7óra7

Az igény szerint elmorzsolható könnycsepp
7óra7: (4/10)
Közösség: (4/10)

Az igény szerint elmorzsolható könnycsepp

2010. 10. 03. | 7óra7

Cabiria éjszakái - Kecskés Karina, Árpa Attila Pedig törekvés láthatóan volt arra, hogy igényes kiállítású előadás szülessék, Iványi Árpád díszlete a kültelki nyomor stilizált lenyomata, szinte fizikailag kiterjesztve a Karinthy Színház aprócska játékterét. Ám az kissé megdöbbentő, amikor a stilizált díszletet _valóságszerűen_ próbálják használni, tehát egy nyilvánvaló jelzésről nekünk el kellene hinnünk, hogy az egy valós, létező elem. A stilizáció sajnos itt önmaga paródiájába fordul, aztán ez fokozódik, amikor elérkezünk egy jelenet erejéig Lazzari moziszínész rezidenciájára, ami leginkább egy behavazott ravatalra emlékeztet, amelynek közepén egy állványzaton az előző jelenetben kiakolbólított barátnő, Jessie képe borítja be a teret.
Kovács Ferenc hangulatos, Nino Rotát idéző zenéjén kívül kevés kifogástalanul színpadképes elemet találni az előadásban. A színészek egy-egy érzelmet (hangot, ábrázatot) mutatnak jelenetenként, és attól nem fogjuk elhinni, hogy ez egy olasz külvárosi tér, hogy egy-egy fiú átvonul a színen, és valamelyik strichelő lány fenekére csap. S ha már itt tartunk: a kurvák sem kurvák, hanem inkább dívák egy nem túl menő lokálból – két kivétellel: Balázs Andrea meg tudja jeleníteni Wanda életének kiszolgáltatottságát, szomorúságát, egyedüllétét, Hámori Ildikó öreg utcalánya pedig a tapasztalat keserűségével néz többnyire rendületlenül várva, hogy történik majd valami.
Cabiria éjszakái - Hámori Ildikó Rajtuk kívül épkézláb alakítás nemigen van a produkcióban. Kecskés Karina Cabiriája érezhetően nem kompatibilis a térrel és az idővel sem; hogy ő belső elhivatottságból mindenkiben a jót keresné, arról nincs szó, ehelyett szimplán elképesztően és hihetetlenül naiv – ám ez sajnos Cabiriához nem elég. Árpa Attila totálisan adós marad Oscar jelleme megváltozásának okával, ellenben az egyik jelenetben majdnem emlékeztet Marcello Mastroiannira, aki speciel pont nem szerepel a Cabiria-filmben, de a karakter legalább vizuálisan megvan. Kovács István valami okból felidézte azokat az instrukciókat, amiket a _Játék a kastélyban_ Almády színművészének szerepében kapott, és ezzel a teátralitással alakítja Lazzarit; a mágust is, de ott inkább a helyén lenne a dolog, ha nem lenne elviselhetetlenül hosszúra nyújtva a jelenet, ami így időben sok, ahhoz viszont, hogy Cabiriát megsajnáljuk, rémesen kevés. Bicskey Lukács (Béna) rekedt hangja játszik, Czinkóczi Zsuzsa a háttérben végigállja Marisa szerepét, a többi fellépőről pedig jobb, ha nem ejtünk szót.
Mindezzel együtt még akár igazivá is válhatna az előadás, ha a rendező színházi nyelven próbálna beszélni a színpadon, ha nem csupán erőteljesen megmutatni akarná a történetet, ha nem sulykolva (meg)hatni, elszomorítani, szánakoztatni akarna annak kapcsán, hanem inkább feltenni azt a kérdést, hogy mindenek ellenére miért lehet jó mégis Cabiriának lenni. Hogy hogyan válhat Cabiria a jóság ikonjává (és nem a naivitás állatorvosi lovává, és mi a különbség a kettő között). Hogy az „Ölj meg!” felkiáltás a lány szájából miért jelentené a megváltást. Hogy miért örök, időtől és tértől független ez a történet. Hogy egy nagy, álságos sóhaj után ne tudjunk napirendre térni a látottak fölött. Ám ebben az előadásban a hatásnak van áldozva minden: a végén a könnycsepp a kedves kultúrafogyasztó néző igényei szerint elmorzsolható a szem sarkában.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr398004673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.