Ma és Al (Ma and Al) (Maladype Színház)
| 7óra7 | 8 pont |
|---|---|
| Idő | 1 óra 30 perc, szünet nélkül |
Akiknek a zászló is megadta magát
A Maladype Színház otthonos közegében, egy Mikszáth Kálmán téri tágas polgári lakás középső szobájában vagyunk. Pontosabban, mire mi, nézők belépünk a fotellel, kisasztallal, bádogtetejű asztali lámpával csak hézagosan berendezett nappaliba, vannak ott már ketten: egy férfi és egy nő járkál fel és alá, nézelődik, mormol maga elé. Mintha szerepet tanulnának a kezükben tartott papírlapból, vagy csak magukban beszélnének. Néha töltenek valami rövidet, isznak, megkínálják a nézőket is.
Aztán elkezdődik valami. Hogy pontosan mi, azt nehéz megmondani, inkább performansz mint előadás, mindenesetre valamiféle intenzív jelenlét és a nézői komfortzónák intenzív lerombolása. Az apropót mindehhez Salinger-szövegek és Bernard-Marie Koltés Salingerről szóló drámája adja, de nem egy összefüggő történetet látunk, hanem több kisebbet fűz egybe a két szereplő, hol úgy, hogy eljátszanak egyet, hol úgy, hogy az egyikük velünk, nézőkkel együtt hallgatja a másik elbeszélését, monológját vagy éppen énekét, így a nézői, előadói pozíciók folyamatosan vegyülnek, változnak. Innen már csak egy lépés a nézők bevonása, vagy inkább berángatása az előadás terébe és pillanatnyi jelenébe, és ezen most konkrét fizikai berángatást értek. Van, akin ezen a ponton lesz úrrá a menekülési kényszer, de a többség kitart, még ha elszántan kerüli is a szemkontaktust a férfi színésszel, Marko Mandićcsal, amikor újabb potenciális szereplők társak után kutatva végigpásztázza a némileg megszeppent nézőteret.
És hogy miért vagyunk zavartak és megszeppentek? Mert elemi jó és rossz energiák szabadulnak el a – nem is létező – színpadon. Férfi és nő közötti szenvedélyek, indulatok és agresszió. Ma és Al szeretik, ütik-verik és gyötrik egymást, kúsznak és másznak, ölelkeznek és dulakodnak, miközben folyamatosan isznak és minket is itatnak. Nincs mérlegelés, óvatoskodás, és nem hagyják zárva a hetedik ajtót sem. Hiába a megtévesztően szelíd, szlávos arc, ha egyik pillanatról a másikra Marko Mandić elő tudja varázsolni mögüle a tomboló állatot – mindez az orrunk előtt minimum, hogy zavarba ejtő. Aztán a Piaf-hangú Senka Bulić elbúg nekünk egy könnyes-szomorkás sanzont, de mire fellélegeznénk, jön a következő jelenet, amelyben Marko Mandić üggyel-bajjal felerősít egy amerikai zászlót a gázcsőre, majd szónokolni kezd alatta az amerikai demokráciáról és Vietnámról. De akkora hévvel és hangerővel, hogy szó szerint leordítja a zászlót a gázcsőről, ráadásul egymás után kétszer.
De Ivica Buljan rendező nem hagyja, hogy gombócba szorult gyomorral álljunk fel a székünkről az előadás után, feloldja a feszültséget, és egyben ad egy ironikus – bár utánagondolva nem kevésbé lehangoló – olvasatot is mindannak, amit láttunk. A szamárhát alakú ablak kilincsén ugyanis ott várakozik egy menyasszonyi koszorú, ami a végén felkerül Senka Bulić fejére, és mi még éneklünk is az esküvői szertartáshoz. És ettől nézhetjük úgy is az egészet, mintha egy visszafelé lejátszott filmet láttunk volna a reményteljes, boldog kezdettől a nyitójelenetig, amelyben az asszony menekülni akar a folyton a nyomában loholó férfi elől.
A színlap szerint briliáns fizikai színházat láthat, aki beül a ljubljanai Mini Teater (egyébként már több fesztiváldíjat is nyert) előadására. És jelentsen bármit a sokat vitatott fizikai színház fogalma, annyi bizonyos, hogy a (néző)testközeli fizikalitás az egyik, ha nem a legfontosabb töltőpatronja ennek az estének, köszönhetően Senka Bulić és Marko Mandić komoly emberi és színészi energiákat mozgósító alakításának jelenlétének.
(a Mini Teater vendégjátéka a Maladype Bázison, 2012. január 28.)