7óra7

A fele más
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

A fele más

2010. 10. 03. | 7óra7

A Pisztrángötösben benne van egy emlékezetesen jó előadás lehetősége, hiszen adott Thomas Bernhard igen jól felépített, bár kissé közhelyes, de mégis élvezhetően, némi elgondolkodásra okot adva megalkotott darabja, ami arról szól, hogy egy zsarnok hogyan terrorizálja hozzátartozóit és alárendeltjeit, miközben a művészet sanyarú sorsán és az őt körülvevők szerencsétlenségén kesereg, a huszonéve általa eljátszhatatlannak mutatkozó Pisztrángötös apropóján. Természetesen megkeseredettsége eredményezte dilijéből adódóan a művészetet ő nem engedi kibontakoztatni, és ő ugyanolyan szerencsétlen és tehetségtelen (ha nem inkább), mint a többiek. Bernhard archetipikus figurákkal dolgozik: az akarnok, a szende lány, a ficsúr, a clown és a részeg transzparens karakterek, ezáltal a darab érvényesíthető mindenkor minden hatalmi helyzetre, és a kulturális infláción való szomorkodás öncsalásának leleplezésére.
Adott aztán Bezerédi Zoltán, aki – nem túlzás – zseniális beleéléssel és kiemelkedően élően mondja az elnyomó képében megjelenő Caribaldi, a szánalmas cirkuszigazgató lamentálását: zsigerileg elhiszi azt az önáltató és önmagán kívül mindenkit permanens vád alá helyező folyamatos monológot, ami a darab nyolcvan százaléka. Caribaldi fennhangon minősít, dirigál, ítél, vádol, szidalmaz, szapul és reménykedik, hogy holnap, Augsburgban majd másképpen lesz minden. Bezerédi minden mozdulata maga Caribaldi. Ezért kérdőjelezhető meg a Zsonglőrt alakító Takátsy Péter tudatos túlspilázása, amit nagyon következetesen csinál, de valahogy idegen ettől a világtól. Az artista nem színész, itt bizony dramaturgiai hibát vélünk felfedezni. Mindazonáltal az első felvonás felét kitevő párbeszédük a végére, nos, egyszerűen unalmas. De szerencsére átveszi a helyüket – az ideálisnál azért jóval később – a kiváló formában lévő, visszafogott, szerethető Tréfacsináló, Szacsvay László és a mattrészegség valamennyi jegyét magán viselő unokaöcs, az Állatidomító, Mészáros Béla. Egy ponton túl sajnos ez a párjelenet is monoton lesz az önismétlő, sovány ötletek miatt. Aztán még bemutatkozik az Unoka, Pálmai Anna e.h., aki a nagyapa összes utasítását végrehajtja, és emellett a sorsa igen szomorú.
Tehát a kérdés, hogy mitől nem működik mindez. A látottak alapján azt vagyunk kénytelenek gondolni, hogy Máté Gábor, a rendezőnek egyetlen motivációja az volt, hogy adjon egy testhezálló szerepet Bezerédinek. A kopottas cirkuszi kocsi félig nyitott díszlete (Cziegler Balázs munkája) már-már naturálisan valóságos, ami azonban benne zajlik, az egy szimbolikus, stilizált játék. Ezen még túllendülne a darab, ám a néha szinte monodrámaként ható mű erőteljesen a textusra épít (nyelvezete, ritmusa amúgy kiváló, a fordítás Tandori Dezsőt dicséri), a látvánnyal, a kellékekkel, a figurákkal, a térrel való játék szinte semmiféle szerepet nem kap, nincsenek ötletek, nem játszik a fantázia, csak egy papírízű koncepció és egy jól kivitelezett díszlet van ráhúzva negyven gépelt oldalra. Máté a Klubrádió egyik műsorában a Pisztrángötös kapcsán éppen azt fejtegette, hogy az előadás éppen attól érdekes, hogy nem monodráma, de szomorúan konstatáljuk, hogy ez csupán a szándék volt, a realizálás nem sikerült. Mert nemcsak a Zsonglőr utálja és unja halálosan a cirkuszigazgató valóságátértelmező és önáltató szövegelését, hanem a közönség is; ez már-már visszaélés a nézői udvariassággal, amely arra készteti a nézőt, hogy ne hagyja ott az előadást a közepén. Mert a Zsonglőr függ Caribalditól, mi nem, és szinte kihívásnak tűnik, hogy az ember ezt demonstrálja.
Sokaknál ez az udvariasság csupán a szünetig tart, egy csökkent nézőszámú második felvonás részesei vagyunk, amely időtartamában is csökkentett, alig huszonöt perc, és a mindig-soha meg nem valósuló „próbát” tárja elénk. De van indok a maradásra: elsősorban Bezerédi, ő megérdemli a tapsot teljesítményéért. Ám az is tény, hogy a második részre őszintén szólva lemondtunk minden várakozásunkról.
Ehhez képest a folytatás örvendetesen felpörög, a dialógnak álcázott monológok mögé játék és kép kerül, a színészek játszhatnak, reagálhatnak, háttérben létezhetnek, felcsillan pár ötlet, és felharsan néhányszor igazi, szívből jövő nevetés, elsősorban a Tréfacsináló és Caribaldi egyenlőtlen „harcának”, valamint a Zsonglőr és az Unoka kétségtelenül nem túl eredeti, de jópofa ismerkedési kísérletének köszönhetően. A vége megint csak bántóan moralizáló és panelszerű, de a második felvonásban legalább láthattuk, hogy lehetett volna egy élvezetes produkciót is csinálni az alapműből.
A szünet utáni rész tehát mindenképpen kellemes csalódás, kár, hogy nem képes kiteljesedni, mert az elrontott első felvonás rányomja a bélyegét a folytatásra is. Esetleg egyszer, a második felvonás tényleg élvezetes előadása után meg kellene rendezni hasonló ihletettséggel az elsőt is, elsősorban a fantáziát szabadjára engedve az aprólékos jellemábrázolás helyett. Semmiképpen nem tenne rosszat, viszont elűzné a nyitásra rátelepedő unalomérzetet. Talán érdemes az ajánlásban szereplő Bernhard-idézetet idefűzni: „A művészet csak annyi, hogy az ember egyre jobban játszik azon a hangszeren, amit kiválasztott magának. Ez az öröme, és senkinek sem hagyja, hogy kisajátítsa vagy lebeszélje.”
Nem is beszélünk le senkit, már csak azért sem, mert töprengésünk során végül arra jutunk, hogy a legfontosabb az: Bezerédi Zoltán játéka minden elismerést megérdemel.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598003619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.