7óra7

A többi néma csend…
7óra7: (2/10)
Közösség: (0/10)

A többi néma csend…

2010. 10. 03. | 7óra7

Lehet valami abszurd és művészi, úgy hogy ezzel párhuzamosan még meg is értünk belőle valamit? Vagy legalább abból, hogy miért készült el maga az előadás? Erre a kérdésre az RS9 Színház Beck, kettő, három című előadása nem tud választ adni, úgy, ahogyan egyetlen más bennünk felmerülő kérdésre sem. Gondolkodásra azonban van idő, mert a 90 perces előadás során körülbelül 40 percig csönd van. Vagyis annak kéne lennie, de a székek nyikorgása még ennek az igen hatásos, ám funkció nélküli rendezői módszernek a hatását is meghiúsítják.
Az előadás mindössze három jelenetből áll. Az első 5 perc csönddel kezdődik, ami még nem is lenne baj, hogyha a fejleményekben kiderülne, hogy erre miért is volt szükség. Majd megjelenik előttünk egy falfehérre maszkírozott nő és hosszú-hosszú, szinte véget nem érő monológot mond, „Csó”, azaz „Dzsó” (Joe) könyörtelenségéről, életének szégyellni való foltjairól. A baj csak annyi, hogy az előadás során egyáltalán nem derül ki, hogy ki az a Joe, bár az utolsó jelenetben még meg is jelenik a színpadon. A nő, néha-néha robotszerű mozgással helyet változtat, és játszik hangszínével, hogy azért nehogy elaludjunk prédikációja közben, mert sajnos több gondolatiságot ezekben a megoldásokban sem lehet felfedezni. Mindeközben a háttérben egy kivetítőn megjelenik egy férfi szeme premier plánban és a kamera szépen lassan kiközelít, s az utolsó pillanatokban már az egész fejet láthatjuk. Itt először talán elgondolkodtat az előadás, hogy lehetséges, hogy a nő a férfi fejében van? Ő a lelkiismerete? De ha így is van, akkor annak a férfinek Joe-nak kell lennie, mert más férfiról egészen addig szó sem esett. Később azonban kiderül, hogy Joe nem az a férfi, aki a kivetítőn megjelent, így hát ezt sem tudtuk meg, hogy ezzel mit akart a rendező, Sződy Szilárd.
A második jelenetben három különböző színű lepelbe öltöztetett nő jelenik meg előttünk, amint egy padon ülnek mereven, és pislogás nélkül bámulnak a semmibe. (A jelenetváltások elsötétítéssel és kivilágosítással vannak megoldva, ami a szem számára nagyon bántó). A változatosság kedvéért eleinte ők sem szólalnak meg legalább 2-3 percig. Majd a középen ülő először egyik társát kérdezi meg, hogy itt vagy? Aki fél perces csönd után válaszol is neki, hogy „igen”, majd a másik társát is megkérdezi, hogy itt vagy? És ő is fél perc szünet után válaszol, hogy igen. És így megy ez hosszú-hosszú perceken át:
...................................
kérdeznek,
...................................
válaszolnak,
...................................
helyet változtatnak,
...................................
ketten maradnak,
...................................
a harmadik egy sarokba áll,
...................................
helyet változtatnak,
...................................
sutyorognak kettőt a harmadik a háta mögött,
...................................
az visszatér,
...................................
megint kérdeznek,
...................................
válaszolnak,
................................... és .......... így ........ tovább ....... és .... így ... tovább.
Talán itt éri el az előadás a mélypontját, ugyanis itt már annyira nem tudja lekötni a figyelmet, hogy azon kapjuk magunkat, hogy számolgatjuk, hány másodperc telik el két megszólalás között (egyébként 30).
Majd következik a harmadik a jelenet, melyben megjelenik Joe, valamint egy másik férfi, akit egy bőgő szimbolizál a színpadon (egy férfi játszik rajta, úgy, hogy csak kezét láthatjuk, mert a hátsó lepelfal eltakarja testét). Joe a restséget, a szerelmet, az érzést definiálja igen gépiesen, akadozva, ismételve magát, mikor gazdája belép és leül a padra. Majd itt kezdődik az újabb kapaszkodó nélküli értelmezhetetlen jelenet: ki Joe? A bőgő tényleg egy férfi, vagy egy nőt szimbolizál? Vagy a bőgő az érzelem, Joe az értelem? De akkor miért beszélt Joe-ról az első jelenetben élő személyként a fehérre meszelt nő? Itt találhatunk azonban némi pozitívumra az előadásban, mert a végjáték képes átadni egy egészen összetett hangulatot, amiben szomorúság az őrülettel vegyül
A színészek, bár valószínűleg hatalmas erőfeszítésükbe telik, hogy ne pislogjanak, hogy akkor sírják el magukat, amikor kell, nem hitelesek a színpadon. Minden mozdulatukon érződik, hogy a rendező, vagy a mozgástervező, Dölle Zsolt parancsából fakad. És szinte hallani, ahogy kattog az agyukban, hogy most meg kell fordulnom, most sírnom kell, most le kell halkítanom a hangomat. Nem látszik rajtuk, hogy azért teszik, mert értik, hogy miért kell ott azt tenniük. Ékes bizonyítéka ennek, hogy mikor belép a terembe egy elkésett néző teljesen kizökkennek merevségükből.
Valahogy ugyanígy van ez Swierkiewicz Róbert díszletével is: A földön összeragasztott, kék, piros, zöld színekkel összefestettet papírszőnyeg leledzik, míg a háttérben a falat fele-fele arányban egy fehér és egy piros lepel képezi. Ezt sem értjük. Mit jelentenek a színek? Miért 50-50 százalékban van elválasztva a háttér? Pedig ez is biztosan jelent valamit... vagy inkább csak akar valamit jelenteni.
Kilépvén a teremből azonban minden teljesen összezavarodik, pedig annyira szeretnénk megérteni. Ki valós és ki képzelt szereplő? Mi fűzi össze a jelenteket? Miért nincs valami, csak egyetlen apró dolog, ami segít összerakni a képet? Vagy mindössze ennyi volt a cél, vagy az öncél? Művészkedés? De kinek elég ez? ► (se)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918003329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása