Székely János: Mórok (Gyulai Várszínház)
| 7óra7 | 6 pont |
|---|---|
| Idő | 2 óra 25 perc, egy szünettel |
Hol vannak már azok az idők?
A helyszín tehát Erdély, ahol egy egyetemi tanár és író-lírikus keres fogást a hatalmon, és miközben ezt teszi, pálinkagőzös álmaiban analógiaként az ibériai muszlim mórok és a keresztény inkvizíció viszonya lebeg lelki szemei előtt. A párhuzam kézenfekvőnek tűnik: a mórok vesztettek a spanyolok elleni háborúban, kétmillióan maradtak azonban Spanyolországban, és dolgoztak tovább, önálló egyetemmel, könyvtárral és mecsetekkel őrizve saját kultúrájukat. A mórok közel sem voltak haszontalan nép, tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak az akkor még nem annyira közismert GDP fogalmához, amely szempontot azonban jellemzően nem nagyon vette figyelembe a közgazdasági érzékkel kevésbé megáldott korabeli papság, így a kereszténység és a nemzetállamiság nevében elkezdte módszeresen ellehetetleníteni a mór lakosság életét. Ekkor ugyanis fontosabb volt az idegenek eltörlésével létrejövő nemzetállami eszme minden áron való képviselése, mint a szimbiotikus együttélés hippis varázsa, így előbb méltóságuktól, majd életüktől is módszeresen fosztották meg a mór kisebbséget. Székely János darabjának analógiája persze a Ceauşescu-érára vonatkozik, de a mű a mindenkori irredenta arrogancia működését elemzi.
Mint ilyen, nehéz is valódi drámai helyzeteket teremteni a színpadon, hiszen a steril eszmék közel sem emberszabásúak, még akkor sem, ha érzelemgazdagon interpretálják őket a színészek, mert a kristálytiszta filosz így is mindenképpen kiszámítható és egysíkú marad – ami egyáltalán nem jelent felszínességet –, pont, mint egy szemináriumi előadás. Egy pillanatig sem kérdés, hogy Dolmány Attila Háfez szerepében egyedül is nekimenne a spanyol seregnek, hogy Karalyos Gábor Hasszánja soha nem fog döntést hozni, hogy Pál András Rachmánja csak populista módon képes használni a hitet, hogy Gáspár Tibor Anvarja nem tud igazán mit kezdeni a kételyeivel, hogy Blaskó Péter Achmedként nem fog tudni kitörni naiv álláspontjából, és hogy Mihályfi Balázs Husszein Al-Rúmija az egyetlen progresszív gondolkodóként megértésre nem találhat. A köztük folyó parázs vitában mindenki a saját egyszerű hitértelmezésével vesz részt, ami azonban komplex képet ad a hit és nacionalizmus között húzódó párhuzamokról, a lehetséges döntések sokszínűségéről és összeegyeztethetetlenségéről. Az sem kérdés, hogy eszmei vitájuknak csak morális tétje van, mert bármit is tesznek, áthatolhatatlan falba ütköznek a hatalmi cinizmust megtestesító Jimenez de Cisneros, a nagyinkvizítor személyében, akit kedélyes immoralitással alakít Balikó Tamás, és nem számíthatnak másra a mórok a nála sokkal egydimenziósabban működő Baj László alakította érseknél sem, sőt.
Az álomból felébredve Szabédi László költő végigmegy a megálmodott úton, és Mihályfi Balázs a magasan szálló mondatok között megpedzeget egy sorsot is, miközben végigvezeti Szabédit a tiszta értelemtől a saját magába gubózó értelem tébolyáig. Hogy emellett Igó Éva Margitként miért él át drámákat, azt csak tippelni lehet, mert a levegőben semmi ilyen nem izzik, pedig kapcsolatuk bonyolult rendszert sejtet. Egyébként is az érzelem valahogy az egész közegtől – az álomtól és a valóságtól is – idegen – legalább is ilyen romantikus, már-már szappanoperai mennyiségben az. Csiszár Imre azonban mégis erre fűzi fel az előadást, ami így gyakran monoton hangoskodásba torkollik, és ez érzelmek kifejezésére már csak nagyon korlátozottan alkalmas közeg.
A naiv és értelmes kompromisszumkeresés Blaskó Péter alakításában hal olyan halált, amin fel kellene háborodnunk, de ez ilyen steril közegben még Blaskó remek játékán keresztül sem tud megtörténni, ahogy az sem lesz igazán súlyos kép, ahogy a hatalom felzabálja végül legjobb káderét is.
Ennek az egész történetnek nagyon is lett volna analógiája nemcsak az ibériai mórok vagy a romániai magyarok, hanem a magyarországi magyarok tekintetében is, de ezen most nincs hangsúly. Megmarad minden az elméletek szintjén, ettől pedig nem nehéz távol tartani magunkat. Ha pedig nem nehéz, hát meg is tesszük, a néző már csak ilyen. Hiszen hol vannak már az inkvizítorok, hol vannak a verőlegények, az Andrássy út 60., meg a fekete autók. Hol van már a hatalom önnön népére támadása, az egymásra fenekedők egymás mellett élése, hol van már az elfajuló nacionalizmus, ugyan hol…
(Gyulai Várszínház, 2012. július 26.)