7óra7

A világ legfeleslegesebb dolga
7óra7: (2/10)
Közösség: (0/10)

A világ legfeleslegesebb dolga

2010. 10. 03. | 7óra7

A gyerekek szemszögéből nézni a világot mindig nagyon hasznos lehet, és a színház is igen jól tudja használni ezt a szemszöget, kapásból tudunk sorolni akár előadásokat, akár drámákat, ahol ez a nézőpont érvényesül. Roger Vitrac francia szerző az izmusok árjában fordult ehhez az ötlethez, mondván, mennyire remekül rá tud ezzel mutatni a felnőttek hazug világára, s le lehet rántani a leplet a fennkölt társadalmi erkölcsök diktálta hülye szabályokról, amelyek amúgy is nevetségesek, az meg aztán még nevetségesebb, ha komoly felnőttek például finganak a színpadon. Az avantgárd meglehetős szeretettel fordult az anarchista hatásokat mutató, polgárpukkasztó formákhoz. Akkor van csak baj, ha ezek a formák csak és kizárólag önmagukat jelentik.
Radoslav Milenkoviæ előadásával éppen ez a baj: minden csak önmagát jelenti. Nincs semmiféle szervezőerő, ami egy irányba mozgatná a szervezetlen ötlethalomnak tűnő „szürrealista vaudeville”-t, elrontott bohózattréfák sorjáznak, hol laposabban, hol élesebben az Új Színház előadásában, csak egyetlen végtelenül kínos dolog érződik: a súlyos mondanivaló, a roppant terhes „tessenek rádöbbenni, hogy önök ilyenek” szándéka. Halványlila segédfogalmam sincs, hogy kinek nyújtanak újdonságot az alábbi dolgok:
- a gyerekek néha okosabbak a szüleiknél,
- jó a megfigyelőkészségük, és biztonsággal rá tudnak jönni arra, hogy ki őszinte hozzájuk, és ki nem, ugyanakkor
- csintalan fantáziájuk néha rakoncátlanságokra, sőt akár afféle „gonosz” dolgok elkövetésére bírja őket, valamint
- kilencéves korukban már határozott fogalmaik vannak a nemiségről, játszanak papás-mamást.
Mindemellett:
- előfordul, hogy a szülők nem törődnek a gyerekeikkel,
- sőt, egyesek szoktak házasságtörést elkövetni,
- nem mindig mondanak igazat,
- nem tudják következetesen megfejteni a gyerekek kódrendszerét.
További premisszák:
- a lányoknak puncijuk van, a fiúknak meg fütyijük,
- a fölnőttek szoktak egymással kiabálni meg érthetetlen dolgokat csinálni,
- fingani is szoktak, meg egy csomó tilos dolgot is csinálnak, de ezt nem szívesen mutogatják a gyerekeknek, pláne nem engedik csinálni, mégis
- a gyerekek nem mindig ösztönös szabálykövetők, és amiről nem tudják, hogy miért tilos, szívesen véghezviszik, mert hátha jó, hiszen a felnőttek gyakran megbízhatatlanok.
Felfoghatatlan okokból az előadás azt a feladatot vállalta magára, hogy ezekre, az amúgy nem százszázalékosan szellemi sérülteknek teljesen nyilvánvaló dolgokra próbálja meg ráébreszteni az embert, s mint ilyen, a világ legfeleslegesebb dolgai közül való. Ráadásul mindezt roppant lassan adagolva: elébb megismerjük Viktorkát, aki kitol a cselédlánnyal, majd gonoszkodik a szomszéd kislánnyal is egy sort, rájuk fogja, hogy ők törték el az igen drága vázát. Mert jönnek a kedves szülők is, egy hisztérikusan szentfazék anyuka és egy élveteg, szexmániás apuka képében, akik jöttek megünnepelni Viktorka kilencedik születésnapját, együtt a kedves papa által kúrt szomszéd nénivel, és annak menthetetlenül alkoholista és személyiségzavaros férjével, akik egyúttal a szomszéd kislány anyukájaként és apukájaként is fungálnak. Feltűnik továbbá a színen egy idegesítően harsány kedélyességgel létező idióta katonaszerűség, meg egy akaratlan bélgáz-kibocsátásban szenvedő idegen asszony, aki iránt Viktor lángra gerjed. Van itt minden említve, ami felháborító lehet, csak hát az előadás minden porcikájából sugárzik annak minden igyekezete, hogy nehogy átlépjenek egy bizonyos határt: így a meztelen altestek csupán harisnyára festett fanszőrzetek, a fingás torzított trombitaszó, minden művi és konstruált, ami annyira idegen az alapanyagtól, hogy a drámai alap és az előadás már igen hamar örök búcsút vesznek egymástól, és külön utakon járnak.
Speciel az előadás egy olyan úton, hogy jobb híján felszínes burleszkszámokkal próbál mulattatni, és a nézők azon részét, akiket nem fárasztott le teljesen ez a teljességgel céltalan és sehova sem helyezhető produkció, még nevetni is tudnak rajtuk. A színészek becsületére legyen mondva: ők mindent megpróbáltak. Az abszurd legjobban Gáspár Sándornak áll, ha egy külön blokkban lennének az általa előadottak, feltehetően fetrengenénk a szüntelen röhögéstől, ám az előadásban tökéletesen működésképtelen. És hiába követ el tényleg mindent Bánsági Ildikó, Györgyi Anna, Vass György, Botos Éva, Derzsi János és Takács Kati, egyszerűen nem történik semmi se velük, se velünk; csak az óra halad előre, s jobb híján Nagy Fruzsina ötletesen rikító jelmezeit, illetve Fábry Jurajnak a századelőt pontosan megidéző nagypolgári ebédlő-díszletét (van még egy sivárabb nappali/háló, illetve egy időn-téren kívül zakatoló-megálló varrógép is része a forgószínpadnak) vizsgálgatjuk. Mert mást nem tudunk csinálni.
És van egy jelenet, amelyben Viktor apja megkérdezi a hitvesi ágyon a nejét, hogy vajon nem untatja-e. Hát, minket nagyon. ► (ugr)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr948004193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.