7óra7

'89-'08
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

'89-'08

2010. 10. 03. | 7óra7

Azt hiszem, sokunknak feláll a szőr a hátán, ha bármilyen kontextusban meghallja a „társadalom” szót, ezt a lényegében megfoghatatlan, és gyakran a szimpla nagyotmondás eszközének használt lózungot. Azt sajnálattal közlöm, hogy ezzel a szóval kénytelen leszek élni az írásomban, de az öröm az ürömben, hogy Spiró György és a Katona József Színház átélhető és tapintható tartalommal tölti meg ezt a fogalmat, egy vaskosan humoros és végzetesen „magyar” előadásban.
A helyszín Budapest egyik forgalmas utcája, ahol egy egész kocsisor koccan egymásba, így kényszerülve arra, hogy együtt vészeljék át azt a fél napot, amíg újra nekiindulhatnak a mindennapos káosz magányos és kilátástalan rendezésének. Most, ebben a fél napban gazdag és szegény, művelt és műveletlen, sorskegyelt és sorsüldözött kénytelen együtt élni a rekkenő hőség által is sújtott egymásrautaltságban. Az ebből kibontakozó sok kicsi, de egymást finoman átszövő történet origója az egyszerre bölcs nevelő és a tehetetlen sorsromboló szerepét is betöltő Nő. Spiró ezen keretek között ad pontos keresztmetszetet a magyar társadalom állapotáról, és lelki világáról.
A szereplők mindegyike egy-egy tipikus alakja mindennapjainknak, kezdve a vérproli kamionsofőrtől az élet császárának tartott yuppie-ig, akik rendezett egymásutánban fordulnak meg a seperc alatt rögtönzött büfé söntésének környékén, melyet a már említett Nő által koordinált szerelmi szál szinte észrevétlenül vezet át egymásba. A feltűnő karakterek egytől egyig finom karikatúrái saját maguknak, kezdve a virnyákoló, kitartott plázacicakismamáktól (Pelsőczy Réka és Rezes Judit), az igazi, a jég hátán is megélő kisvállalkozón át (Bezerédi Zoltán), a Vajdai Vilmos által prezentált idegenvezetőig, akinek a nyelvtudás hiányában vívott unott harca az amerikai turistákkal, az est egyik, de nem az egyetlen fénypontja. A teljesség igénye nélkül még ki kell emelnem a Gáspár Sándor alakította egzisztenciálisan stabil, de végtelenül cinikus Férfit, és Ónódi Eszter Nő alakját, akik a legkevésbé eltúlzott szereplők a Fekete Ernő által alakított, a koccanás alatt multimilliomossá váló fiatal srác mellett. Bennük testesül meg a valódi dráma, hiszen nekik van valódi lehetőségük arra, hogy megéljék az életet, de egész egyszerűen elbénázzák. Azt hiszem ez a jó szó, elbénázzuk.
A magyar lélek egyik legszentebb sajátja a széthúzás. Ez az, amiből csak akkor enged hepciás nemzetünk, ha biztosan nincs más választása, és akkor is csak részben hajlandó magán és érdekein túl látni. Bár a vészhelyzetek teremtenek igaznak ható, látszólag valódi érzelmeken alapuló reakciókat, de amint a vész tovatűnik, bekapcsol a jól ismert védelmi mechanizmus, és mindenki visszabújik poros csigaházába, ahol minden igaz, és úgy igaz, ahogy mi gondoljuk. Pedig kint ugyanaz az urambátyám világ dühöng, teletűzdelve ugyanazokkal a gondolkodásukban megnyomorított és megtört emberekkel, akiket le- és megtaposott az élet, és akiken egy rendszerváltás nem segíthet. Pedig 2008-at írunk, nem pedig 1989-et!
A rendező, Zsámbéki Gábor színészvezetése természetes módon elegáns, a mértékekkel tökéletesen tisztában van, és ugyanilyen hibátlan a díszletezés is, amelynek döntött elhelyezése praktikus és az egész színpad sodró „bejátszására” tökéletesen alkalmas, ami nyilvánvalóan Khell Csösz munkáját is dicséri, amit Spiró gyilkos cinizmussal átitatott szövege és a színészek játszi könnyedséggel töltenek meg tartalommal. Megérdemelt a telt ház, és megérdemelt az a már évek óta tartó zajos siker is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr408003653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.