7óra7

Az én homokváram a jobb
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Az én homokváram a jobb

2010. 10. 03. | 7óra7

A Katona József Színház 25. évadát ünnepelve mutatta be nagyszínpadán a Macbethet, amit már az előző évadban beharangoztak, így sokan kíváncsian, a szokásos elvárásokkal – amit a színház remek alkotóival és előadásaival kivívott magának – együtt vártuk a bemutatót. És – szerencsére – most sem kell csalódnunk, ismét megtalálták a középutat a közönség kiszolgálása és az értékközvetítés között. A Macbeth egy közhelymentes értelmezését láthatjuk.
A színlapon egy szemet szúró párosítás van: Macbeth - Hajduk Károly, aki nem klasszikus Macbeth-karakter, de Zsámbéki koncepciója nem törődik ezzel: Hajduk önsorsrontó és -sajnáltató, magát alaptalanul mások fölé helyező, önző színpadi mivolta az előadás központja. Ezt a színész rendkívül pontosan, minden mozdulatát átgondoltan hozza, nem válva didaktikussá vagy öncélúvá. Macbeth hatalomra tör, mindenkit eltávolít az útjából, közben lelkiismerete megbontja, és a jóslatként megjelenő álomképekba, majd az értelmetlen kálváriába belepusztul: különböző elképzelések alapján meghatározott élete karóként fordul vissza önmagába.
A többi színész mind ehhez képest építkezik és játszik, pontosan kiszolgálva az értelmezést. Kovács Lehel Malcolmja nem érdemli meg jobban a trónt, mint Macbeth. Bár ő lenne a trónörökös, a harc elől elfut, majd kacérkodik a segítségért futó Macduff-fel, végül ő lesz a király, de uralkodását ugyanazzal a gesztussal kezdi, mint elődje: grófi rangra emeli honfitársait. Kovács Lehel sokszor gyerekes, hirtelenkedő, megfontolatlan karaktert játszik, akinek igazából mindegy, hogy trónon ül vagy nem, végül Macduff elkeseredése és eszmei képzettsége hozza vissza, miért ne alapon. Lengyel Ferenc a nacionalistává lett skót, aki csak azért szól honfitársai érdekében, mert a családját meggyilkolták, társakat keres elkeseredettségében. De csak miután megölték feleségét és gyermekét; hogy eddig másokét gyilkolták az nem érdekelte: ő is elhamarkodott, a saját érdekeit néző ember, akinek csak egy csalódás hoz változást, de az oka annak sem jó szándékú. A boszorkányok hármasa (Jordán Adél, Pálmai Anna, Mészáros Piroska) a legrejtélyesebb szereplői az előadásnak. Mondataiktól függ a világ: jóslatuktól indult a vérengzés, és kétértelműségüknek köszönhetően szűnt meg, ha meg nem is oldódott. Bármiképp is értelmezzük az előadást, ők mindenképpen elhitt, bebeszélt eszmék, gondolatok antropomorfizált alakjai, amikben vagy hiszünk, vagy nem, persze lehet, hogy csak hazugság az egész. A három színésznő alakítása pofátlanul játékos, bohóckodó, dobálóznak az emberek sorsával, mintha nem is élnének. Mindenképpen kiemelendő még Haumann Péter pár perces monológja, amely az elsőtől az utolsó pillanatig gyökeréig megállja a helyét: egy bolond, zavarodott öreg szolgát játszik, közkinccsé, és így szórakoztatóvá téve önmaga szerencsétlenségét. Önfeledt két perc. Az alázattal teli színészi teljesítményekbe egyedül Keresztes Tamás kettős szerepe zavar be: miután meghal Donalbainként, két perccel később visszatér mint Siward. Indok nélkül. Kocsis Gergely is három szerepet játszik el, koncepciómentesen, ami az értelmezést pár percre mindenképpen megzavarja.
Khell Csörsz két falból, egy furcsán kivágott plafonból, illetve a gödrökkel ellátott padlóból álló díszlete könnyedén csúsztatja egybe az előadás eseményeit, melynek első pillanatai még erősen jelenetszerűek, amely töredezettség a végére – köszönhetően annak, hogy beindul – teljesen eltűnik, folyamatossá válik az előadás. Szakács Györgyi a szereplőkre adott szürke, vagy aranyozott jelmeze a karakterek helyzetét jellemzi, aminek köszönhetően nem kell azzal foglalkoznunk, hogy ki kivel van, hiszen a ruhák sokszor az ösztöneinkre hatva tudatosítják ezt. Sáry László aláfestő zenéje már az irónia része: komoly dallamok, szimfóniák, amelyek a röhejessé vált, egy saját farkába harapó kígyó keringőjére emlékeztető értelmetlen tépelődés életszerűségét szimbolizálják.
Ha nagyon konkretizálni akarom, akkor politikai előadásként tekinthetünl az estre, mely a „hatalom” (demokráciában élve, és a mához kötve zavarba ejtő szó ez) értelmetlen, és embereket ráncigáló, homokozóra emlékeztető helyzetét hivatott bemutatni, ahol a gyerekek vezetőket játszanak, lapátot lopnak a másiktól, majd hoznak még, kaviccsal tömik a másik száját, de a mindent vivő ötlet az, amikor kitalálják, hogy leássanak a föld aljára, kilyukadva Kínában, ami persze nem lehetséges, mert alul beton van. De ez bármennyire értelmetlen a külső szemlélő nézőpontjából, annyira vicces is. Csak ehhez felül kell magunkon emelkedni.
Persze emberek vagyunk: gyarlóak és kicsinyesek, önzőek, holott érdekeink kitaláltak, boszorkányi sugallatra létrejöttek, amelyek hol beletrafálnak a valóságba, hol nem. Az ő véleményük az, hogy szárazföldön kezdtünk evezni, holott csak sétálni kéne. És a maguk szempontjából igazuk van. Kérdés az, hogy mit értünk meg ebből, hiszen a Katonában ez sokadik ilyen hangvételű előadás, és ha semmit akkor értelmetlen, és más formát kell keresni. De vajon mi a szereplők igazsága? És a miénk? Mert egyetemes nincsen, hiába hisszük azt.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr938003999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása