7óra7

Az ösztönök rohadó ligete
7óra7: (8/10)
Közösség: (6/10)

Az ösztönök rohadó ligete

2010. 10. 03. | 7óra7

Amióta olyan intellektussal lett megáldva az ember, ami által feljogosítva érezheti magát arra, hogy az állatok ösztönvezérelte világát lenézze, nehezen birkózik meg azzal a jelenséggel, hogy saját ösztönei és vágyai időről időre mégis győzedelmeskednek a magasztalt ráció felett. A jelenség akkor a legkínzóbb és a leglátványosabb, amikor a kéjvágy, a tomboló hormonok szállnak szembe felsőbbrendűnek vélt öntudatunkkal, amely harcból valami végeredmény mindig születik: ezek szolgálnak párkapcsolataink alapkövéül. Hogy mennyi állat fér el az emberben, és ez milyen eredményeket ad ki, arról Alföldi Róbert rendezése kertelés nélkül beszél.
Szentiván éjjele van, és Oberon elhatározza, hogy a hétköznapi robotba beleszürkült emberek életébe visszacsempészi a valódi kéj adta gyönyörök örömét, így Titániával együtt egy parkban vizsgálják a földi lények tevékenységét. Oberon varázserőt adományoz Cypriannak, aki kis szobrocskáiban manifesztálja újdonsült tehetségét, hogy az azt viselők szexuális befolyással lehessenek önmagukra és környezetükre. A varázslat két dologra használható: megkerülhetetlen libidó vagy a teljes önmegtartóztatás. Oberon ezzel zabolázza meg az örömök után vadul kutató Titániát, a szereleméhes földi lények pedig a másik hatást használva így kutyulják össze sivár érzelmi életüket. Az öncélú manipulációnak ritkán van üdvözítő hatása, és az író, Botho Strauß ezt a szélsőséges állapotot használja ki annak érdekében, hogy a bennünk lakozó ágyékvezérelt kis lényről több aspektusból megemlékezzen.
Szexualitás és szerelem elválaszthatatlan, és ez az előadásban is igaznak látszik: mindenki keresi a kicsinyes tettei mögött megbúvó valódi érzelmeket, legyen szó Helen és Georg, illetve Helma és Wolf házasságáról, Erstling lappangó pedofiliájáról, Cyprian vállalt homoszexualitásáról vagy Titánia kurválkodásáról, ám nem megkerülhető, hogy mindenkit a lábközi tájék motivál, miközben szerelmet keres. Mindenki érzi, hogy amiben most van, az nem jó, de a megszokásból és az állandóság kényeleméből kilépni képtelen szereplőktől csak rosszul megfogalmazott jajkiáltás tellik ki: Wolf belehabarodik legjobb barátja nejébe, Erstling a nemi erőszakig is elmegy, Titánia pedig a habzsolás kínjába esik. Így az emberré válás folyamatában mindenki elbukik, legyen az földi vagy isteni lény, pedig ez nem determinált, csak kényszerpálya. Az önmegtévesztés kényszerpályája.
A rendezés mindegyik motívumba annyira kap bele, hogy az a nagy egészbe beleilleszkedjen. A park Alföldi Róbert értelmezésében egy sivár, haldokló tér (díszlet: Menczel Róbert), amely pontosan megfogalmazza az érzelmi sekélyességet, amiben már az ösztönök is csak deformáltan, élettelenül, minden szépségétől megfosztva törhetnek elő. A jellemek is ehhez igazodnak, tipikus karakterek mind: Rátóti Zoltán (Georg) a jó szándékú értelmiségi, Schell Judit (Helen) a szalonnáci karakán karrierista, Murányi Tünde (Helma) a kimért, frigid házastárs, Stohl András (Wolf) pedig az üzleti siker ürességétől megkeményedett férfi. Hollósi Frigyes (Erstling) és Hevér Gábor (Höfling) a szó szoros értelmében elvi társak, Mészáros Piroska, László Attila és Orth Péter pedig lődörgő, céltalan kamaszokat testesítenek meg. A legkomplexebb figura talán Cyprian, a szobrász: Rába Roland minden klisét nélkülöző meleg szórakozott professzorként keveri szobrocskáival a lapokat, hogy Oberon a létrejött katyvasz okán megfossza minden varázserejétől, míg végül saját célja beteljesülése előtt (amely az annyira vágyott néger férfi megszerzését jelenti) csúfos kudarcot vall: szerelmének tárgya maga veri agyon és fosztja ki ebben a parkban. Az elején optimista, ám az emberekben csalatkozó Oberont alakító László Zsolt az előadás végén kezdeti határozottságától megfosztatva, hajlott hátú, értetlen öregemberként jár a világban. Titánia szerepében Nagy Marinak sikerült a testét úgy különválasztani szellemétől, hogy ami a fizikai valójában történik (a vágyban való megcsömörlés) tejesen független legyen az igaz szerelmet elvesztő lélek bukásától. Az előadás epilógusában megjelenő Makranczi Zalán (Titánia fia) már e minden szenzitivitást és vágyat elvesztett kor terméke: a Strauß által kikevert érzelemmentes szerelem érzetét erőszakosan, diabolikus vigyorral teljesíti be.
De az előadás nem az ösztönök bús halotti éneke. Ráció és ösztön külön-külön önmagában nem elég az élethez, a teljességhez mindkettőt uralni kell, különben egyik vagy másik felemészt és eltipor mindent.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr408004319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.