| 7óra7 | 9 pont |
|---|
Nehéz überelni
Igazából nem túl sok olyan színház van ma Magyarországon, amire nyugodt szívvel azt lehet mondani, hogy na itt olyan dolgokat lát az ember, amit sehol máshol kerek e hazában, de a Trafó újcirkusz-sorozata minden kétséget kizáróan ilyen. Hogy nálunk ez a műfaj miért nem létezik, és miért Svédországból, Franciaországból, Olaszországból és Vietnamból kell importálni, az kérdés, de az már kevésbé, hogy aki a világ valamelyik pontján ezt látja: Lang Toi, my village, az azonnal rohanjon a pénztárhoz, mert nagy a valószínűsége annak, hogy ilyet még nem látott. És annak is, hogy ezután mást sem fog akarni látni, csak repkedő-zenélő vietnamiakat.
Az eszközök a vietnami kultúrközkincs darabkái: az előadás védjegyének számító tucatnyi óriási bambusz, hat-nyolcféle zenélő eszköz a dorongtól az üstdobig, a jellegzetes vietnami kalap, mindenféle dobálható faizék, és mindez a vietnámi folklór miliőjébe áztatva. Ebben a miliőbe pedig ugyanúgy beletartozik a bambuszfa árnyékában – hungarikumhasonlattal élve – betyáros svunggal udvarló fiatalember, mint a misztikumtól ölelt vihar, vagy a lágyan hullámzó tó. Mindez pedig valahol ott, ahol egyén, közösség és természet találkozik, ahol még léteznek istenek, de létezik pőre libidó is, ahol létezik a közös munka öröme, és a közös félelem együttes feldolgozása, ahol senki nincs egyedül, és ahol az egymásra utaltságból közösség, nem pedig reszkető egyveleg képződik. Ahol a harmóniára való törekvésből teljesen hiányzik a kompromisszumkötés lemondásainak keserűsége, ahol mindenki egyénként létezik, de semmi nem létezik az együtt nélkül.
A csapat láthatóan nem kultúrmissziót végez: a hagyományőrző motívumok magától értetődő, puritán alkotóelemei az előadásnak, amelyben a káprázatos mutatványok és rendezői képességek találkozása olyan, mindent kiegészítő ellentétet eredményez, hogy csak úgy sistereg. Az előadás ugyanis lélegzetállítóan kezd. A rövid felvezető után, amelyben a zene és a színpad tökéletes harmóniájának kérlelhetetlen deklarálása folyik – alig lehet a székekben nyugton maradni, olyan tökéletes ütemben és elemi erővel lüktet a zene a színpaddal -, egy levegőakrobata emelkedik a magasba, aki az összegyűjtött színpadi energiák egyszemélyes gócpontjaként a megfelelő pillanatban mindazt a Trafó terében felrobbantja és szórja szét és szana, miközben Tuan Le rendező gyönyörű képeket komponál mindehhez a 6-8 méteres bambuszokkal és a pulzáló fénnyekkel. Ez olyan össztüze a nyers, elemi erőnek, amivel komplett városokat lehetne megtölteni évekre, lenyűgöző és magával ragadó.
Lang Toi, a falum
Ez azonban olyan bitang erős kezdés, hogy nem is nagyon lehet überelni, és így talán az egyetlen gyengébb pontja az előadásnak a dramaturgia, ami a jeleneteken belül tökéletes – mert a lassú azért lassú, mert más nem lehet, a gyors pedig ugyanezért gyors, és mindkettő csordultig van erővel, szellemes és arányos –, de az egészet tekintve kissé esetlegesnek tűnik, amit a lassú lezárás utánra odabiggyesztett össznépi örömzenélés is mutat – kell ez ahhoz, hogy végül alig akarja hazaengedni az artistákat a nézősereg. Az előadást ugyanis végig élőzene kíséri, és ha éppen nincs, aki a zeneszerszámokat szólaltassa meg, akkor abból csinálnak zenét, ami van – kézzel, lábbal, bottal, bármivel. Egy zsonglőr például az éppen rá bízott különböző fa-dobálnivalókkal tulajdonképpen komplett koncertet ad úgy negyed órában, ami minden valószínűség szerint ugyancsak világszám, két világszám egy előadásban pedig már nem rossz, és ami köztük van, az nem sokkal van ez alatt. Van még egy fontos dolog: mindez nemcsak könnyed, de humorral is körített, amiben a zenei, az akrobatikus és a színházi gegek jól megférnek egymás mellett.
Szóval a világon ilyet valószínűleg csak akkor látni, ha a Nouveau Cirque Du Vietnam arra jár. Most Budapesten voltak.
(2012. január 5.)