközként alkalmazza ezeket, amikor nincs más, amivel jelentésessé tehetnék művüket. Bedobják, és máris pofásabb a dolog. Na most az nem egyszerűen gyanús, hanem maga a lebukás, ha ez a három dolog a produkció első három percében, ráadásul minősített esetként párhuzamosan jelentkezik. Mint a Jóembert keresünk című előadásban. A gyanút bizonyossággá fokozzák a további „jelentéses” motívumok, például a szürke különböző árnyalataiban pompázó díszlet (Martin Chocholoušek munkája), ami variábilis fémalkalmatosságokból, egy üres dobozszobából – a háttérben az ipari környezet torzított perspektívájú vetítése zajlik (Frantisek Pechacek) –, csempefalakból, furcsa fényalakzatokból meg még néhány egyéb, stílusában ezekhez kapcsolódó elemből tevődik össze.

Michal Dočekal rendezőt láthatóan sokkal jobban vonzza az elemi vizuális hatás, mint az elidegenített gondolat közvetítése, a szemlélő közönség intellektuális bevonása az előadásba. Mert azt, hogy a színpadról háromszor kiosztják a publikumot (hol nézőknek, hol szecsuáni lakóknak jelezve őket), hogy tulajdonképpen ti sem vagytok jók, illetve hogy egy alkalommal műanyagpoharakat vágnak ki a sorok közé, talán véletlenül, továbbá hogy a végén a Sen Te és Sui Ta kettős szerepében föllépő Eszenyi Enikő (talán egy harmadik, sőt negyedik szerepben, hiszen a két eljátszott karakter mellett játékosként – noha ezt a megközelítést a produkció nem erőlteti –, ezen alkalommal pedig színidirektorként is értelmezhető) a függönyt megállítva a végén kvázi zárójelbe teszi az előtte három órán keresztül játszott darab értelmét, azt nem igazán lehet élő kapcsolatnak tekinteni, elsősorban azért, mert a közönség tökéletesen passzív szerepben és helyzetben van az adott szituációkban. Másként fogalmazva: nem derül ki, Michal Dočekalnak milyen kérdései vannak a darabbal kapcsolatban, csak az, hogy van néhány válasza.

Images_15634
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - Mészáros Máté

Az előadás kezdetekor jő a három istenség, és keresik az őket befogadó jóembert, helyesebben Vang vízárus (Mészáros Máté; aki – bármilyen furcsa – az előadás keretében, annak ellenére, hogy csal a vízzel, sokkal jobb embernek tűnik, mint Sen Te) keresi helyettük, de a gonosz nép nem egyszerűen nem ad szállást a jövevényeknek, hanem jól megverik Vangot. Gondolom, ez fejezi ki, hogy ezek nem jó emberek. Legalábbis a stilizált bokszolás meg az ehhez gyártott hangelemek (Michal Novinski) ilyen képzetet keltenek. Ebből következik a következtetés, hogy nincsenek jó emberek már, pedig csak egy kéne… Ám Vangnak eszébe jut Sen Te, aki már érkezik is kabuki álarcban, és mosolyg. Oly szépen és oly tisztán, hogy még a zsöllye huszadik sorában is látszik, hogy ő jó, no persze nem mosolyg végig, ez esetben Eszenyi Enikő a sírásra görbülő szomorú szájjal váltja föl e jelzést, de persze ő akkor is jó. Befogadja az isteneket, akik megjutalmazzák, és a pénzből a korábban strichelésből tengődő lány megnyithatja dohányboltját, amelybe beveszi magát az igen erőszakos hajléktalancsalád szerepében is alkalmazott teljes tánckar, vagyis elkezdenek visszaélni Sen Te maximális jóindulatával.

Images_15643
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - elöl: Eszenyi Enikő, Mészáros Máté, Molnár Áron, Lukács Sándor

Na most eddig még minden rendben van, ha nem lenne az a korszakos dramaturgiai ötlet, hogy a falu lakóközösségének egy-egy tagját és a Sen Tét körülvevő világ bizonyos szereplőit az istenek játsszák, de nem csupán a klasszikus egy színész – több szerep felállásban, hanem úgy, hogy közben istenek maradnak. Ez lehetne afféle próbatétel-effektus is, ám mégis nehéz értelmezni a darabot, hogy egyenesen az egyik isten javasolja a népszerűtlen döntéseket felvállaló nagybácsi megjelenését. Így születik meg Sui Ta, Sen Te alternatív alakváltozata, aki kőkemény kapitalistaként kizárólag az üzlet törvényeinek enged, kisöpri a boltot melegedőnek használó hajléktalanokat, kisemmizi az asztalost, és egyetlen célja a profit, mindegy, mit kell ehhez legázolni. A végére Sen Te szinte eltűnik, bizonyítva, hogy a jóember mint olyan, önmagában létezésképtelen.

Images_15639
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - Eszenyi Enikő, Fesztbaum Béla

Csakhogy: ha ezt az egyik isten javasolja, és a továbbiakban is folyton-folyvást beleavatkoznak a cselekménybe (például Szunnak, Sen Te „szerelmének” anyja is az egyik isten, és ide sok felkiáltójel kívánkozik), akkor mi a jófenét keresnek? Hát már hogy lenne jóember (olyan szép Nemes Nagy Ágnes fogalmazásában, hogy jólélek) valaki, ha egyszer a felsőbb hatalmak állandóan úgy alakítják az életét, hogy ne lehessen az?

Lehetséges, hogy ez rendezői koncepció, de akkor Fesztbaum Bélának, Molnár Áronnak és Telekes Péternek el kéne játszania az istenségeket, meg ezt a koncepciót, és nem jelenetfüggő karaktermegoldásokkal helyettesíteni őket. Így azonban sem a szereptöbbszörözésben, sem a nemváltásokban (például Sin asszonyt – aki nem isten – Lukács Sándor játssza, aki tudni látszik valamit arról, hogy asszonyt nem a hang eltorzításával és női klisék paródiaszerű felnagyításával, hanem játékkal lehet megjeleníteni a színen) nem látszik rendszer. Mintha felmerült volna valami kérdés azzal kapcsolatban, hogy ha Sen Te eljátssza Sui Tát, akkor a falubeli nőket férfiaknak kellene játszani… de miért? Mivel ennek kiváltó okát nem jelzi a produkció, nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy mintha csupán keresné az alkalmat az előadás arra, hogy női ruhában léptessen fel férfiszínészeket, ami önmagában sem nem tartalmas, sem nem vicces, az meg pláne, hogy Telekes Péter a nyílt színen húzza le a bugyiját.

Images_15637
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - Molnár Áron, Telekes Péter, Fesztbaum Béla, Eszenyi Enikő

Ahogy az sem különösebben szellemes, hogy Sen Te az „egy” számnévhez a középső ujját mutatja illusztrációképpen. Sok ilyen apró ötlet van egyébként az előadásban, de hogy mi végre, s hogy ezeknek mi a rendszere, teljes rejtély. De nem csak ez: abszolút homályban marad Szun, a pilóta (Lengyel Tamás), Sen Te szerelmének és gyermeke apjának a helye is. Az egyik pillanatban mimózaérzékenységű wannabe öngyilkos, a másikban szívtipró, pénzéhes, galád, atlétatrikóra vetkezett kan, később becsületes munkás, még később… Az egyik jelenetben így, a másikban úgy.

Nos, nem. Az ember nem pillanatonként változik rosszból jóvá, sőt nincs is olyan, hogy jó és rossz. Összetett jellemek vannak, és Brecht műveiben a szereplők tetteit a tiszta, szigorú logika mozgatja. A Vígszínház előadásának merész újítása, hogy a Brecht-darabból kiirtja a logikát, és azt a rendezői-színészi ötletszerűséggel helyettesíti. Ez lehet eredeti egy bizonyos pontig, ám hogy ily módon a művet nem lehet előadni, az bizonyos. Ezen nem segít az sem, hogy a történet magvát a Dessau-songokon keresztül mikrofonba kiabálva, slágerrockosítva adják elő, sőt igazából sosem az előadásból következik a dal, hanem kvázi külön műsorszámokként sorjáznak. Persze, erre mind ráhúzható, hogy elidegenítés. Kár, hogy az valami egészen, de egészen mást jelent.

Images_15648
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - Fesztbaum Béla, Lengyel Tamás

Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy komolyan gondolták-e az előadás alkotói, hogy Sui Ta, ez a szívtelen vérkapitalista alteregó ebben az előadásban egy vöröshajú, félkopasz, horgasorrú, Major Tamáséhoz hasonlító szódáskeret-szemüveges, rajzfilmfigurához mérhető mozgású, reszelős hangú gumikarakter. A jelek szerint igen, de akkor végül is miből is gondoljuk, hogy ebből az egészből bármi, de tényleg bármi értelmes ki tud sülni? Hogyan lehetne komolyan venni bármiféle „üzenetet”? Mert üzenet az van. Jó nincs rossz nélkül. Meg hogy ti ismerjetek magatokra. Meg hogy legyetek jók. De főleg az, hogy „kell jó végnek lenni, kell, muszáj”. (A szecsuáni jólélek – Epilógus, Nemes Nagy Ágnes ford.) Ez itt elengedhetetlennek tűnik, sőt csak ez látszik fontosnak.

Images_15650
Fotó: Dudás Ernő
Jóembert keresünk - elöl: Eszenyi Enikő

Összességében igazán jó lenne kideríteni, hogy mi lehet a célja ennek az előadásnak. Vagy hogy ezzel az előadással mi a cél. Vagy akár az ok, különös tekintettel arra, hogy a műsorra tűzött darab tíz évvel – tehát viszonylag belátható idővel – ezelőtt szerepelt a Víg műsorán, más rendezésben, a kiváló Brecht-interpretátor Zsótér Sándor színre állításában. Mivel a két (az egykori és a mai) előadás között tán nagyobb szakadék nem is lehetne, vélhetően a produkció markáns stílusában és színházi nyelvezetében kereshetjük az okokat. Ebből azonban sajnos az a válasz következik, hogy a Vígszínház (legalábbis annak nagyszínpada, ha már a Háziszínpadon akár igazi színház is működhet) a bonyolult tartalmak végletes egyszerűsítésében, a konfliktusok tabloidizálásában, a konyhakészre melegített közhelyes, tanító jellegű mondanivaló vizuálisan megspékelt tálalásában látja a trendi színház és a teltházak ígéretét. A Vígszínház, úgy tűnik, a cím ígéretével szemben nem jó embereket keres, hanem fizető és a látványszínházzal elégedett nézőt, és cserébe azt mondja nekik: akár te is lehetsz jó ember.

Ugrai István

2012. október 27., 07:07

3 hozzászólás

dasilva64 2 éve

Nem értem. Olyan sok mindent nem értettem. Miért Eszenyi az egyetlen nő a színpadon? Időnként miért viselkedik úgy, mint egy felhúzott baba, időnként meg úgy, mint egy egy nimfomán módra vonagló rúdtáncosnő? Mit jelképeztek a kivetítések? Miért gondolja bárki, hogy Brecht önmagában nem elég didaktikus, rá kell tenni még egy lapáttal?!
Mindenképpen javaslom a megtekintését, és aztán utána egy kis átgondolást, értékelést…

Márton Biró csaknem 2 éve

Rosszindulattal telve meg tudnám magyarázni, hogy miért Eszenyi Enikő az egyetlen nő… Én abban is kételkednék, hogy valóban ő volt-e a legalkalmasabb a főszerepre. És én a mondanivalót sem érezhetem ennyire egyértelműnek… sőt! Olyan érzésem volt, hogy ők sem tudják pontosan mi a mondanivaló. Annyi ellentétes ideológiát vegyítettek bele, hogy a végén úgy távoztam, hogy már magam sem tudtam: mi a jó…

zsuzso több mint 1 éve

Szerintem a darabnak pont ez adott volna értelmet, hogy az ellentétes ideológiák és nézőpontok addig kavarodnak, ameddig már a néző tényleg nem tudja, hogy milyen is egy JÓ ember. Végre nem volt valami tele erőltetett életigazságokkal, amit valahogy a végén addig csűrünk-csavarunk, ameddig happy end nem lesz. A darab tehát szerintem eredetileg óriási, a kivitelezéssel viszont nekem is voltak problémáim sajnos..:( főleg a zenei betétekkel…