7óra7

Beszél az utókor
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Beszél az utókor

2010. 10. 03. | 7óra7

Vizsgálatunk tárgya ezúttal egy családi musical (egy családnak ez minimum három jegy, ami jelentheti akár egy havi közös költség összegét is) műfajmegjelöléssel ellátott darab, a Bolyki Brothers zenei formáció Dr. Bubó, a természet-gyógyász című zenés estje. Az előadás plakátját nézegetjük előtte, kissé fura, hogy a cím egy Walt Disney kézírását utánzó betűtípussal van nyomtatva, nem pedig azon klasszikus tipográfiák valamelyikét idézi, amelyeket a rajzfilm elején vagy végén használtak az eredeti mű alkotói.
Merthogy doktor Bubó nem más, mint a Kérem a következőt! című rajzfilmsorozat közismert botcsinálta orvosbaglya. Miként a Mézga család, ez az animációs sikertörténet is a rendező-grafikus Nepp József és a rímhányó epitheton ornans-t méltán viselő Romhányi József szüleménye. A színhely az erdő, ahol sok-sok különböző állat él, amelyek jellegzetes viselkedési mintákat hordoznak magukon, olyanokat, amelyekkel az utcán, a munkahelyünkön vagy bárhol találkozhatunk. Ez azonban egy olyan erdő, ahol semmi nem úgy sikerül, ahogy kellene: a rendért az Erdőrség vezetőjeként a nagyhangú, de féleszű Sólyom csőrmester felel, aki küldöncként egy teknősbékát (Teknőc Ernőt) alkalmaz. A nagy tölgyfa egyik odvában rendel a főszereplő doktor Bubó, aki a bajok gyökeres orvoslásában, vagyis elsődlegesen a lélek gyógyításában hisz, s ennek megfelelően próbálja a páciensek problémáit helyrehozni. Az egyetem boa constrectorától kapta orvosi diplomáját: „Füllentett a hüllő, / ez a vén bolondos, / csak úgy rektor úr ő, / ahogyan én orvos” – árulja el a főcímdalban a helyzetek kulcsát Bubó. Vagyis ez az erdő egy abszurd tükör Magyarországról: mindenki azt csinálja, amit szeretne, nincs feltétlenül tehetsége ahhoz, sőt, lehet akár a legnagyobb kontár, nem baj, mert mindenki más is ugyanígy csinálja. És érdekes módon ebben a kontárvilágban mégis alapvetően rendben megy minden... A filmsorozat egyes epizódjainak hasonló a csattanója. Az orvos diagnózisa általában téves, de tanácsa vagy végkövetkeztetése mégis mindig – akár közvetetten, akár paradox módon – helytállónak bizonyul. Romhányi egyrészt a korabeli szocialista kispolgárság önellentmondásos, de létező osztályának lényeglátó elemzését, másrészt az egyetemes emberi kicsinyesség, pitiánerség és humánumhiány bírálatát adja áthallásos állatmese-parabolájában, élvezetesen szellemes stílusban.
Nehéz felnőni az eredetihez, de bizalmunk végtelen, hát nekivágtunk. Az Aréna-beli adaptáció kezdeteként futó feliratban tájékoztatnak minket a stáb tagjainak nevéről, ezt követően pedig igen udvariatlan módon hosszasan föltartják az élményre váró közönséget (többségükben 4 és 10 év közötti gyerekek és anyu-apu, helyenként nagymamival) a sok-sok szponzor kérlelhetetlen lassúsággal átvánszorgó névsorával. A gyerekek a Minimax logó láttán izgalomba jönnek, majd többen megkérdezik szüleiket, hogy mikor jön doktor Bubó. A szülők türelemre intik porontyaikat, pedig ekkor még nem is tudják, hogy a tudós bagoly megjelenésére még majd' másfél órát kell várni.
Merthogy az első részben – a sajnálatosan modernizált, egyebekben kiváló főcímdalt (Deák Tamás szerzeménye) nem hagyják el – a szerzők az alaphelyzet vázolásáig jutnak el. A küldönc hozza a hírt: pályázatot hirdetnek az erdőlakók között, afféle helyiérdekű kimittudot, amire az erdő távoli szegletéből is sokan érkeznek. Ám jön egy fura szerzet is, egy Elvis Presley-re hajazó ember, akit az egyszerűség kedvéért Sztárnak neveznek. Az állatok irigykedni kezdenek, kitör rajtuk a Sztárkinzon-kór, amit nyilvánvalóan doktor Bubónak kell kezelnie. Húsz perc szünet után végre megjelenik doktor Bubó, és némi krimiszál bevonásával (Jane Blondie – ez micsoda név? –, a nyúl és a róka ellopják a Sztár playback-cédéjét) bebizonyosodik, hogy az allűrök feleslegesek, és mindenkinek saját egyénisége van. Nos, ez mennyiségben nem sokkal több, mint egy tizenháromperces rajzfilmepizód története, mi mégis háromnegyed tízig ültünk rajta. Ugyanis jó musicalhez méltón vannak benne énekbetétek, csak éppen a cselekményhez mérten egyrészt töménytelenül sok, másrészt igazából nem túl emlékezetesek.
Mondhatnánk, hogy a Romhányi-történetek sem sokkal bonyolultabbak, de ez nem igaz: Romhányi jellegzetesen felnőttmeséket írt, ennek a története inkább afféle csupasz nevelés, ami persze vállalható, csak kár belekeverni a közismert alaphelyzetet. A szövegkönyvet Horgas Ádám írta, aki megpróbálta felidézni Romhányi stílusát, de sajnos nem a musical alapjaként szolgáló sorozatot nézte meg (amely szinte kizárólag túlzásos szóviccekre épül), hanem Romhányi Józsefnek a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki szinkrondramaturgjaként végzett munkásságát vette alapul, így a szereplők, tőlük merőben szokatlanul, rímben kezdtek beszélni, amely többnyire elment, helyenként egy-két szellemes is sikerült, néhol azonban kifejezetten stílustalan és ellenszenves szövegek születtek. Horgas valahogy elveszítette a finomságérzékét is, és néhány gusztustalan, böfögős jellegű poént is beültetett (mert milyen vicces, ha két, egyébként dramaturgiailag tökéletesen fölösleges malac minden mondata végén böffent egy ordasat).
Ugyanakkor elmondható, hogy szövegíróként jobb munkát végzett, mint rendezőként. A hatalmas színpad, amely farengeteggel körbevéve, egy üres tisztással szimbolizálja az erdőt (díszlet és látvány: Horgas Péter) egyszerűen bejátszatlan, koncepciótlan, magasságában zavaróan üres (egy gigantikus kivetítőpanel nem tölti meg élettel). A jelenetek inkább dialógusfelmondásnak, illetve összhang, sőt, néha kontroll nélküli egyéni koncepciók kiteljesedésének tűnnek. Technikailag kétségtelenül profi a produkció, attól eltekintve, hogy a hangerőtől majdnem megsüketültünk. A mozgás-koreográfia (Kátai Róbert) ugyan él, de eredetiségnek a nyomát nem lehetett fölfedezni benne.
Meglehetősen egyenetlen a színészi teljesítmény is. Almási Sándor a Rókaként, illetve Abebe Dániel „Bebe” mint C. G., a patkány egész egyszerűen végletesen túlspilázta a szerepét. Zoltán Erika (Jane Blondie) erős intonációs problémákkal küzdött, ami énekesnőként némileg különös hátrány. A Bolyki Brothers négy majom szerepében tűnt föl, indokolatlan magánszám-szigeteket eredményezett színpadra lépésük. Magyar Attila küldöncét félreértésből adódóan jellembeli problémaként ábrázolt folyamatos méltatlankodás fémjelezte, Hajdú István „Steve” Sólyom csőrmesterét pedig az erély és a jelleg hiányával küszködő sipítozó lilaságként aposztrofálhatjuk. Józsa Imrének nem volt alkalma színészi feladatokat ellátnia, címszereplőként ugyanis csupán a második rész egy kisebb hányadában van egyáltalán némi munkája, amit persze megold. A feladatát korrektül végrehajtotta Nagy László (Borz rocker), a Go Színház pantomimművésze, Méhes Csaba (Selyemhernyó), Illényi Katica (Tücsök), Farkas Gábor „Gábriel” (panziós mókus). Hangkultúrája messze kiemeli a mezőnyből Falusi Mariannt (Ursula), akinek csupán a magassága maradt el a kívánatostól, illetve László Boldizsárt (Sztár), utóbbi elengedhetetlen és élvezetes önreflexív és -ironikus alakítása az előadás pozitív meglepetése.
No meg a jelmezek. A Kovács Yvett Alida tervezte figurák (mert itt nem egyszerűen ruhatervezésről szólt a feladat, hanem karakterek megteremtéséről) sikeresen a színpadra idézik az eredetit, de önmagukban is mesések. Egészen életszerű, ötletes, a Nepp József által megálmodott rajzstílushoz koherensen illeszkedő maszkok és állatfigurák jöttek létre a keze nyomán, ehhez tényleg csak gratulálni lehet. És ez az, ami lenyűgözte a gyerekeket, akik az előadás felétől fittyet hányva a bugyuta sztorinak, a színpadot körbevéve együtt táncoltak az illúziókeltően mesés figurákkal.
Jiøí Menzel filmrendező mondja az adaptálás folyamatáról: „Kissé a műfordítás folyamatához hasonló ez, ahol minden eredeti mondat megfelelőjeként egy idegen nyelvben számos lehetőség kínálkozik, és a műfordító legfontosabb dolga, hogy ne a szavakat, hanem az eredeti mű szellemét tolmácsolja.” (Filmvilág, 1981/9.) Szavait, melyek meglehetős tapasztalatokra támaszkodnak, mindnyájan elfogadhatjuk igaznak. És ebből kiindulva le kell szögeznünk: ami a Macskafogóval és a Kérem a következőt!-tel történt a színpadon az utóbbi időben, az nem adaptálás, hanem egy sikeres, és a saját közegében működő alkotás lebutítása, annak érdekében, hogy meglegyen a bevétel, illetve az új verzió alkotói az eredeti hírnevét meglovagolva jelenjenek meg a köztudatban. Rossz megközelítés, rossz gyakorlat: saját másodosztályú ötletünket hiába csomagoljuk egy kiváló termék ruhájába, előbb-utóbb a fogyasztó (jelen esetben a néző) észleli, hogy ez már nem a megszokott kvalitás. Nem kellene veszni hagyni ezt a megszokott minőséget, csak azért, hogy páran jól járjanak vele.
(Papp László Budapest Sportaréna, 2007. június 17.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548003245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.