A szerelemről évszázadok alatt kiizzadott bölcs mondások egyike sem említi meg a legmélyebb ösztönökből kibuggyanó, színtisztán hormonvezérelt, testnedvektől iszamós, a legegyszerűbb képlet alapján működő szerelemet: a szajha és veszett vad kapcsolatát. Melyik férfiben ne keltene gerjedelmet a pajkosság, a felvágott nyelvű ártatlanság, a mocsokkal kevert tisztaság, az a pulzáló erotika, amely a tökéletes ambivalenciából táplálkozik. Valami ilyesmi vezérli a 12 éves kurva és a 40 éves férfi történetét.
Nem sok olyan dolog van, amit könnyebben el tudnánk ítélni a pedofíliánál: „fajtalanok”, „betegek”, „megrontók” – mondjuk rájuk, miközben lelki szemeink előtt feldereng egy nyáladzó, atlétatrikós vadállat, aki az ártatlan szent szüzet épp nekiáll megrontani. Pedig ez sem fekete vagy fehér, mint ahogy annyi minden más sem, amit ilyen könnyen kiáltunk ki megfellebbezhetetlenül sátáninak. Edward Albee számtalanszor feldolgozott történetében nem nagyon lehet eldönteni, hogy ki számít tettesnek és ki áldozatnak, a vágyainak engedelmeskedő felnőtt, vagy a direkte provokáló, a szüzességet már csak hírből ismerő kislány.
A jó alaphelyzet és konfliktus nem párosul túlontúl izgalmas cselekménysorozattal, de Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében ez nem is kap igazán nagy szerepet, pontosabban sikerül olyan színesen megfesteni a karaktereket és többnyire feszesre szabni a tempót (ez leginkább a bravúros egyszerűséggel használt kanapéhuzatoknak köszönhető), hogy sokkal inkább izgalmas lesz Humbert Humbert szúrós iróniával szervezett szenvedése. A rendező nem kíván erkölcsileg állást foglalni egyik oldalon sem, de határozottan fellép a konvencionális gondolkodás megkérdőjelezhetetlensége ellen, amelynek – mondja szinte szó szerint az Író figuráját használva szócsőként – csak azért válik részévé az előadás, hogy a forma ne rettentse el a nézőt a tartalomtól. Ettől persze nem lesz kevésbé tabudöntögető az előadás, csak éppen a meztelenség, trágárság, kéjelgés stb. (teljesen álszent módon!) sokkal fogyaszthatóbbá válik.
Bár a főpróbát láttuk, az nagy valószínűséggel prognosztizálható, hogy az első felvonás mindvégig jóval erősebb fog maradni, mint a második, ahol az ironikus moralizálások és stílusosan malac kiszólások, áthallások helyét lassanként átveszi a féltékenység, a komorság és a halál, ami lomhább tempót és egyre csituló humort eredményez. Egyszerűen a tragédiát nem sikerült olyan jól definiálni és megrajzolni, mint a komédiát, bár a konfliktusból sikerült kiemelni a jelenség hétköznapiasságát, hiszen Lolita minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel egy profi örömlány rendelkezhet, ráadásul hiányzik belőle a profi hús szele, amit a natúr ösztön helyettesít. Bizony hiába 12 az a lány amúgy (már a darab szerint), kétlem, hogy a férfinézők csak a művészi tartalommal lennének elfoglalva.
A színészek remekelnek. Mindenek előtt Haás Vander Péter Humbert Humbert-je, akinek sikerül megoldani azt a feladatot, hogy az egész történet valódi tartalommal töltődjék meg, ugyanis általa nem holmi obszcén pedofil ámokfutását látjuk, mégpedig a szerethetőség miatt. Humbert Humbert belopja magát a közönség szívébe, ahogyan őszintén felvállalja és megmagyarázza esendő és gyarló vágyait, joggal bazírozva arra, hogy a tehetetlen esendőség megértést szül. Innentől szép a dilemma, hiszen ugye egy minden ízében szimpatikus embert kéne a pedofília miatt kérlelhetetlenül elítélnünk, ami azonban így már nehezebb feladat. A Lolitát játszó Földes Eszter éterien vad szexualitással és piszkos játékossággal formálja karakterét, egy pillanatra sem felejtve el, hogy karaktere még nem több egy szárnyát bontogató gyereknél. Varga Klári Charlotte szerepében pont olyan, mint a lánya, bár játékában nem kevés karikatúra is fellelhető, ahogy Osir Liliana szobalányai és Lukáts Andor szerepei sem nélkülözik a túlzás eszközeit.
Bár az előadás nem kalandoz nehezen bejárható mélységekbe, vélhető fő célját, a probléma relativitására való rávilágítást maximálisan teljesíti. ► (zsb)
