7óra7

A szeretet ingoványain
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

A szeretet ingoványain

2010. 10. 03. | 7óra7

Mit is jelent az a szó, hogy szeretet? Ez az egyik fő kérdése Marina Carr drámájának, melyet a Nemzeti Színház Radoslav Milenkoviè rendezésében állított színpadra. A történetet ugyan bedobták a mai ír mocsárvilágba, de szinte tisztán felismerhető benne egy tökéletesen felépített klasszikus, ókori dráma. Ez a kettősség egy nagyon izgalmas, borongós, szellemekkel teli mítikus világot hoz létre. Jellegzetes karaktereket látunk, melyek ma is velünk élnek, de ott voltak már Szophoklész korában is. Az előadás vibráló feszültségét gyakran oldja a humor, mely talán még drámaibbá teszi a helyzetet.
Már az előadás első perceiben kiderül a végkifejlet, a szellemigéző eljön Hesterért, aki furcsa módon még él. A két felvonásban egyetlen napot látunk az elhagyott anya és „rokonsága” életéből. Hester (Básti Juli) alakja igényesen kidolgozott és átélt figura, melyben egyszerre van ott az óvó, féltő anya, a reménytelenül szerelmes asszony, a magára hagyott reszkető gyermek és a menthetetlen őrült. Az első jelenetben látható fekete hattyú, amit, Hester épp temetni készül, nemcsak a főszereplő, de a meg nem értett, mellőzött művészet szimbóluma is lehet. Ilyen „művész” (és tébolyodott alkoholista) volt a mű talán legfontosabb szereplője, Josie Swan, Hester anyja is, aki bár nem jelenik meg a műben, (talán) már nem is él, mégis őkörülötte forog minden. Életét balladai homály fedi (ami végül nagyjából megfejthető), mindenki ismerte, esetleg valamilyen kapcsolatban állt vele, bár van, aki erről nem szívesen beszél. Lánya állandóan őt emlegeti, évtizedek óta reménytelenül várja haza. Ezen idő alatt fokozatosan vált ő is alkoholistává és tébolyulttá.
Az ókori görög drámák vak jósa a Macskanő (Csoma Judit) alakjában ölt testet, aki elég fura figura, meglehetősen visszataszító, ám jóslatai mindig beválnak, ezért a falu lakói babonásan félelemmel viszonyulnak hozzá, minden fontos eseményre elhívják, hogy tanácsot kérjenek tőle. Emellett ebben a karakterben ott a fanyar humor, mellyel fricskát mutat a falu korlátolt lakóinak és a világnak, melytől az előadás egyik üde színfoltjává válik.
A másik zseniális karakter a nagymama, Mrs. Kilbride (Molnár Piroska) a szegény sorból felkapaszkodott, jómódúvá lett embert mintázza, akinek nagyon fontosak lennének a külsőségek, az hogy az általa fontosnak tartott körök mit gondolnak róla, ám kellő ízlés és műveltség hiányában, valahogy mindig nevetségessé válik. Emellett Hester egyik ellenpontjának is tekinthető, hisz mindketten anyák. Ő a kirakat-mintaanya, akitől fia, Carthage a látszaton kívül semmit sem kapott, míg láthatjuk a nép szemében megbélyegzett alkoholista Hester és kislánya Josie mély, őszinte kapcsolatát, ami talán az igazi minta lehet. Kettejük ellentéte jól mutatja, hogy az ember hogyan tud becsapni másokat és önmagát. Hiszen, persze lehetünk álszentek, de mindannyian hajlamosak vagyunk az első benyomás, a puszta felszín alapján nagyon súlyos ítéleteket hozni, amelyektől aztán annál nehezebben szabadulunk. Így tehát gondoljunk bele: kiről gondolnánk elsőre, hogy minden szeretetet és törődést megad a gyermekének? A jól szituált és kellemes Mrs. Kilbride-ról vagy a rongyos elbódult és szétszórt Hesterről?
A mű koncepciójából ugyan adódik, de mégis feltűnő, hogy a férfikarakterek nem annyira erőteljesek. Chartage (Stohl András), a két nő és két élet között kínlódó apa és férj könnyen befolyásolható figurája nem igazán átélt, inkább csak jelzésszerű. A törtető, zsarnokoskodó földesúr, Red (Kulka János) alakja pedig némileg túl modorosra sikeredett, de összességében mindketten jól beleillenek az előadásba. Kiemelendő még a kislány szerepe: a történet tragikuma és mélysége ellenére egy igen átélten és hitelesen formálta meg Vay Viktória.
A jelmezek (a nagymama „babakék” ruhája és szőke loknijai, Red csizmája és puskája, Hester bakancsa és rongyai) minden jellemhez jól passzoltak, a jelzésértékű díszlet, illetve a megvilágítások, pedig jól visszaadják a mocsár sötét, rejtélyes világát, miközben azt is érezzük, hogy bárhol, bármikor történhetne.
Bár a dráma zárása tragikus és meghökkentő, mégis teljesen törvényszerűnek tűnik. Nagyon- nagyon érdemes ellátogatni a Macskalápra, mert egyrészt egy valódi élményt adhat a korábban megismert ókori drámákhoz, másrészt elgondolkodhatunk, mi is az a szeretet, mire lehet képes az ember, ha szeret (vagy ha nem). A válasz nem egyértelmű: nem hiába törjük rajta a fejünket már több ezer éve.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728004017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása